Neked semmi se jó

Ma valahogy überfos a kedvem. Kialudtam magam, magamtól ébredtem, és mégis nyúzott vagyok és rosszkedvű. Az előbb belenéztem a tükörbe, és rájöttem, hogy nem is fésülködtem ma, csak úgy lazán összefogtam a kócos hajam ébredés után. Nagy, habos, csokis kapucsinóra vágyom, egy tábla tejcsokira, amit megehetek egyedül, a kanapémra, meleg zoknira, melegítőnadrágra, a hosszú, bélelt kapucnis pulcsimra, csendre. Meg esetleg arra, hogy valaki jól összepuszilgasson.

Kb az egyetlen örömöm ez a lyukasóra. 

Pedig estére van jegyünk a Nouvelle Vague-ra a hajóra, még vagy másfél hónapja vettem, mikor talán 2 hete ismerhettük egymást. Az egyik kedvenc zenekarom, tudtam, hogy el fognak fogyni a jegyek hamar, és úgy voltam vele akkor, hogy szerintem eljön majd velem.  Egyébként nem tudja, hogy hova megyünk, és mit csinálunk, csak annyit mondtam, hogy ne ma legyen nála a kisfiú, mert programunk lesz. Nem is kíváncsiskodott, szereti a meglepetéseket, elcserélte a kisfiú anyukájával a napokat, és kész. 

Mondjuk jó lett volna picit rákészülni, de megint az egész napom egy kibaszott rohanás, nem lesz időm ebédelni, mert végül nem mondtam le a magánórámat, majd kb 1 órám lesz kutyát sétáltatni-etetni, zuhanyozni, hajat mosni, felöltözni, sminkelni, és már indulhatok is. Meg az is jó lenne, ha nem lenne ilyen hányás hangulatom. 

Egyébként utoljára az exférjemmel voltam Nouvelle Vague-on, a hajón volt akkor is, életem legjobb koncertje volt. Egy hónappal voltunk épp az esküvőnk előtt, ittuk az aperol proseccokat, és kb ilyen csillámpónis boldogságban lebegtünk. Lehet, hogy ez is nyomaszt kicsit, nem tudom, sikerül-e valaha megemészteni egy sikertelen házasságot. Tegnap apu valamit beszólt, amiből megint úgy érzem, hogy a tökük tele van a körülöttem megjelenő, majd eltűnő srácokkal. De komolyan, mintha passzióból váltam volna el, és nem lenne jobb dolgom, mint hogy cserélgetem a srácokat. És nincsen garancia, hogy ez a fiú számomra a nagy Ő, és holtomiglan, holtodiglan, de az jobb lenne, ha egyedül maradnék? Nagyon haragszom ilyenkor, mert persze igyekszem megfelelni nekik, de ezekkel még sokkal nehezebbé teszik a helyzetemet.

És a lyukasórának is vége. Ti hogy vagytok?

Surprise, surprise

A szombat délelőtt teljesen az enyém volt. 8 körül ébredtem, későig nyújtózkodtam az ágyban, majd beengedtem a napfényt meg az állatokat, pizsamában rendezkedtem kicsit, csináltam reggelit meg egy csomó teát, majd feltelepedtem  kanapéra a tálcámmal, és megnéztem 3 részt a Válásból. Imádom Sarah Jessica Parkert, a csajt is meg a stílusát is (ó, azok a ruhák), és igen, megint Carrie-t hozza, de én ennek kifejezetten örülök, mert hiányzik. A válás témában is érintett vagyok, de már van olyan távoli, hogy tudjak rajta nevetni, szóval nekem nagyon bejön. 

Közben kifestettem a körmeimet, az egyik kezemen sötétszürkére, a másikon lilára, alapozó, két réteg festék, majd fedőréteg. Majd amikor már majdnem megszáradt, az egyik kezemmel úgy belenyúltam valamibe, teljesen tönkretéve két körmöm, hogy fuck this shit jelszóval lemostam az egészet a picsába, kb egy óra precíziós melót dobva ki az ablakon.  

Régen fordult már olyan elő, hogy fülig beleszeressek egy ruhába, de valamelyik nap láttam egy olyan ruhát a NoN+ új kollekciójában, hogy nem bírtam kiverni a fejemből. Egyébként egy ugyanilyen ruhám van már, kb 2.5 éve vettem, teljesen fekete, és mondhatom, hogy ez a legtöbbet hordott ruhám, puha, meleg, kényelmes, vagány, kapucnis, kenguruzsebes, teljesen az én stílusom, imádom. És most kidobták ilyen színekben: 

Úgyhogy némi dilemmázás után összeszámoltam a kétszázasokat a malacperselyemben, és megrendeltem. Házhoz szállítva, hogy igazán meglepődjek, és hogy tudjam bontogatni. 

Weekend recap

Ma reggel konkrétan ráfagytam a bicajra. Most jön az az időszak, mikor én is elgondolkodom, hogy nem lenne-e jó ötlet elcsomagolni a kerékpárt tavaszig, de persze mindig úgy vagyok vele, hogy luxus lenne autóval megtenni a pár perces utat, hogy aztán délutánig ott álljon a suli előtt. És persze inkább fagyoskodom a bicajon pár percet (ma épp rövid szoknyában, harisnyában), mint gyalog fél órát. Opció lenne még esetleg, hogy professzionálisabban felöltözöm, de nálam a csinos > praktikus, szóval ez van. Végül is nem Szibériában élünk, és mindjárt itt a tavasz, nem? 

