Huh

Végigrohantam a napot. Mivel jött két diákom is, nem volt időm ebédelni, majd el kellett döntenem, hogy elviszem egy órára sétálni a kiskutyát, akit vasárnap óta alig láttam, vagy kicsit készülődöm és összepakolom a lakást. Persze a kutyahiányom, meg a bűntudatom erősebb volt, így inkább sétáltunk, nekem is jót tett nagyon. A futás is hiányzik.

Végül 5 perc alatt pakoltam össze, kihozattam magam a diákommal a vasútállomásra, ahol kiderült, hogy időközben jópár fokot hűlt a levegő, és hidegebb van, mint arra számítottam, úgyhogy a miniszoknyás lábaim igencsak dideregnek. Hová tűnt a nyugis, szuperkényelmes, túlbiztosított életem, mi ez a káosz?

Mindezt nem panaszkodásnak szánom, főleg, mivel holnap nem megyek be a suliba, hanem téblábolok, főzőcskézek, kutyázom, meg felfedezem a környéket míg a pasim dolgozik, délután elmegyünk Szentendrére egy kiállításmegnyitóra, onnan pedig Vácra, és onnan nem is mozdulunk el hétfőig, maximum Nagymarosra, bringázni. Úgy tűnik, ilyen lesz ez az év.

Win-win

Ma reggel, ahogy szelte át a Margit hidat a villamos, amin ültem, és gyönyörködtem a kilátásban, azon is gondolkodtam, hogy tudjátok, írtam régebben, hogy kicsit lassú az élet a kisvárosban, ahol lakom, és hogy talán hosszútávon be kellene költöznöm Budapestre, mert ugye kultúra, barátok, pörgés stb. De persze tudjátok, mennyire szeretem a Dunakanyart is, és ott a blöki, meg a család. Ő meg, mikor először jött fotózni Vácra, azt kérte, hogy néha hívjuk el Duna-partozni meg bringázni, mert teljesen elvarázsolja a város, a folyó hangulata, meg a cukker váci arcok. Szóval én kaptam Budapestet, ő meg Dunakanyart. Ma már, így két napnyi reggeli utazgatás után már nem is nehézségnek, hanem előnynek látom ezt a helyzetet.

Bocs

Igyekszem produkálni normál posztokat is, csak most nem nagyon tudok másra koncentrálni. És igyekszem nem nagyon csöpögősen, elnézést mindenkitől, akit zavar a lógatom-a-lábam-egy-felhőről típusú boldogság, ha jól emlékszem, ezzel a témával fejeztem be a régi blogom, ha még emlékeztek.

Tegnap kipróbáltuk, hogy a magántanítványaim után, este fél7 körül bejöttem Budapestre, kicsit sétáltunk, pingpongoztunk (sajnos mindig nagyon megverem), vacsiztunk, filmeztünk, ott aludtam nála, és ma reggel 6-kor keltem és jöttem haza vonattal, hazaugrottam 5 percre, és már mentem is dolgozni. Elméletileg működik a dolog, leszámítva, hogy ma csak 9-re mentem, ha 8-ra kellene, akkor az fél6-os kelést jelentene, ami ugye aúúúú, főleg télen. Az a terv, hogy mondjuk heti 3x így leszünk Budapesten, a többi napot pedig Vácon töltjük, illetve ezt variáljuk igény szerint. 

Megérkeztünk tegnap hozzá, ő kiment a konyhába teát csinálni, én meg bementem a szobába, és látom, hogy a csodás, óriási  gardróbjára egy sárga lap ki van tűzve a nevemmel, meg a kis titulusaimmal, kábé mint Molnár Ilonka, blogger és boldogságvadász, csak a való életben használtakkal. Elhúztam a függönyt a szekrényen, és képzeljétek, a fele gardróbját teljesen kiürítette nekem, polcokat, akasztóst, meg fiókokat, átszerelte, hogy lányosabb, meg praktikusabb legyen, hogy vigyem csak a cuccaimat, és pakoljak bele. Mindez a kapcsolatunk 5. napján. 

Anyukám aggódik, hogy ez nagyon gyors, és persze, ha ez az én lányommal, húgommal vagy barátnőmmel történik, én is azt mondanám, hogy lassítson, de így belülről mi tudjuk, hogy ez nem gyors, hanem egyszerűen így kell, hogy legyen, nincs más választásunk, majd meglátja mindenki. Reggel sétáltam a villamoshoz a Széna tér felé, és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, hogy ez komolyan velem történik.

Let's forget this

A válással kapcsolatban pedig annyit, hogy amint megtörtént, és már túl voltam rajta, azonnal sokkal jobban éreztem magam, és már egyáltalán nem is tűnik olyan fontosnak ez az egész. Én azt hiszem, remekül el tudom majd felejteni ami történt. Persze nem árt, hogy pont jól időzítve találtam rá erre a fiúra, de valószínűleg nélküle is ugyanezt mondanám. És igen, így egy év után azt kell hogy mondjam, igaza van Cseh Mária kommentelőnek, van élet a válás után. Köszönöm mindenkinek, aki tavaly június óta támogatott, ti vagytok a világ legjobb olvasóközönsége, nélkületek ez nem sikerült volna így.

The luckiest girl

A mai napot azért vártam, hogy jöhessek dolgozni, vagyis hogy bejöhessek a suliba, ahol semmi dolgom, de jelen kell lenni, és így leülhessek a gép elé végre blogot írni. De aztán befogtak 3 órányi adatrögzítésre, ennyit a tanári pálya kreatív oldaláról.

No de nem is ez a lényeg, hanem hogy van ez a fiatalember, akivel múlt héten kedden találkoztam csak úgy, mert úgy gondoltam, adok neki (meg magunknak) még egy esélyt, és azóta ott tartunk, hogy a közös életünket próbáljuk kilogisztikázni, mivel ő Budán lakik, én meg ugye a Dunakanyarban, munkánk ugyanott, és mindkettőnknek kutyája van, és nekem még macskám is (ha van tippetek, hogy tudunk összebarátkoztatni egy vadászebet egy jó fej, igen toleráns cicmiccel, örömmel veszem a tanácsokat). Teljes harmónia van, szerelem és izgalom. Ha valaki ezt mondja nekem egy héttel ezelőtt, hogy ezzel a fiúval néhány nap alatt így egymásra találunk, kinevetem. 

