Ma volt fent is és lent is, meg szinte minden a kettő közt. Reggel 5-kor ébredtem, fél 7-kor keltem, lezuhanyoztam, felöltöztem kb tapogatózva, hogy ne zavarjam a lámpával a még alvó lányokat, majd átsétáltam a suliba, ami kb 10 percre van a szállásunktól. Útközben felhívtam Barnit, kicsit búgtunk, aztán, mivel még a reggeli előtt le kellett lépnem, betértem egy nagyon kedves kis pékségbe, ahol vettem egy házi fahéjas csigát, meg egy forró csokit. Én szinte sosem eszem cukros dolgokat reggelire, a kávémba sem teszek, a zabkásámba is tökéletesen elég az az édesség, amit a (cukormentes) mandulatej ad, ez e két cucc viszont olyan édes volt külön-külön is, hogy mire megettem őket, szabályosan rosszul lettem. Valahogy beszédelegtem a suliba, ittam egy csomó vizet meg egy shot-nyi erős, üres kávét, és akkor jobb lett.
Megtartottam az óráimat, délre viszont már nem voltam jól, fáztam, meg mondogatta mindenki, hogy úristen, milyen fáradt vagyok (tehát hogy milyen szarul nézek ki). Úgyhogy bementem az ügyeletes koordinátorhoz, és mondtam neki, hogy nem vagyok jól, ő meg mondta, hogy látja, és menjek haza, mondjam le az utolsó órámat.
Mivel este 6-kor volt csak a következő meetingünk, nem a szállodába mentem, hanem haza-haza, befeküdtem az ágyunkba, és már aludtam is. 2 órát pihentem 10 méter mélyen, aztán lezuhanyoztam és megmostam a hajam. Barnit ugye szombat reggel óta nem láttam, de ma hazajött, felvett a ház előtt, és akkor volt időnk a dugóban ülve 3/4 órát mondogatni egymásnak, hogy mennyire hiányzunk egymásnak, és milyen borzasztóan várjuk a szombatot, amikor végre együtt lehetünk kicsit. Aztán kitett a suli előtt, ahol újra indultak a programok 9-ig, most meg introvertált Milonka itt fekszik az ágyán a szállodában és blogot ír, míg a szobatársai isznak valahol. Nemsokára ránézek a kölykökre, hogy nem bontják-e le a házat, aztán ha minden jól megy, 11 körül már aludhatok.
Nagyon feltöltött az otthoni alvás, milyen furi, hogy itt, a hotelben esélyem sincs még csak hasonlóan sem kipihenni magam, pedig kényelmes az ágy, és szemmaszkom is van. Börtönnek érzem, hogy itt kell lennem, nyűgös vagyok tőle, kb így túlélem a napokat (úristen, még csak kedd van). Közben szégyellem magam, hogy ennyire alkalmatlan vagyok erre az egészre, vagy hát igazából szerintem nem, csak szerintem túlzás az, hogy a munkánk mellett kell tolni egy 0-24-es projektet.
Meg én közben tudom, hogy vár a pasim, a családom meg a kutyám, és jó kis életem van, ami sokkal fontosabb, mint hogy el kell töltenem most ezt a hetet a komfortzónámon kívül, sok-sok munkával. De közben eszembe jut sokszor az a fiú az előző iskolából, emlékeztek, aki elszökött otthonról az agresszív testvérei elől, aztán elköltöztettük a dédijéhez, és az alkesz apja lett a gyámja, aki egyáltalán nem foglalkozott vele, majd lemondott róla, és szereztünk neki kolit, de ott sem találta a helyét... Sokszor beszélek vele, és továbbra is nagyon zaklatott, bizonytalan az élete. Ő bárhova megy, sehol nincs otthon, biztonságban, olyanok közt, akik szeretik őt... Mivel senki sem szereti, akarja őt, senki nem vállal érte felelősséget. Milyen lehet így élni, így aludni, így létezni, hogy nincs egy kis fészek, ami megnyugvást ad? Milyen lehet úgy élni, úgy felnőni, hogy nincsen biztos, szerető háttered, csak ez a sodródás, csavargás, reménytelen útkeresés? Milyen lehet intézetben felnőni? Milyen lehet hosszú éveket börtönben tölteni?