A hétvége, hát az megint egy pillanat alatt elrepült. Megittuk a szezon első (és második, majd harmadik) forralt borát,  karácsonyi vásároztunk, én szombat reggel sorozatokat néztem, picit összekaptam a lakást, szombaton és vasárnap is sütöttem egy csomó sütit, sokat énekeltem, vasárnap anyuéknál ebédeltünk. Megállapítottam, hogy számomra a hétvége egyik legfontosabb, pótolhatatlan momentuma a vasárnap ebéd utáni alvás a kanapén. Most nem maradt el, és olyan lelki béke lett bennem utána, amit nem is tudom, mi mással tudtam volna elérni. 

A pasim kért, hogy reprodukáljam neki gyerekkorának egyik legkedvesebb édességét, a csokikrémes piskótát. Én még sosem sütöttem piskótát, de Ilonka nem ijed meg a gasztronómiai kihívásoktól, meg van ugye egy cukrász barátnőm, aki kisegített egy tuti recepttel, szóval a hétvégén két tepsi is készült belőle, és mondhatom, hogy elsöprő sikert aratott a végeredmény. Ez azért is jó hír, mert kb 10 perc előkészülni rá, és 20 perc alatt megsül.

Hozzávalók: 
 
4 tojás
80 g cukor
80 g liszt
Fűszerek, citrushéjak amit szeretsz ha szeretnél bele.
 
A tojások sárgáját a cukor egyharmadával jól kihabosítod, és a fehérjéket jól felvered a maradék cukorral, de ne legyen törős a hab, csak jó kemény. A fehérjés habba beleforgatod lapáttal (ne habverővel!) a sárgájás habot, majd a lisztet. 180 fok a sütőben kb 20perc.

A csokikrémhez: jó minőségű étcsoki és tejcsoki vegyesen.
Egy-egy arányban habtejszínnel (kb 200 g csoki 200 g habtejszínnel biztos elég lesz).
A tejszínt felforralod és egyszerűen ráöntöd az apróra vágott csokikra és elkevered. És kész is.

Idén nem akartam pénzt költeni az adventi készülődésre/díszekre, úgyhogy hozott anyagból dolgoztam. Ezt a színes, világító gömbfüzért tavaly a szülinapomra kaptam Pillától, ez lett a dohányzóasztal fő dísze (a vaníliás illatgyertya és egy tál mandarin mellett): 

A nappaliban pedig továbbra is az ikeás csillagé a főszerep, nagyon. nagyon szeretem a hangulatát:

She's in love with the weekend

Megjavították a hűtőm, 40 000 ft-ba került. Úgyhogy parfüm/bakancs/lófütty helyett ezt kapom magamtól karácsonyra. Most újra jó hideg van benne, viszont teljesen üres, mert ugye mindent kidobtam belőle, és még nem volt időm feltölteni. Az a terv, hogy telerakom mindenféle szuperfinom/halálosan egészséges élelmiszerrel. De persze nem túl sok mindennel, mert amióta a boltok újra nyitva vannak vasárnap is, bármikor elszaladhatok venni azt, ami hiányzik - sokkal inkább, minthogy kidobjak kajákat, amiket nincs időm/kedvem elkészíteni.

Megint úgy vártam a hétvégét, mint a messiást. A héten nem voltam annyira fáradt, mint az elmúlt hónapban, de ma éjjel megint nem aludtam szinte semmit. Undorító volt ez a november, nagyon vártam, hogy vége legyen. A suliban egy csomó minden történt, az osztályommal a krízis hatására még közelebb kerültünk egymáshoz - az említett probléma nem oldódott meg, bár talán javult valamennyire. 

És akkor végre hétvége. Most pedig megisszuk az év első forralt borát. 

 

Erre emlékszünk:)?

Welcome to reality

Phoebe eddig úgy dolgozott, hogy reggel 9-től este 11-ig. Utána bumlizott haza, ami azt jelentette, hogy hajnal 1 körül ért haza, másnap ment megint 9-re. 3 nap szabadnapja volt egy héten, de pénteken és szombaton mindig dolgozott (cukrászként egy menő étteremben). A szabadnapjait általában ágyban/zombiként/beborogatott lábakkal töltötte. Aránylag jól keresett, de ha bekeveredett egy üzletbe, akkor kábé belesöpörte a kosarába a polcok tartalmát, azzal a jelszóval, hogy megérdemlem. Ezt 3 éve csinálta. 

Na és ezt a munkát most óriási dilemmák (az utolsó motiváció az volt, hogy rámászott a mindig részeg főszakács, és mikor bepanaszolta, kábé ő volt a hibás) után lecserélte egy másik cukrász melóra, ahol 8-tól 4-ig, 5-ig dolgozik hétfőtől péntekig, kevesebb a pénz, viszont cserébe a stressz is. Na és amikor találkoztunk az első hete után, elmesélte, hogy képzeljük el, hogy az első napján 4-kor végzett, elment elé a pasija, elmentek együtt a piacra, otthon főzőcskéztek, filmet is néztek, és ez mind belefért még a napba munka után. És mindezt olyan kisimultan és csillogó szemekkel mesélte, mintha az lett volna a sztori, hogy munka után magánrepülővel elrepültek Párizsba, és az Eiffel torony tetején lévő étteremben kortyolgattak el egy üveg Moët & Chandon-t.

Mi meg néztünk rá, hogy jaaaj, Phoebe, úgy örülünk, hogy végre normális életet élsz. 