A legfuribb, és egyben a legjobb az egészben, hogy amikor az ember keresgél ennyi idősen, válás után, úgy áll hozzá, csak legalább nagyjából normális legyen. Erre összefutni valaki olyannal, akinél izgalmasabb, lenyűgözőbb, lazább, jobb fej, nagyvonalúbb, mosolygósabb, viccesebb, okosabb, kreatívabb, toleránsabb, kedvesebb embert szerintem nem is ismerek, és aki szintén régóta keresi a másik felét... Nem tudom, mennyi szerencse kell ehhez, de én most a világ legmázlistább lányának érzem most magam. És hát tudom, közhely, de Molnár Ilonkánál, a boldogságvadásznál boldogabb embert szerintem jelenleg nem hord a hátán a föld. Esetleg a pasiját. 

thegretest

It's good

Tudjátok, van az a stádium, mikor ismerkedtek, és kettesben jártok vacsizni, meg sétálni, filmeket néztek, meg romantikáztok, és az szuperjó, mert imád, okos, vicces, és udvarol. És aztán van az, amikor itt a nagy, sodró-pörgő olasz családom, meg a gyerekek, akik halálosan kíváncsiak, és nem rejtegethetem őt, hanem mélyvíz van, és neki kell ezt teljesen egyedül megoldania, és ilyenkor derül ki igazán, hogy milyen arc is ő, mert a többiek szemén nincsen rózsaszín szemüveg. És jött tegnap, és pont itt volt a két gyerek, és csak néztem, hogy úgy bánik velük, mintha világ életében gyerekeket szórakoztatott volna, elmentünk csavarogni, és én konkrétan nem fértem oda hozzá, mert mindkét oldalon egy-egy gyerek csüngött rajta. És tudta, hogy hívni fog az ügyvéd, és mondtam, hogy lehet, hogy kicsit sírdogálni fogok, de aztán épp főztem, ő a nappaliban a kicsikkel, mondta az ügyvéd, hogy minden sikerült, jogerős az ügy, leraktam, semmi sírás, csak megkönnyebbülés, benéztem a szobába, és épp elvarázsolták a Pankát, szakadtak a nevetéstől, és én is velük. Aztán kijött, és mondtam neki, hogy képzeld, közben elváltam, megölelt, és megkérdezte, hogy akkor ő elvehet-e feleségül. 

Annyira jó, nagyon szeretem. Hihetetlen, hogy majdnem elsétáltam mellette. 

Ó

Képzeljétek, tegnap elváltam. Nem sírtam. Örülök.

Jump

Itt ülök, várom a fiút meg a kutyáját, mert neki is van ám, kicsit izgulok. Egyikünk sem tudott aludni az éjjel, mert bár semmi sem történt még köztünk, valahogy nyilvánvaló, hogy akkor mi most megpróbáljuk így, együtt, és ez nagyon-nagyon izgalmas, mint leugrani magasról, valahova, ahol nem tudod mi vár, de mégis biztos vagy benne, hogy nagyon-nagyon jó lesz. Persze lutri, mert nem tudok olyan sokat róla, és hát 40 évesen nincsen családja, vagy barátnője - több, mint gyanús:). De már háromszor találkoztunk, mindig jópár órára, és nagyon jó nekem vele. Ő nagyon okos, kreatív (a momén végzett), vicces, céltudatos, határozott, lendületes, inspiráló, sikeres, szerintem pont olyan ember, amilyet a barátaim meg a családom elképzelnek mellém. Nagyon sok közös van bennünk, de azt hiszem, nagyon sok újat tudna mutatni nekem. Amikor utoljára együtt aludtam a férjemmel, és már mindketten tudtuk, hogy vége, azt mondta, majd találok egy nagyon kreatív embert, aki igazán hozzám való, és aki boldoggá tud tenni, és hát most erről a fiúról ez jutott eszembe. Hogy ő hozzám való.

Értitek, nem mondom, hogy holtomiglan, holtáiglan, de van kedvem ugrani vele.  

Changes

Ma délután találkoztam a fotóssal (aki nemfotós), én indítványoztam, de segítenem is kellett neki találni ajándékot egy közös barátnőnknek, aki sokat segített neki egy projektjében. A vizslás fiú legutóbbi programlemondását megfutamodásnak éreztem, és ahogy már kommentben írtam, akkor valamennyire le is mondtam róla. És azt hiszem, jól éreztem, mert azóta nem is hallottam felőle, pedig szokott jelentkezni. Ezért most úgy találkoztam a fotóssal, hogy nem vonta el más a figyelmem, nem nézegettem a telefonom, hogy nem ír-e a vizslás fiú (éreztem, hogy nem fog), hanem csak őrá koncentráltam, és hagytam, hogy történjenek a dolgok. Ő pedig visszavett, nem nyomult, csak császkáltunk (Bp), dumáltunk, ettünk-ittunk, nevettünk egész délután-este. És... Annyira jól éreztem magam. És holnap is találkozunk. Ne haragudjatok, ha végül nem a vizslás fiú lesz a befutó, én annyira akartam, nem rajtam múlott:(.

National Geographic

Mai kaland volt, hogy téblábolok a konyhában, egyszer csak (ezt nem egybe írják? ilyen zenekarnév is létezik) óriási csipogás robog be a teraszról a lábam mellett az asztal alá, és persze ezt a macskatulajok egyből tudják, mit jelent: a macsek levadászott egy repülni tanuló kisrigót (ez idén már a második kör madárgyerek), és mivel a szülők zuhanórepülésben ijesztgetik, bemenekítette hozzám. Ráüvöltöttem, ijedtében elengedte a zsákmányt, aki, bár nem volt semmi baja, olyan sokkban volt, hogy nem mozdult, így megfogtam, visszavittem a kert végébe a sikítozó szülőknek, elengedtem és elrepült. Remélem, éjjel tud magára vigyázni, mert a kistigris kint alszik az udvaron, és nem leszek ott, hogy megregulázzam.

