Az utolsó vonat

Tegnap találkoztunk, elmentünk a Holdudvarba a spanyol filmklubba, hogy jól megnézzük a filmet, de persze egy másodpercet sem láttunk belőle, mert végig dumáltunk, oda sem ültünk a vászon elé. Az első beállt csöndkor egy félmosoly kíséretében közölte, hogy csókolóznunk kellene, ahogy az egyik Woody Allen filmben is van, hogy a randi elején kvázi azonnal lekapja a csajt, hogy túlessenek ezen, mert (a film szerint) a találkák legkínosabb pillanata az szokott lenni, hogy na akkor most mikor essen meg, és akkor legalább ez is megvolt, nem kell rajta tovább feszengeni. Ezen vagy 10 percig nevettem, bár így utólag nem vagyok biztos benne, hogy nem gondolta komolyan. Szóval ilyen vicces, és szókimondó, semmit nem vesz túl komolyan, és mindenen lehet vele nevetni, és mindez egy értelmes, okos, jó fej, helyes, csupamosoly pasitól, akit minden érdekel a világon, de legfőképpen én. Szóval az történt, hogy teljesen le lettem véve a lábamról, majd a következő pillanatban ránéztem az órámra, és 00:45 volt, nekem meg 00:48-kor indul az utolsó vonatom, és az a Margitszigetről kerékpáron sem kivitelezhető - na ilyen még velem soha nem fordult elő, ennyire elrepült velünk az idő. 

Úgyhogy mit volt mit tenni, nála aludtam, teljesen véletlenül volt nálam egy fogkefe. Szerintem egy pillanatot se aludtunk, reggel pedig úgy ment dolgozni, hogy egyedül hagyott a lakásában, hogy aludjak még, ami szerintem óriási bizalmat feltételez, és hát awww? Én pedig hálám jeléül, közös megegyezés szerint otthagytam a fogkefémet, mert van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz még rá ott.