Most így szinte bármelyik nap tudunk edzeni menni, és tegnap voltunk is, bár nagyon rá kellett őt beszélni, hogy ne punnyadjon, hanem jöjjön gyúrni velem. De persze aztán annyira jó volt, hogy megbeszéltük, hogy fixen fogunk járni hétfőn, szerdán és pénteken, este 6 jó mindkettőnknek, 8-ra akkor is otthon vagyunk, ha szétszaunázzuk magunkat. Abban is megegyezünk, hogy elkezdünk megint szépen enni, mert ami én összezabálok mostanában, az teljes mértékben indokolatlan, meg rosszul is érzem magam a bőrömben - nem akkor eszem, mikor éhes vagyok, hanem szinte folyamatosan. Úgyhogy ma vettem egy csomó zöldséget és gyümölcsöt, ebédre csirkét sütöttem salátával, uzsira répát vittem meg mandarint, a vacsi pedig egy fél pomelo volt. Nem akarok átesni a ló másik oldalára, meg egy pasi mellett nem lehet salátán élni, de már most sokkal jobban érzem magam.

Monday blues

A szalagavató után kaptunk vacsorát, amit a kollégáink főztek. Hihetetlenül finom volt minden, most is összefut a számban a nyál, ha eszembe jut az a töltött káposzta. Szombat este körülbelül annyi erőm volt, hogy lezuhanyozzak és elájuljak. Vasárnap aztán aludtunk 10-ig, reggeliztünk, majd elmentünk kirándulni, mert gyönyörű idő volt. A tanösvényt jártuk végig Királyréten, de megint óriási sár volt, úgy tűnik, nem úszom meg a bakancsvásárlást. Pedig parfümöt akartam magamnak venni karácsonyra, de úgy tűnik botmixerre vasalóra kirándulóbakancsra nagyobb szükségem van. 

Aztán hazajöttünk, én csináltam ebédet (vagyis betoltam a sütőbe egy adag krumplit, amit császárszalonnával, vajjal és újhagymával ettünk), míg ő a kertet téliesítette, ebéd után pedig összekészültünk, bevágódtunk az autóba és elmentünk áztatni magunkat a forró vízben. Este lett, korom sötét, mire hazaértünk, majd átjöttünk hozzám, én pakolásztam picit, majd aludtunk. 

Jó volt kirándulni, friss levegőn lenni és mozogni, és a fürdés is szuper, nekem az egyik kedvenc téli programom ázni a gőzölgő forró vízben, de estére nekem csak az villogott a fejemben, hogy holnap hétfő, nem pihentem ki magam, megint fáradtabb vagyok, mint péntek este, így nyűgös lettem és hisztis. Nekem hétvégén ahhoz, hogy feltöltődjek, szükségem van passzív pihenésre is, extra alvásra, punnyadásra a kanapén, vagy arra, hogy csak üljek és nézzek ki a fejemből. Pedig még a lányokat is lemondtam, mert Budapestre bevergődni végképp nem volt kedvem.  

Megint rengeteg órám van a héten, kedd kivételével minden nap jönnek délután is, kéne menni edzésre, és... Megint a hétvégét várom már hétfőn. És a torkom is úgy fáj, hogy megpusztulok (ez már nem a reflux, hanem megfáztam szerintem kicsit).

A folyamatos fáradtság-szintemről sokat elárul, hogy megint egy fekete szűk nadrágot, tornacipőt és egy kiskutyás pulcsit vettem fel, pedig igazából így lenne kedvem öltözni: 

Ha ez van, hát ez van

Tegnap olyan sztoriba keveredtem megint, hogy nem is értem. 

Van egy szakmai tantárgy, amiből az osztályom 90%-a bukásra áll, de mondjuk 3-4 egyesük van így november közepén, és nem úgy tűnik, mintha ez jobb lenne majd idővel. Ez egy ilyen matek-szerű dolog, számítások. A tanárnőjük nagyon kemény, de mindenki tudja, hogy ilyen a stílusa, és amúgy nagyon jó tanárnőnek tartja mindenki. Állítólag minden osztály izzad nála az elején, aztán utána jobb lesz. 

Nekem viszont az összes osztályfőnöki órám arról szól, hogy a gyerekek őszinte kétségbeeséssel a z arcukon könyörögnek nekem segítségért, rettegnek ettől a tanárnőtől, az órától, nem értik az anyagot, esélytelennek érzik, hogy elkerüljék a bukást. Elmondtam nekik, hogy legyenek türelemmel, beszéljenek a tanárnővel, tanuljanak, gyakoroljanak sokat. De közben leültem a tanárnővel, elmondtam, mi újság, hogy mondja, el, hogyan tudna javítani az osztály, mi lehet az, ami miatt ilyen rosszul megy nekik - de így full segítőkészen, kedvesen, proaktívan. Közben a kezemben volt az egyik lány füzete, amit elkértem, hogy megnézhessem, egyáltalán milyen típusúak ezek a számítások, meg is mutogatta, mi micsoda. Ő azt mondja, hogy az osztályom hülye, ez egy tök egyszerű anyag, nem tanulnak, és kész, és majd kiderül, ki az, aki nem idevaló. Én ezzel nem értek egyet, mert tényleg úgy látom, hogy ha senkinek nem megy egy osztályból egy tantárgy, akkor ott azért lehet valami rajtuk kívül álló bibi is, de nem ellenkeztem a kolléganővel, aki jóval idősebb és tapasztaltabb nálam.

Ennek a párbeszédnek a többi kollégám is fültanúja volt, próbáltak ők is segíteni, hogy tényleg a gyakorláson múlik az egész, és ezt mondjam el az osztályomnak, hogy gyakoroljanak otthon, és egy idő után menni fog. Én mondtam, hogy jól van, elfogadom ezt, és majd elmondom az osztálynak, de totál kedvesen, és így is gondolom, hogy hát akkor tanuljanak és kész, nem tudok ennél többet tenni. 