Nyárvégi gyümölcsös Ilonka-féle lepény

Tudom, hogy mostanában mindig itt nyavalygok nektek, pedig amúgy sokkal fontosabb dolgok is történnek velem, mint a hülye pasik. Például olyannyira rákattantam a francia(-szerű) gyümölcsös lepények sütésére, hogy előfordult, hogy egy nap kettőt sütöttem. Kint a pékségekben, kávézókban mindig volt idénygyümölcsökből készült pite. Tökéletes reggelinek, uzsinak, kávé mellé, vendégeknek, bárhol, bármikor. És, ami nálam a lényeg, halál egyszerűen elkészíthető. Íme:

A tésztája vékony, nagyon vajas, a széle roppanós, alul puha, rajta az édes, összesült, gyümölcsök... Nagyon durván finom. A receptet összeollóztam, mert persze nem találtam olyat, ami nekem pont tetszett, de szerintem így tökéletes: legalább 10x megsütöttem, úgyhogy jól ki van próbálva. 

A tésztához: 

25 dkg finomliszt

13 dkg vaj

1 db tojás

2-3 ek (barna)cukor 

1 csipet só

A töltelékhez: 

3/4 kg gyümölcs, pl. szilva, körte, alma, eper, füge, barack, külön-külön vagy vegyesen. (A képen látható 1 vegyes gyümölcs lepény, amit a sógornőm születésnapjára sütöttem, és gyönyörű lett, és egy eper-nektarin. Mindkettő isteni volt, de a legjobban talán a sima szilvás ízlett - róla nincs kép, túl gyorsan elfogyott.)

1 csipet só

1 evőkanál vaj (kimaradhat)

(barna)cukor ízlés szerint (3-4 evőkanál)

ízlés szerint vanília, fahéj, gyömbér, én nem szoktam egyiket sem.

Elkészítés:

1. A lisztből, 1 tojásból, felkockázott vajból, cukorból, sóból tésztát gyúrunk, lisztezett deszkán kinyújtjuk kör alakúra, egy kivajazott (22-25 cm-es) piteformába simítjuk (illetve belenyomkodjuk), széleihez igazítjuk, villával megszurkáljuk és 160 C-ra előmelegített sütőben 15 perc alatt elősütjük.

2. A francia lepényeken egyben szokták hagyni a gyümölcsöket nagy darabokban, nekem viszont jobban bejött, hogy kisebb darabokra vágom (szilvát pl. félbe, negyedekbe), és pici vajjal, sóval meg a cukorral összerottyantom, de a gyümölcsök mégsem esnek szét (gyümölcstől függően 3-5 perc), és úgy mehet a cucc a tésztára.

3. Mehet a sütőbe 40-50 percre, utána nézegetni kell, nehogy megégjen a tészta széle. Elég nehéz kivárni, hogy kihűljön.

Closing time

Hát, jó szarul érzem magam minden szempontból. 

Én nem tudom, ki hogy tudja ezt végigcsinálni, de én, tudjátok, nem vagyok képes a válásról sírás nélkül beszélni. A családom nem is tudja, mikor lesz a tárgyalás, mert akkor kérdezgetnének a részletekről, és azt nem akarom,  majd szólok, hogy lezajlott. Sikerült kitalálni, hogy hogyan tudnám ezt anélkül lebonyolítani, hogy oda kellene majd mennem, és az ügyvédemmel is csupán levélben kommunikáltam, elküldtem a felhatalmazást, stb, nyomult, hogy találkozzunk, beszéljünk, de nem akartam, mert attól féltem, hogy ott is el fog törni a mécses, és nem akarom, hogy bárki idegen lássa, milyen lelkiállapotba kerülök már attól is, hogy beszélnem kell róla. 

Ma mégis felhívott, és beszéltünk, én ilyen karót nyelt igen/nem/rendben/köszönöm stílusban válaszolgattam úgy 2 percig, majd leraktuk, és már zokogtam is. Azt hiszem, nem csoda, hogy nem akarok személyesen ott lenni. 

Nem tudom, hogyan kell ezt az egészet csinálni, nem tudom, jól csinálom-e, vagy másképp kellene.

Muszáj szembenéznem

Vajon mit iszogatok a kanapén, nyakig betakarva, meleg zoknival a lábamon? Neocitránt:(. Ugyanis azt hiszem halálosan megfáztam, és nálam csak ilyenkor szokott jönni a java, és ha fejem tetejére állok, akkor sem tudom megakadályozni, hogy ledöntsön a lábamról. Szóval ezért ment reggel rosszul a futás, ezért voltam energiátlan és nyűgös, és kellett 5 (!!!) kávét innom. 

Tegnap reggel voltam a piacon, vásároltam, és egyszer csak felnéztem, és ott állt mellettem a vizslás fiú, vigyorogva. És ahogy megláttam, olyan óriásit dobbant a szívem, gyomorliftezéssel egybekötve, hogy nem tudtam nem észrevenni, hogy el vagyok veszve. Ennek akár örülhetnénk is, de az utóbbi egy hétben többször is nyomultam, hogy csináljunk ezt vagy azt, főleg olyankor, mikor ő jelentkezett valamiért, például kérdezte, mit csinálok délután, és írtam, hogy bringázni megyek, jöjjön ő is, de mindig mond valami kifogást, és nem mond helyette más időpontot vagy programot. És ma reggel is írt cukiságokat, majd megbeszéltük, hogy este találkozunk, de megint lemondta. És úgy érzem, hogy ennyi volt, nem adhatok neki 594 esélyt, ha gimisek lennénk, azt mondanám, oké, de könyörgöm, 36 éves vagyok. Ha együtt vagyunk, akkor a világ legédesebb pasija, de amúgy nem tudja, mit akar, én meg nem tudom eldönteni helyette. 