Visszaültem a helyemre, és beszéltem valaki mással tök más témáról, erre odajön ez a nő, tök kiakadva. És elmondta, de totál emelt hangnemben, hogy a kollégák azonnal becsukták a tanári ajtaját, hogy a gyerekek ne hallják, hogy szerinte amúgy nagyon szarul csinálom a munkámat, mint osztályfőnök (!), mert a gyerekek nem tanulnak, én meg adom alájuk a lovat, és szítom ellene az osztályt, babusgatom őket. És hogy jövök én ahhoz, hogy beleavatkozzak egy másik kolléga tantárgyába, és elkérjem egy gyerek füzetét és belenézzek, ő mikor néz bele a gyerekeim angol füzetébe. 

Én néztem nagy szemekkel, köpni-nyelni nem tudtam, majd egy darabig szabadkoztam tök nyugodtan, hogy jézusom, dehogyis szítok én itt bármit, a legjobb szándék vezérelt, csak segíteni próbáltam a kommunikációt közte és az osztály közt (azt nem tettem hozzá, hogy mert hogy rettegnek tőle), azonnal hozzá fordultam tök egyenesen, és elfogadom, amit mond, hogy a gyakorlás a tantárgy kulcsa, ezt kommunikálom az osztály felé. De teljesen magából kikelve nyomatta ezt tovább, szóval végül is én lettem a szar. Én elmentem órára, de utána kiderült, hogy mindenkinek elhordott mindennek, elment az igazgatónőhöz, és neki is elmondta. Természetesen a többi kolléga bevédett, hogy csak segíteni akartam, és ne rám haragudjon már, és természetes, hogy képviselni akarom az osztályom érdekeit. 

Más miatt elmentem az igazgatónőhöz, és elmondta, hogy panasz érkezett rám, és ő is azt gondolja, hogy talán túl kedves-rendes vagyok a gyerekeimhez, és keményebben kellene őket fogni, de hozzátette, hogy de tudom, Ilonka, hogy neked ilyen a személyiséged és a stílusod, és el kell fogadni, hogy mindannyian más stílusban tanítunk. 

Iszonyatosan nagy igazságtalanságnak tartottam ezt a támadást, és nagyon szarul esett, mert tényleg tiszta a lelkiismeretem, és azt sem értem, hogy ez milyen konfliktusmegoldás, hogy letámad, majd mindenkinek panaszkodik rám és szapul?

Nagyon rosszkedvűen mentem haza, otthon lesírtam a sminkemet is, de aztán bementünk Budapestre az osztályommal, miután elkértem őket az utolsó két óráról, ettünk, nézelődtünk, és megnéztük a Legendás állatokat, ami zseniális, és tök jó kis csapatépítő program volt, nagyon jól éreztem magam. Aztán este már ültem a barátaimmal a hamburgerem, a káposztasalátám meg a pohár Syrah-m fölött, és csak pittyegett a telefonom folyamatosan, hogy Tanárnő, köszönjük a mai napot, annyira jól éreztük magunkat, nagyon jó lesz ez az osztály, menjünk máskor is, jó hétvégét, és szívecskék, és puszik. 

Lehet, hogy szarul csinálom a munkámat, de továbbra is így fogom csinálni. 

ó bazz

Kicsit fura szaga volt tegnap a szuper, dupla hűtőmnek, ki is találtam, hogy ma délután kimosom. Aztán reggel kinyitottam a mélyhűtő oldalát, hogy kivegyek egy kacsamellet, hogy kiolvadjon estig a romi vacsihoz, amit tervezek, kivettem, és basszus puha és szobahőmérsékletű volt. Sem a hűtő, sem a mélyhűtő nem működik, nem hűt, elromlott. Ebben az a szívás, hogy én tartok benne halat, több fajta húst, egy csomó zöldséget, hogy ha főzni akarok, legyen otthon mindenféle alapanyag. Nem volt időm reggel csekkolni, hogy mekkora a kár, de az tuti, hogy ezeket a cuccokat már nem tudom visszafagyasztani, és csak reménykedni tudok, hogy esetleg még megmenthetőek úgy, hogy mondjuk ma este 20 főre főzök vacsorát. 

De komolyan, miért muszáj mindig valami szarságnak történnie? Remélem egy vagyon lesz megjavíttatni - esetleg vehetek egy új hűtőt.

:((

Kedves naplóm

Pilla kérte, hogy meséljük el, ki, mért, mikor kezdett el blogolni/blogot olvasni. Gondoltam, én ide írom, mert szerintem nagyon érdekes téma. Meg arra is gondoltam, hogy esetleg ti is elmesélhetnétek, hogy miért írtok/olvastok blogokat, hogy segítsünk neki. 

2009-ben épp összeköltözésben voltam azzal a fiúval, aki később a férjem lett, nagyon-nagyon boldog voltam. Egy FB ismerősöm, egy nagyon szimpi, iszonyúan stílusos lány kirakott egy linket a saját blogjáról, őt kezdtem el először olvasni. Imádtam a személyes sztorijait, az őszinte vallomásait jó/szomorú dolgokról, a rengeteg, gyönyörű képet a ruháiról, róla, a lakásáról, a kutyájáról, a barátairól, a kalandjairól, hogy mesélt a filmekről, sorozatokról, amiket nézett, a kajákról, amiket megfőzött, a kalandokról, amikben része volt. Ő csinált egy vintage ruhákat áruló webshopot, és el is ment nagyon ebbe az irányba, majd szakítottak a pasijával, és abbahagyta a blogolást. 

Nekem nagyon hiányzott a blogja, olyan jó érzés volt belenézni egy ilyen vidám, színes, stílusos, inspiráló ember hétköznapjaiba, vele örülni a szuper dolgainak, de látni azt is, hogy ő is szomorkodik, ő is szembenéz nehézségekkel. Kedvet csinált ahhoz, hogy csinosabban öltözzek, hogy főzzek, hogy utána menjek a kalandokank - nem tudom pontosan megfogalmazni, miért, de valahogy jobb lett a történeteitől az én életem is, mintha egy jó könyvet olvasnék. Kerestem más blogokat is, ekkor kezdtem olvasni Lenszit, meg Tamkot, akiket a mai napig imádok, de valahogy ez volt az a fajta blog, ez a színes-szagos, személyes stílus, amit én szívesen olvastam volna.  

Na, és akkor vettem egy szuper kis laptopot, ezt amúgy, amin most is pötyögök, és akkor kitaláltam, hogy ha más nem ír ilyen blogot, akkor majd én! A vicc az egészben az, hogy ilyen színes, sokoldalú blogot írni sokkal élvezetesebb, mint olvasni - főleg, miután egyre többen kezdtek olvasni, és már egy csomó hozzászólás is érkezett. Lett rajta keresztül egy csomó barátom is - mondhatom, hogy a számomra legfontosabb emberek közül jónéhányat, igazi, komoly, mély barátságokat ennek a blognak köszönhetek. 

Azóta ez a harmadik blogom, az elsőt a válásom után bezártam, majd lett egy zárt blogom, amit csak úgy 15 ember olvasott, ők segítettek abban a pokoli időszakban, hogy ne vágjam fel az ereimet, de kábé szó szerint. Igazi terápia volt, nagyon hálás vagyok nekik, mindig az leszek. És mikor jobban lettem, akkor született Molnár Ilonka. 

1-2 éve hullámzom, nagyon sokan olvastok, nehéz eldönteni, mi az, amit elmesélhetek, és mi az, ami nem tartozik mindenkire. Ha rajtam múlna, elmesélnék önzetlenül mindent, de ez a blog nem csak rólam szól, hanem a szeretteimről is, a munkámról, a barátaimról is, néha óriási a dilemmám, hogy mi az, ami belefér, mi az, ami nem. Volt egy-két konfliktusom is itt, és azt is el kellett fogadnom, hogy nem szerethet mindenki, még ha aránylag kevés trollom is van (sziasztok!). Nehéz nem foglalkozni azzal, hogy mit gondolnak rólam mások. Néha meg egyszerűen nincs kedvem írni, sokat dolgozom, fáradt vagyok, nem marad energiám arra, hogy foglalkozzam a blogommal.

Na mindegy is, nem ez a lényeg, hanem az, hogy én Molnár Ilonkát magamnak írom, ez az én kedves, színes, illatos naplóm, magamat szórakoztatom vele. De ami talán még fontosabb, az a közösség, amit rajta keresztül találtam. 

Elmesélitek ti is, miért blogoltok/olvastok blogokat?

Can I sleep?

Nem csodálom, hogy arra kérdésre, hogy melyik a kedvenc hónapod, soha, senki nem válaszolja azt, hogy a november a kedvencem. Fúúúúj. 

Nem mondhatom, hogy rossz napom van, mert a reggel nagyon jókedvűen indult, csak 9-re mentem, vettem friss kenyeret és csodálatosan finom szendvicseket csomagoltam tízóraira, kifejezetten jól sikerültek az óráim, kaptunk sütiket, sikerült örömöt szereznem egy kollégának, aki beteg, pénteken moziba viszem az osztályomat, bemutattam a nyelvi labort 3 csoportnak a nyílt nap keretein belül, és ezért lejött az igazgatóhelyettes megdicsérni, hogy milyen jól csináltam - szóval kifejezetten jó volt a nap - azaz jó lett VOLNA, de nem, mert történt valami extra szar, amit nem tudom, hogyan oldok meg, és egyszerűen sírni tudnék, hogy ez van, de nem sírhatok, hanem valamit ki kell találnom. Közben persze tudom, hogy ez nem is komoly gond, és nagyon szerencsés vagyok, hogy kvázi burokban élek, és nincsenek igazi problémáim, de hát na, mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Közben tudom, hogy nem élhetek úgy, hogy érinthetetlen vagyok, és lógatom a lábamat egy habos, cukor illatú felhőről, mert engem is érnek kicsi és nagy bajok, néha pedig óriási csalódások (lásd a válásom), bármennyire igyekszem szépen és okosan csinálni a dolgaimat... Csak hát jó lenne úgy aludni mindig, hogy nem ébredek arra, hogy már megint stresszelni kell valamin.

A héten még nem voltam edzésen, és ha nem történik valami komolyabb csoda, nem tudom, hogy mikor megyek legközelebb. Nagyon kéne, hogy jöjjön velem valaki, Phoebe munkát váltott, szóval talán ő majd jobban ráér ezek után, de egyedül most nagyon nehezen veszem rá magam. Ma, a délutáni óráim után össze kellett szorítanom a fogam, hogy legyen még erőm elvinni a kutyát sétálni, csináljak nekik vacsit, majd megmelegítettem egy nagy tányér frankfurti levest, amit anyukámtól kaptam, megpakoltam tejföllel, vágtam mellé puha kenyérszereteket, feltelepedtem a kanapéra, és hát ennyi. Legszívesebben csak főznék, ennék és aludnék folyamatosan. (Note to self: vegyek már magnéziumot meg D vitamint.)