Ma pedig itt volt a fotós (aki amúgy csak hobbifotós), aki amióta lepattintottam, és taplón viselkedtem vele, visszavonulót fújt, kedves, de nem nyomul, ami határozottan vonzóbbá tette őt a szememben (nők...). Megint jött fotózni, másokat, bejelentkezett, aztán találkoztunk, és megint lefényképezett, más helyszínen, ahol eredetileg szerettem volna, a kutyával, pusztán szívességből, mert persze ezt a képet már nem tudja felhasználni a sorozatához, hogy nézne ki, hogy egy emberről több fotó, pedig annyira jó lett ez is. Aztán hálából elvittem sütizni meg kávézni, és annyira jó volt megint, mint mikor először találkoztunk, dumáltunk, ő dolgozott a képeken, mintha ezer éve ismernénk egymást, és látom, hogy odavan értem, és persze tudom, hogy valószínűleg nekem is nagyon tetszene, ha nem a vizslás fiúban reménykednék folyamatosan, aki pedig tojik a fejemre. Hááát. 

Fáj a torkom és lázas vagyok.

So long, summer

Ma Franciakulccsal (<3) vacsiztam, majd szétfagytunk a teraszon, ahol ültünk, és már reggel is nagyon szeptemberi volt a levegő. Még remélem lesz néhány meleg, nyárvégi nap, de kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy itt az ősz. Feltöltődtem, tele a szervezetem napsütéssel, könyvekkel, fröccsökkel, bulikkal, barátokkal, vízparttal, mozgással és gyümölcsökkel, és már kívánom is a rendszert, a munkát, a kihívást. Lehet szidni a tanári pályát, de a nyári szünet szerintem megfizethetetlen, imádtam minden percét. 

Panka plüsskutyáját úgy hívják, hogy Sötét Barlang

Uzsi

Budapest reggel 6-kor, a Szigetről hazafelé tartva. Szeretem ezt a hangulatot.

Itthon mindig mezítláb. Ő meg azt mondta, hagyjam még aludni.

Olyan jó, ha az embernek van egy 4 éves unokahúga, és mindenféle baromságot vehet neki:).

Harmadnap

Ma még nem igazán voltam tele energiával, pedig tegnap este 9-kor (!) elaludtam. Hát igen, 30 éves kor után a másnapot kiegészíti a harmadnap is, annyira jó, bele sem merek gondolni, mi lesz 40-en túl. 

De reggel összeszedtem magam és elmentem futni, majd zuhany és reggeli után elvittem a kutyát sétálni, és pont összefutottunk a vizslás fiúval, aki meghívott fagyizni, majd csavarogtunk. Jó lenne, ha tudnék ezeknek a spontán, tök jó közös programoknak örülni, ha tudnám értékelni, hogy van az életemben egy olyan pasi, akivel lehet ilyeneket csinálni, és kíváncsi rám, ahelyett, hogy azon szomorkodnék, hogy a nap további részében nem ért rá(m), és hogy már megint én nyomultam, pedig megfogadtam, hogy többet nem fogok. 

Ebédre halat sütöttem salátával, az előbbit sikerült szétégetnem, illetve megfüstölnöm, ami miatt eléggé el voltam keseredve, és borzalmas volt, de azért eltűntettem. Rég volt, hogy utoljára ennyire elcsesztem valamit a konyhában. Délután nagyon akartam napsütést, meg vízpartot, nap még akadt is, de árad a Duna, alig van part, csak egy pici, nagyon forgalmas részt találtam, és csak egy kicsit bírtam olvasni, mert kocsik (wtf), pofátlan kutyák, káromkodó horgászok meg visongó gyerekek, miközben én zent akartam kettesben a könyvemmel. Szóval hazamentem, eléggé nyűgösen, összeszedtem a bringám és idegből elbicikliztem Nagymarosra, az helyretett - volna, ha a kurvadrága nagygenerál után, amikor is a vázon kívül kvázi mindent kicseréltek a bringámon, nem működne a montim váltója sokkal szarabbul, mint előtte. Mondjuk tény, hogy a láncom már nem esik le, és a váltó úgy vált, mint a vaj, már HA vált, ugyanis elég rapszódikusan működik, nem lehet rá számítani, és ez tekerés közben elég komoly stresszforrás, most nem tudom, visszavigyem-e, vagy ez van, ezt kell szeretni.  

felicita sala

Jó lenne, ha lenne itthon kajám (úgy értem, mondjuk hamburger, répa az van), vagy lenne kedvem főzni valamit, de sajnos nincs. Asszem kicsit olvasok, és aztán legyen gyorsan holnap. Szerintem amúgy már konkrétan nem bírok magammal mit kezdeni (tudom, nénikém), lehet, hogy nem is baj, hogy a jövő héten már indul a suli (mondjuk ebbe nem annyira van még kedvem belegondolni).

Na tessék

A határozottságomat és következetességemet elég jól jellemzi, hogy a tegnap esti poszt megírása után pontosan 2 órával már a Szigeten sodort a tömeg. Úgy voltam vele, hogy fuck this shit, mindjárt vége a nyárnak, 1 hét múlva válás és suli, én most mindent megérdemlek, úgyhogy bedobtam néhány cuccot a kis piros hátizsákomba, felvettem a szép, virágos ruhám, bakancsot húztam, parfümfelhőbe burkoltam magam és már indultam is. Ivory már ott várt, végigcsapattuk az éjszakát, a Clean Bandit iszonyú jó volt, csak a hangosítás volt trágya, majd pörögtünk és táncoltunk, és az még megvan, hogy Ivory megkérdezi, hogy mikor indul az első vonatom, és sajnálgat, hogy reggel ötkor, és aztán a következő kép, hogy reggel öt óra van, világos, mi meg még mindig nagyban táncolgatunk mindenféle vállalhatatlan zenékre random fesztiválozókkal. Hiányzott a Sziget, jó volt megint belecsöppenni, de most egy darabig nem fogja kívánni a szervezetem a bulit meg a tömeget. 

Napom

Ma semmise nem jött össze, pffff, úgyhogy.

A képet Zsoffftól loptam, de nem haragszik,ugye? <3

Ha ti sem mentetek Clean Banditre a Szigetre, akkor feltétlenül nézzetek hullócsillagokat, ma éjjel lesz belőlük a legtöbb. 

All those broken promises

Tegnap délután, ahogy a nap besütött a nappalim ablakán, jól látszott a finom por, ami a sötét fapadlót borítja. Úgyhogy este fél 8 körül nekiálltam takarítani, nem csak olyan tessék-lássék módon, hanem tetőtől talpig, portörléssel, tükörfényesítéssel (rengeteg tükröm van), pókhálótlanítással együtt, addig dolgoztam, míg úgy nem találtam, hogy minden, az utolsó rejtett sarok is ragyog.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy közben zenét hallgattam, egy régi Jamiroquai albumot, ami egy régi, nagyon bulis időszakomhoz fűződik, és aminek minden számának tudom kívülről a szövegét. És aztán megszólalt ez a szám:

És tisztán visszajön az emlék, az érzés, hogy 20 éves vagyok, ő 22, akkor már majdnem egy éve együtt vagyunk, reggel, összefagyva, hullafáradtan érkezünk haza valami buliból, lezuhanyozunk együtt forró vízzel, eszünk valamit, végre ágyba kerülünk, összebújunk a takaró alatt, ami a világ legjobb érzése, és ő még elindítja ezt a számot, ölel, és a mély, karcos hangján suttogja a fülembe, hogy and nothing else matters, until you're in my arms girl, all I wanna do is spend a lifetime with you baby, és tudom, hogy tényleg így van, mert nincsen nálunk szerelmesebb pár ezen a világon. És aztán együtt voltunk még 8 éven keresztül, és gyönyörű volt, de vége lett, elmúlt. 

A világ legkegyetlenebb dolga, hogy minden elmúlik, egyszerűen rémisztő most előre néznem. 

Erika

Ő pedig az új szerelmem, Ray-Ban Erika. 

ez nem én vagyok

Már egy ideje szemezek vele, tegnap felpróbáltam, és aaaaaa. Matt feketében kérem.

Starry eyed surprise

Tegnap este találkoztam egyébként a fotóssal (aki csak hobbifotós, egyébként a kreatív szakmában dolgozik), szerettem volna, ha kiderül, mi van, hát kiderült. Ő is, és a kutyája is nagyon helyesek, de egyébként nem voltam túl lelkes, aminek nagyrészt a folyamatos kérdésáradat volt az oka. Én önként szívesen megosztok magamról egy csomó mindent, de azt nagyon rosszul tűröm, ha faggatnak, ez talán már itt is kiderült, na és hát tegnap egy ponton kiakadtam, hogy hagyjon már, nincs más témája rajtam kívül? Arról meg már nem is beszélve, hogy ha valami nem tetszik, az tisztán kiül az arcomra, szegény srác. Szerintem többet nem fog nyomulni, ami amúgy nem annyira nagy baj, mert ő egy kicsit duracell nyuszi-szerű, lelőhetetlen, egész nap pittyeg a messenger a mobilomon. Egyébként ezzel kapcsolatban meg kell tanulnom értékelni a vizslás fiú és köztem lévő harmóniát: még soha, egyetlen rossz mondata, tapintatlan kérdése nem volt, és neki annyira szívesen mesélek bármiről. 

Vasárnap meséltem neki a kollégámat, a tanár urat, aki nyomult, és talán emlékeztek, becsöngetett, hogy hozott nekem cukkinit, na és ma reggel erre ő is becsöngetett, persze óriási vigyorral az arcán, hogy hozott nekem cukkinit. Ha legközelebb találkozom vele, a vállaimat és a hátamat szabadon hagyó ruhám veszem fel.

A Szigetre pedig úgy tűnik, nem megyek ki, egyszerűen luxusnak találok kifizetni kb 30 ezer forintot egy estéért (utazással, evéssel-ivással együtt kb annyira jönne ki). Kicsit szomorkodom azért emiatt, illetve a Clean Bandit miatt. Légyszi, szóljatok, ha tudtok ingyen jegyet (tudom, hihi), próbáltam nyerni a Dreherrel (a bátyám dolgozott az ügyön), de eddig semmi.

Au revoir

Azt nem is meséltem, hogy töröltem magam az ismerkedős oldalról, ahonnan például a filmrendező srácot ismertem. Akkora megkönnyebbülés volt. Én igazi emberekkel akarok barátkozni, nem olyanokkal, akik virtuálisan cukik, élőben meg kiderül róluk, hogy konkrétan Quasimodo hasonmások, és tele vannak fura frusztrációkkal. 

Volt olyan is, hogy találkoztam egy fiúval, aki ott a találkozón nagyon nem tetszett, de jólneveltségből maradtam egy órát, illedelmesen válaszolgattam a kérdéseire, majd elbúcsúztam és leléptem. Ő meg utána írt egy levelet, hogy rosszul esett neki, hogy nem voltam hajlandó tovább maradni (győzködött, de mondtam, hogy nem), és hogy ő nem egy youtube videó, amit simán becsukhatok, ha már nem vagyok kíváncsi rá. Utána volt némi bűntudatom, bár esküszöm, nem youtube videóként gondoltam rá.

Supermoon

Tegnap éjjel, miután majdnem az egész napot együtt töltöttünk egy stégen, és jól leégett az orrunk, a vizslás fiú és én elmentünk szuperholdat meg hullócsillagot nézni. Feküdtünk egy pokrócon egy sportpálya közepén órákon keresztül, bambultuk a furcsa, nagyon világos, mégis csillagos eget és röhögcséltünk. És persze ki kellett találnom valami kívánságot arra az esetre, ha sikerülne anélkül megpillantanom egy hullócsillagot, hogy azonnal elsikoltanám magam, hogy aaaaaa láttaaad? És elárulhatom, hogy a kívánságomnak nem volt köze pasikhoz. 

Ma megtettem az utolsó lépést is a válás érdekében. Már csak várnom kell. Ma volt az első alkalom, hogy intézkednem kellett vele kapcsolatban, és nem sírtam. Mondjuk nagyon kellett koncentrálnom a tegnap estére, ami a nyár egyik legszebb éjszakája volt, de sikerült. 

Every inch of you is perfect, from bottom to the top

Régen borzasztóan stresszelt fellépés, interjú, fotózás, minden ilyen extrém figyelem, aztán ha sok hasonló történik, az ember megszokja, majd szépen lassan megszereti, és elkezdi nagyon élvezni. Most meg ott tartok, hogy hiányzik, hogy ilyesmik történjenek velem. Ezért nagyon megörültem ma, mikor megkeresett az egyik barátnőm, hogy egy fotós haverja alanyokat keres fotózáshoz, és jön ide hozzánk, a városba. 