Tegnap délután szomorkodtam, aztán jött a pasim, majd átmentünk autóval hozzá, és útközben mondta az egyik pici üzletnél, hogy álljak meg egy percre. Majd vacsiztunk, és aztán egyszer csak elővarázsolta ezt: 

Ha van valami, amivel fel lehet vidítani engem, az a Ben&Jerry's Chunky Monkey jégkrémje. Ja, és kaptam távkioldót a telefonom fényképezőgép-funkciójához, majd kísérletezem vele és megmutatom. 

Na, akkor tél

Tegnap tényleg lefeküdtem este 8-kor, és aludtam ma reggel 8-ig. Egyszer keltem csak fel, hogy kiengedjem a macskát (nagyon hideg van, meg hát ugye a vajszívem). A kutya végigaludta az éjszakát szó nélkül. Nem tudom elmondani, hogy mennyire jólesett, óriási szükségem volt erre. Valószínűleg rá kellene állni, hogy legkésőbb 10 körül lefeküdjek, és akkor nem lennék ennyire nyúzott. De olyan rövidek a napok és annyi dolgom van.

Ma csak 11-re megyek, úgyhogy még itt ülök pizsamában a konyhában a laptopom fölött. Egy csomó elintéznivalóm lenne, megint kint van az állomáson a bicajom, még mindig nem vittem el a csizmám a cipészhez, postára is kellene menni, de egyrészt nem bírom rávenni magam, hogy elkezdjek a mínuszokban pörögni, másrészt hajat kellene mosnom, harmadrészt imádom a lassú reggeleket, és nekem most ez, hogy itt ülhetek, és nem kell csinálnom semmit, kell és kész.

Szerintem vége a kinti futásnak, nagyon hideg van. Pedig képzeljétek, a Spotifynak van már olyan feature-e, hogy érzékeli, milyen tempóban futsz, és hozzá passzoló számokat ad - nekem voltak kétségeim, de basszus, zseniálisan működik. Meg van ez az E Heti Kaland is (Discover Weekly), ami azt jelenti, hogy minden hétfőn kapsz egy személyre szabott playlistet a számok alapján, amiket hallgatni szoktál, és hihetetlenül profin eltalálja az ízlésemet, egy csomó kurvajó zenét találtam már így, mentegetem is el őket szorgalmasan. Imádom 2016-ot. 

Nagyon jól érzem most magam, kár, hogy nincsen kicsit több időm, például a csajok nagyon hiányoznak, de igazából így is jó. Valahogy most a télnek is örülök, hogy bűntudat nélkül be lehet lassulni, sokat semmit tenni, és lehet várni a karácsonyt. 

 

E-vonatjegy

Heti szinten többször járok Budapesten, nagyon jó a vonatközlekedés a két város közt, így azzal járok. Meg sem kell néznem, hogy mikor indul a vonat, mert minden órában ugyanakkorra van kiírva, így ha úgy alakul, kimegyek ahhoz a vonathoz, amit épp kényelmesen elérek, és mivel sehol nem áll meg, 25 perc alatt bent vagyok a belvárosban. 

Az egyetlen kényelmetlenség a jegy megvétele. Nem veszek bérletet, mert nekem nem éri meg, meg van 50%-os közalkalmazotti kedvezményem, és olyan bérlet nincs is. De csomószor kimegyek az állomásra, igyekszem időben ott lenni, és néha nem is kell sorban állnom, de van, hogy megszívom, mert időnként óriási a sor a pénztárnál. Online lehet ugyan jegyet venni, de az állomáson egy speciális automatánál ki kell nyomtatni, úgyhogy sokkal nem vagy vele beljebb. Sosem értettem, hogy az okostelefonok világában miért nincsen erre egy applikáció, amivel tudsz jegyet venni, és a kaller ezt ellenőrzi. Ezért, amikor valamelyik nap az egyik haverom küldött egy linket, iszonyúan örültem, hogy végre, végre itt az E-jegy, no more sorban állás.

Gyorsan regisztráltam, és ki is próbáltam. Örültem, hogy a telefonszolgáltatón keresztül is lehet fizetni, vagy persze bankkártyával. Persze az örömöm nem tartott sokáig, mert nincsen hozzá applikáció, hanem a weblapjukon kell ügyködni, ami, basszus, iszonyúan logikátlan és bonyolult. Egy csomószor rontottam el, nem lehetett visszamenni, véletlenül kijelentkeztem, amikor tovább akartam lépni, pedig nekem ez jól szokott menni - egy káosz az egész. Több, mint egy órát töltöttem vele, de végül kiderült, hogy tök feleslegesen, mert kedvezményes jegyet nem lehet online venni (de miééééért). Mert van ugyan egy nyomtatvány, amit le kell pecsételni a kedvezményhez, de azt a kaller is el tudja intézni, ha mondjuk a Nyugatiban az automatából veszem a jegyet. 

Szóval sajnos én nem fogom tudni használni, de ti esetleg próbálkozzatok, hátha lesz, akinek bejön. Plusz én reménykedem, hogy hátha lesz hozzá applikáció. Meg kedvezményes E-jegy.  