A barátaimat, akik már tegnap bejelentkeztek hozzá, tegnap éjfélkor úgy hagytam ott, hogy már kiitták a pultból a tequilát, és épp átváltottak jégerre, szóval várható volt, hogy nem lesznek túl aktívak ma, úgyhogy én bejelentkeztem a fiúhoz, hogy én szívesen terelgetem. Előtte már kicsit leveleztünk, és nagyon lelkes volt, de azért meglepődtem, hogy amikor meglátott, azonnal, ott, a többiek előtt megállapította, hogy gyönyörű vagyok, és hozott nekem ajándékot is, egy, a mai fényképezés témájába vágó dizájnkönyvet. 

Aztán asszisztáltam neki egy fotózásnál, vigyáztam a kutyájára (awww), lefotózott engem is (annyira élveztem!), majd elvitt ebédelni a kedvenc éttermembe, és valahogy teljesen laza volt az egész, kinyitotta közben a laptopját, szerkesztgette a fotómat, mutogattunk evés közben zenéket egymásnak, megosztottuk a kajánkat és beszélgettünk. Fura volt, mennyire nyitott ez a srác, mennyire közvetlen... Így a vizslás fiú után különösképpen szokatlannak tűnik ez. 

Aztán vele is találkoztam, és vele lenni olyan nekem kicsit, mint hazaérni. Rosszkedvű volt, de nagyon örült nekem, és aztán összefutottunk a szüleivel (akiket lehellóztam, mert nem tudtam, hogy a szülei), meg az én családommal is, és van egy olyan érzésem, hogy nagyon-nagyon drukkol nekünk mindenki. Én meg már nem tudom, mit gondoljak, nem lehet, hogy a dolgoknak olyan egyszerűen és vidáman kellene működniük, mint ezzel a fotós sráccal?

Mindenesetre a mai nap nagyon jót tett az önbizalmamnak. A fotó gyönyörű lett, de sajnos nem tudom itt megmutatni, mert túl sok info publikus rajta.

És ez most a kedvenc számom (on repeat), és a közös ebédünk óta a fotós srácé is:

Hát ez van

A vizslás fiú. Furcsa módon szépen, lassan a legjobb barátom lett. Rengeteg időt töltünk együtt, kutyázunk, csavargunk, fröccsözünk, bringázunk, ülünk a Duna-parton éjfélig, levelezünk, sms-ezünk, tegnap este vacsiztunk meg filmet néztünk, és hát persze beszélgetünk rengeteget. Az esték vége pedig mindig az, hogy még ezer dolgot meg kellene beszélnünk, de úúúristen, már mennyi az idő, és olyankor egy órát még tuti, hogy maradunk. És nem, nem lett a pasim, még ha néha olyan egyértelműek is köztünk a dolgok, mintha együtt lennénk. Pedig nem vagyunk.

Ő iszonyat jó fej, bár nagyon magának való, de ahogy írtam már nektek, nagyon szépen megnyílt előttem, és nincs is olyan téma, amiről nem beszéltünk még, kivéve talán a kettőnk dolgát, amit szépen, elegánsan kerülünk. Én is. És mondanám, hogy bosszant, de már nem, mert annyira jó ez az egész, és tudom, hogy neki is az. Jól érezzük magunkat együtt. 

És hibáztathatnám őt, hogy nem történt még (?) köztünk semmi, és nem nevezzük néven, hogy mi is van köztünk. És igen, bárcsak belelátnék a fejébe. De tegnap együtt voltunk majdnem 6 órán keresztül, figyeltem magam, és én is borzasztóan feszült vagyok, már ami a dolgok fizikai részét illeti, egyszerűen vigyázok, hogy nehogy véletlenül olyan helyzetbe keveredjünk, hogy... na, értitek. Esküszöm, hogy kihátrálok az ilyen szitukból, kikerülöm, rövidre zárom. Pedig higgyétek el, nem jellemző rám, hogy szívbajos lennék. Hogy ez vajon az összetört szívem mellékhatása, vagy csak ennyire rágörcsöltem már erre a fiúra, nem tudom. Persze megesz a kíváncsiság, hogy mi játszódhat le az ő fejében, azt meg már nem is mondom, hogy a barátaim meg a családom előtt teljes hírzárlatot tartok, és ők ott tartanak, hogy lassan meg fognak kínozni, hogy rávegyenek, hogy bemutassam nekik, vagy legalább meséljek nekik a szép vizslás-bringás fiúról, akivel annyi időt töltök együtt. Mondjuk nem mondom, hogy nem élvezem a szenvedéseiket. 

Gyerekek rohannak felém reggel: Ilonka! Hogy sikerült a tegnapi randid? Anya mondta, hogy kérdezzük meg! 

Sógornőm fojtott hangon a háttérből súg: Nem én kérdezem! Ti akarjátok tudni!

Én: :)))

Kezdem úgy érezni magam, mint valami elcseszett Sandra Bullock filmben, ami amúgy izgi, és romantikus, bár nem bánnám, ha lassan eszkalálódnának a történések. És higgyétek el, megértek mindenkit, aki ezt olvasva azt gondolja/kommenteli, hogy hát mekkora béna, szerencsétlen arc ez, biztos meleg, mert kívülállóként nem biztos, hogy én nem ezt gondolnám. De közben meg ez a fiú az egyik ok, ami miatt olyan jókedvű vagyok az utóbbi időben.

rothaniko.hu

Clean Bandit

Óóóóriási dilemmában vagyok. Gondolkodtam, hogy kimegyek idén a Szigetre, nagy eséllyel csütörtökön, vagy bármely nap, még filóztam ezen. És akkor ma ezt olvasom: A London Grammar helyett a Clean Bandit, a jelenlegi legeslegkedvencebb zenekarom jön a Szigetre. Nagyzenekarral, fúvósokkal, vonósokkal. Szerda éjjel. 

16 000 (!!!!) ft a napijegy.

My boyfriend this summer

Vannak olyan ruhadarabok, amiket az ember megvesz, és aztán maximum egyszer-kétszer veszi fel utána, neadjisten soha, kidobott pénz. És vannak azok, amik nagyon-nagyon működnek, és minden fillért megérnek. Persze, hogy az adott ruci melyik kategóriába esik, 99%-ban csak utólag derül ki.