Hétvége, hééééétvééége

Jaaaaaj de jó volt a hétvége. Persze nem sikerült kipihennem-kialudnom magam, de annyi minden történt, tele vagyok élményekkel, hogy az kompenzál, csak közben meg délutánra úgy éreztem, meghalok, ha nem alhatok, de most azonnal. Szombaton megnéztük a haverjaim koncertjét, a 8. kerületben volt egy pincehelyiségben, kb mintha egy próbateremben lettünk volna. Én nem annyira bírom az ilyen szűk, szedett-vedett helyeket, mint például a Cöxpont volt régen, már ha ismertétek - a pincébe vezető szűk lépcső miatt mindig az az érzésem, hogy valami gáz van, hát esélyünk nincs a túlélésre. De aztán szuper volt a hangulat, Phoebe sütött egy csomó sütit, fahéjas meg kakaós csigát, meg valami citromos sütit, lerakta egy asztalra a bejárat mellé, és ahogy bejöttek az emberek, mindenki kapott egy sütit, és jóízűen majszolták, miközben bólogattak a zenére. Katona Klári csinálta, mikor még koncertezett, hogy saját maga sütött sütiket, és azzal várta a rajongóit, nekem az annyira szimpi volt, vicces volt ez is, valahogy olyan családiassá tette az egész koncertet - amúgy is az volt, de így méginkább. És még az is jó volt ebben a koncertben, hogy ilyenkor mindig ott van mondjuk 12-14 ember, akik nagyon közeli (ha nem A Legjobb) barátaim, meg még egy pár ismerős, és jó érzés, hogy bárhol koncerteznek a srácok, számunkra ez olyan, mintha egy hangulatos, élőzenés házibuliban lennénk.

Utaztunk is a hétvégén egy csomót, nagyon szeretem ezeket a roadtripeket, ha rajtam múlna, és lenne egy csomó pénzem, vennék egy szuperjó autót, és mindig mennék, itthon, meg külföldön is. Főleg így, egy vicces, helyes útitárssal óriási kaland ez. Meglátogattuk Tony családját, most találkoztam velük először, és persze ez mindig izgalmas, mert attól, hogy kedves egy fiú, és közel áll a szívedhez, a családja még nem feltétlenül kell, hogy az legyen. De nem féltem, mert nagyon jó előérzetem volt, és be is jött, mert mindenki csupa szív és lélek, nagyon kedvesen fogadtak, jól éreztem magam - ráadásul olyan ebédet kaptuk, mintha valaki szólt volna nekik előre, hogy mik a kedvenc ételeim: sült kacsacombot kaptunk párolt lilakáposztával és tört krumplival. Szerintem én jó emberismerő vagyok, (kivéve persze, ha a saját pasijaimról van szó, de hátha egyszer abban is szerencsém lesz már), szóval szerintem jó lesz ez az egész. Az mondjuk vicces volt, hogy meghívtak, hogy jöjjek el karácsonykor, amin viccelődtünk is utána a pasimmal, hogy ha már nem leszünk együtt akkor, lehet, hogy fura lesz neki, hogy én jövök a családjához karácsonyozni, de így járt, meghívtak és kész.

Egyébként ma majdnem lett egy szabad délutánom, de megint értekezlet volt tanítás után, szombaton pedig szalagavató lesz - olyan rövidkék a hétvégék, és akkor még ez is. Ma pihenni fogok. Szeretném végre megnézni a Válást, esküszöm, fogok rá találni időt. Bár most egy óriási, kiadós alvást sokkal fontosabbnak érzek, 9-kor 8-kor szigorúan ágyba fogok kerülni, és rendkívüli módon kialszom magam. De komolyan.

Helyzetjelentés

Szóval igen, nem sok időm van. Ami van, azzal igyekszem zsonglőrködni - persze mindig abból csippentek le, ami a legkevésbé fontos. A bicajom például, szegény pára,  szombat este óta, vagyis majd' egy hete kint áll a vasútállomáson, azóta nem volt negyed órám, hogy elmenjek érte - egyszer mondjuk jártam arra, meg is simogattam az ülést, meg mondtam, hogy ne haragudj, hogy ilyen rossz kisgazdád vagyok, csak épp nem volt nálam a lakatom kulcsa. A ruhák meg egy hete szikkadnak a szárítón, nem volt még időm leszedni őket, és a csizmámat sem volt még időm elvinni a cipészhez, pedig nagyon szeretném már hordani. Mondjuk legalább tisztaság van, mert annyit sem vagyok itthon, hogy összekoszoljam a lakást. Viszont ma éjjel végre 10 méter mélyen aludtam, szerintem egy pillanatra se ébredtem fel, úgyhogy most úgy érzem, semmi stressz nincs bennem. Jó lesz így kezdeni a hétvégét, még elmegyek edzeni, hazahozom a bicajom, aztán alszom.

Örülök: Tegnap több hónap után voltam végre fodrásznál, most szép egészséges a hajam, és még rövidebb sem lett sokkal, nagyon szeretem ezt. Bejelentkeztem hozzá karácsony előttre is, mert tudom, hogy ha akkor próbálkozom, már nem lesz esélyem.

Szomorú vagyok: Ma számolgattuk, hogy hányat kell aludni mennyi idő van a téli szünetig. Vajon ez normális, hogy mindig a következő szünetet várjuk? Veszek magnéziumot meg D vitamint, hátha helyreraknak megint, tavaly télen nagyon sokat segítettek a közérzetemen és az energia szintemen.

Izgulok: Úgy tűnik, itt az ideje, hogy bevonjuk a családunkat is abba, ami kettőnk közt történik - ez persze szuper, de azért bennem van egy jó adag zizi is.

Bejön: Nem vagyok túl profi a hagyományos magyar konyhában, eszembe nem jutna mondjuk töltött káposztát főzni, de valamelyik este mentem át hozzá mikor a fia is ott volt, és megkérdeztem, mi t főzzek, és csirkepörkölt volt a rendelés. Vettem hozzá csirke felső combot, és iszonyú finom lett, pedig csak egyszer pillantottam bele a receptbe, hogy biztosan ne hagyjak ki semmit. Oké, túl leveses lett, de az íze... Mindenki nagyon elégedett volt vele. 