Még nyár elején vettem egy boyfriend farmer rövidnadrágot. Elég határozott kép volt a fejemben, hogy mit szeretnék, egy darabig keresgéltem: szakadt, csípőre letolható, nagyon laza, elég bő, tökéletes fazonú darabot, és végül a Mangoban találtam egyet 8000 ft-ért, amit drágának találtam egy rövidnaciért, de annyira tetszett, hogy hazavittem, ő az: 

Szerintem nem volt olyan nap, hogy ne vettem volna fel, ezer kombinációban hordtam: bringázni atlétával és tornacipővel, kutyát sétáltatni és strandra strandpapuccsal, mulatni kisvirágos, nőies felsőkkel, szép szandival, hidegebb éjszakákon bakanccsal és blézerrel. Annyira szerettem, hogy gondot okozott találni egy napot, hogy kimossam, mert akkor aznap ugye nem tudom felvenni. Így aztán nem is sokat mostam, még jó, hogy fekete, és bírja a gyűrődést. Kösz, rövidnadrág, a közös nyári kalandokat!

Szerintem

Tegnap Pillanattal úgy döntöttünk, hogy baromság, hogy a hét első napjának mindig nyűgösnek, reménytelennek és fájdalmasnak kell lennie, úgyhogy rendhagyó hétfőt tartottunk, de még milyet. Elmentünk vacsizni, kipróbáltuk a Big Fish-t az Andrássy úton, amiről már régóta álmodoztam. Megleptük magunkat egy tengeri herkentyűs spagettivel, ittunk hozzá ház borát, ami szerintem verte a kedvenc Irsaimat, és ez nagy szó. Az egész élmény ízek és kiszolgálás szempontjából is tiszta Olaszország volt, mintha Rómában ültünk volna be egy étterembe, leszámítva, hogy időnként ránkköszönt egy-egy arra sétáló ismerősöm, meg hogy a mellettünk ülő lányokat is ismertük szegről-végről, ami azért Rómában ritkán fordult elő velem. A spagettiért (ami hibátlan volt, és amire összvissz kb 5 percet vártunk), 2 pohár borért és egy ásványvízért 4 ezer forintot fizettünk fejenként, én egy fillért nem sajnáltam az élményért. 

Nekem, annak ellenére, hogy tériszonyom van, kedvenceim a tetőteraszok. Isztambulban egyszer egy hotelben már csak az épület tetején lévő "szoba" volt kiadó, értsd: egy szépen, színes textilekkel elrendezett, baldachinos ágy a szabad ég alatt, kilátással a városra és a Boszporuszra - hát kívánom, hogy mindenkinek legyen része egyszer egy hasonló élményben, mint nekem az az Ezeregy éjszaka meséi hangulatú éjjel. És persze azóta komoly fejlövésem, hogy milyen jók (lehetnek) ezek a tetőteraszos helyek Budapesten, és minden barátomat üldözöm is ezzel, hogy nézzük meg a Gozsdu teraszt, a Tip Top Bárt (ahova Lenszi majdnem elvitt egyszer, csak zárva volt), na és a 360-t. És tegnap végre itt volt az alkalom, fél 8 körül nem állt sor, fellifteztünk a 360-ba, és hát aaaaaaa. 

Mostanában többen is jártatok itt, és már bele is törődtem, hogy ez egy túlhájpolt, sznob, béna hej hely, mint ahogy annyian írtátok, a lelkem mélyén felkészültem a csalódásra. De tegnap megint meg kellett róla győződnöm, hogy rám születésemkor rakhattak egy rózsaszín kontaktlencsét, amiről nem tudok, mert én egyszerűen nem úgy látom a dolgokat, ahogy mások. Mert kinyílt a lift, kiléptünk, és csak álltunk, hogy aztaaa. Épp naplemente előtt érkeztünk, gyönyörű színesek voltak a fények, szép fiatalok halkan beszélgetve, ücsörögve iszogatták a fröccsüket, finoman szólt valami kellemes, elektronikus muzsika, amit élő DJ intézett, és közben körbe-körbe a gyönyörű város, amiről szerintem a helyen senki nem bírta levenni a szemét egy pillanatra sem. És szereztünk még egy pohár bort, leültünk, néztük a várost, beszélgettünk, és az van, hogy Budapest az én Párizsom. Úgy örülök, hogy itt élünk.

Vasárnap, eső

Végre tudtam sokat/jól aludni, éjféltől 9-ig. Sokszor álmodom úgy, hogy miközben megy a sztori, figyelnem kell, mert ott a kutya velem, és a fél szemem rajta tartom, hogy el ne kolbászoljon, meg néha vissza kell hívnom, na és ma a macska volt ott álmomban, és néha nem jött, és fel kellett vennem és cipelni, meg utaztunk valami vonaton, és persze ő az út közepén dobja le magát fetrengni, ahogy valójában is szokta, és akkor is fel kellett nyalábolnom, hogy az emberek elférjenek tőle a csomagjaikkal. Hát ennyire az életem részei ők.

Ma meg nagyon durván álmosító ez az idő, még egy kardigánon, meg zoknin is gondolkodom, nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, de nem baj, illik hozzá a quiche-gyümölcslé-kávé reggeli, amiből épp a második kört tolom, mert ha vasárnap, és eső, akkor kell ám a kompenzáció. Azt hiszem, berakok valami filmet háttérnek, kivasalom, amit muszáj (pfej), ebéd után alszom, délutánra meg hátha visszatér a nyár, és mehetek futni. Ha nem, akkor meg kénytelen leszek semmitsemcsinálni (= kanapé, könyv, filmek, sorozatok, kaja), ami amúgy a legkedvencebb vasárnapi elfoglaltságom. 

Pics, or it didn't happen

A héten minden este voltam valamerre, Budapest, vagy bringa, vagy kimozdulás, plusz még mindig nagyon rosszul alszom (de mivel mindenki ugyanezt meséli, így nem rágódom ezen), így gondoltam, hétvégére kicsit belassítok és kipihenem magam. De aztán péntek este is úgy alakult, hogy akadt program egy barátnőmmel, aki nemsokára elutazik, és fél évig nem látom, és vétek lett volna itthon ülni egyedül. Vacsiztunk, ittunk valamit, és aztán jó fej arcokkal futottunk össze, szóval megint éjfél után keveredtem haza, és reggel megint 6-kor ébren voltam. Mondjuk ennek ellenére egészen energikus vagyok, biztosan a sport, meg az okos kajálás teszi, vagy csak a nyár, nem tudom, de jó érzés, hogy ennyi minden történik. 

Reggel megjártam a várost és a piacot kétszer, mert bringával nem olyan egyszerű nehéz dolgokat cipelni, vettem gyümölcsöt, zöldséget, húst és virágot, aztán a 40 fokban meghívtam magam egy limonádéra meg 3 macaronra, és ez volt az ebéd, közben meg nézegettem a szép főteret meg az embereket, olyan jókedvűnek tűnt mindenki, jó volt látni, hát nem egy nyolcker, az szent. Itthon mostam (nagyon küzdök az elszürkült fehér törölközőkkel, írjátok meg, ha van tuti praktikátok), majd sütöttem quiche-t, amit annyira szeretek készíteni, hogy még azt sem bánom, ha 35 fokban be kell gyújtanom a sütőt. 

Aztán annyira meleg volt, hogy gondoltam, levonulok a kutyával a partra, és fürdünk. Ott viszont meglepve láttam, hogy annyira kint van a víz, hogy a sóderos part teljesen eltűnt, így csak a blöki tudott úszni, én nem. Közben telefonált a bátyám, hogy menjek fürdeni hozzájuk, úgyhogy átballagtam, a kertben beleültem a dézsába a gyerekekkel, és addig ücsörögtünk benne, míg ráncosra ázott az összes ujjam, pont mint gyerekkoromban a strandon. Közben azt játszottuk, hogy én vagyok a királynő, ők pedig a kis alattvalóim, és minden kívánságomat teljesítik, és mindez nem az én ötletem volt. Eszembe jutott, hogy azért sincsen szeretethiányom, mert a két kicsi olyan leplezetlenül imád, annyi ölelést, puszit és bújást kapok, annyi figyelmet, dicséretet és bókot (Ilonka, neked mindened olyan szép), hogy teljesen feltölt már egy kicsi idő is velük.

Aztán kaptunk vacsit, sült zöldségeket és husit, meg végignéztük a fedett teraszról az őrületes vihart, az özönvizet meg a jégesőt, és jó volt ott ülni biztonságban a családdal. 

Most minden oké. 

Fish!

Ééés kaptam még tegnap este vacsit a Prestoban a Hajós utcában, ahol a sütőtökkel töltött, spenótos-tejszínes házi tortellini a nyár kulináris élményét jelentette, ahh, minden falat után mondogattam, hogy milyen halálosan finom. Meg kell tanulnom tortellinit csinálni. És meg kell kóstolnom a Big Fish-ben a feketekagylót, meg a spagettit tenger gyümölcseivel (a kedvenc ételem evör, persze tengerparton az igazi, de az Okay Italiában is tökéletesen csinálják).

Spontán

Tegnap voltunk színházban, egy improvizációs darabot láttunk az Ó utcában ITT (online jelenlétük mondjuk nulla, se műsort, se más infót nem találtam, de azt tudom, hogy a legközelebbi előadás szeptemberben lesz), egy műsorvezető volt és 3 színész, mindenki nagyon fiatal. Úgy képzeljétek el, mint a Beugrót, csak sokkal-sokkal jobb volt, és nagyon szépen be volt vonva a közönség is, hát, régen nevettem ennyit, főleg ennyire őszintén. Anya mindig hallgatja a rádiókabarét, és mindig ki vagyok akadva, hogy mennyire unalmas, sótlan, erőltetett, és csupapolitika az egész, hát itt meg el voltam ájulva, hogy mennyire viccesek, lazák, ötletesek és kreatívak ezek a növendék színészek, de tényleg, szenzációs élmény volt, nagyon ajánlom. No meg kaptunk egy felest az előadás előtt (minden vendég kapott, nem csak mi), ami így 30 fokban több volt, mint vicces. Köszi a tegnap estét az Improháznak, és neked is, Gabesz!

Too much silence can be misleading

Olvastam valahol, hogy az augusztus a nyár  vasárnapja. És tényleg olyan a hangulatom is, amiről biztosan a fülledt levegő, az óriási viharok, az egyre pirosabb naplementék, meg az alvás nélkül töltött éjszakák is tehetnek. Meg persze az, hogy zajlanak a válás előkészületei, egy hónap múlva már hivatalosan is elvált nő leszek (ezeken a kitöltendő adatlapokon ki írja be azt, hogy elvált?), és aztán igyekezhetek elfelejteni, hogy ez a házasság valaha megtörtént. Talán utána majd könnyebb lesz. Igyekszem nem sokat agyalni, de azért néha muszáj, persze nagyon szomorú vagyok, és időnként kell sírdogálni is miatta, nagyon-nagyon sajnálom, hogy így alakult, de már nem ragadnak el az indulatok és a harag: belenyugodtam. Tudok róla beszélni is, és jó, hogy sok barát van a környezetemben, aki meghallgat, tegnap épp Jude Law-nak meséltem telefonon, hogy milyen érzés, és annyira jókat mondott, aztán este Gabesznek beszéltem róla, mert inkább mondom, mint hogy benne maradjon a gyomromban, gonosz, alattomos, mérges görcsként. Én nem tudom, mi újság a ti környezetetekben, de most nyáron körülöttem 4 pár ment szét, házasságok, gyerekek, hosszú közös évek után, én már nem tudom, mit gondoljak. Tegnap egy fiúval utaztam be Budapestre, aki szintén elvált, ugyanakkor mentek szét, mint mi, csak náluk van két kicsi gyerek is (jó neked, mondta, tényleg minden relatív), és megbeszéltük, hogy ez olyan csalódás, hogy nem sikerült, hogy valószínűleg sosem emészti meg az ember, 70 évesen is fájni fog. Becsüljétek meg egymást nagyon, csak ez az egyetlen életünk van.