Várom: Szombat este a barátaim koncertjére megyek, egy csomó ismerősöm jön, nagyon van kedvem kimozdulni. 
♥:  Ma kihívott a tanáriból 4 lány az osztályomból, és ezt kaptam: 

Nálunk egyáltalán nem jellemző ez, hogy bármikor bármit kapnának a tanárok, de azt mondták, meglátták ezt a rúzst, és egyből rám gondoltak, és tudták, hogy névnapom lesz - és tényleg zseniálisan eltalálták a színét, annyira örültem, nagyon, nagyon, nagyon cukik. 

For the better

Tegnap (előtt-előtt, napok óta írom ezt a posztot) nagyon szar napom volt, egy ideje rágom magam valamin, ami miatt nagyon szomi voltam, meg a suli is nagyon leszívott, aztán a 8. órában volt egy katasztrofális órám, amikor kiabáltam az egyik gyerekkel. Nem szoktam, de egyszerűen elfogyott a türelmem, elszakadt a cérna. Mondjuk ha van valaki, aki tisztában van azzal, hogy tanárként (meg úgy általában semmilyen élethelyzetben) kiabálással nem megy semmire, az én vagyok. Maximálisan türelmes és nyugodt vagyok, nehéz kihozni a sodromból, de tegnap... Egyszerűen tele lett a faszom, hogy ilyen választékosan fejezzem ki magam - mondjuk rosszul is aludtam nagyon, gondolom, ez is rátett egy lapáttal az idegállapotomra. Aztán szégyelltem magam, hogy ilyen hülye vagyok, hazafelé a suli előtt összetalálkoztam a gyerekekkel megint, és bocsánatot kértem, hogy veszekedtem velük, és ők is mondták, hogy mi kérünk elnézést, tanárnő, ami valamennyire feloldása volt a helyzetnek, jó érzés volt. Mondjuk ettől még a napom kurvaszar maradt. 

Mondta Tony, hogy megvigasztal, menjünk el a forróvizes fürdőbe ami 5 percre van a házától és 5 után féláron van a belépő, és áztassuk magunkat meg dumáljunk, majd ott jól lelazulunk. El is vonatoztam hozzá, felszedett a vasútállomáson, leparkoltunk a fürdőhely előtt, majd megállapítottuk, hogy pont olyan napot fogtunk ki, mikor csak délután 2-ig van nyitva, mert amúgy a legtöbb napon 8-ig. Úgyhogy fürdés helyett hazakullogtunk, először hozzá, majd hozzám (ez a kétlakiság olyan bonyi), adtam neki anyukám-féle lecsót, feltelepedtünk a kanapéra, dumáltunk, és végül úgy feküdtünk le aludni, hogy mondtam neki, hogy úristen, milyen jó volt ez a nap. 

Asszem, ha 3 óra együtt egy atomszar napból is tök jót csinál, az elég jó hír.

Csoki

Vettem a kisfiúnak csokoládés tusfürdőt (úristen, mi lesz itt, ha egyszer lesz saját gyerekem), és tegnap este zuhanyozáskor kipróbáltam: most is összefut a számban a nyál, ha rágondolok, olyan intenzív, valódi tejcsoki illata van, isteni. Sajnos egyáltalán nem habzik, így kicsit olyan érzés, mintha csokis jégkrémmel mosakodnék, elég bizarr. De az illata!

Nincs kedvem

Reggel még teljesen energikusan, kipihenve és lelkesen jöttem iskolába, de mostanra elmúlt és csak a teljes letargia maradt. Sejtettem, hogy nem úszom meg a szünet utáni depressziót, de azért kicsit mégiscsak reménykedtem benne. Ráadásul a szünetben ugye nem fűtöttek, így teljesen kihűlt a suli, és bár két pulcsi van rajtam, és az egyik egészen meleg, mégis dideregve ülök a helyemen. Vágyakozva gondolok a forró vizes medencére, a futásra a Duna-parton, az edzőteremre és a szaunára, úristen, milyen jól esne egy óra mozgás és/vagy egy kis meleg. Nem vagyok valami nagy hangulatban, na.

Reggel nála ébredtünk, ő hamarabb kelt, és még ágyban voltam, mikor elindult, én meg szeretem ilyenkor makulátlanul otthagyni a lakást, hogy ha este hazaér, ne káosz fogadja, úgyhogy még elmosogattam, beágyaztam, megetettem a kutyát, reggeliztem, és így jó 10 perccel később indultam el, mint szoktam. Gondoltam, nálam van az összes cuccom, nem megyek már haza, hanem egyenesen a suliba, kényelmesen beérek - csak épp azzal nem számoltam, hogy ez a 10 perc arra jó, hogy pont belefussak a reggeli őrületes, suliba/munkába-menős csúcsforgalomba a két város közt, így jó 20 perccel hosszabb volt az út, mint szokott. 

Szombaton este elmentem a koncertjére, amit kb úgy harangozott be, hogy nem lesz érdekes, és nem muszáj elmennem, szóval nem igazán próbált meg kedvet csinálni hozzá, pedig iszonyú jó volt, sokkal jobb, mint amire számítottam - otthon sokat hallottam már gyakorolni őt, de ez azért teljesen más volt, nagyon büszke vagyok rá. Volt egy szám, amit néha úgy játszik nekem, hogy elalvás előtt lekapcsolja a villanyt, én bebújok, becsukom a szemem, és ott, az ágyban elgitározza még, remekül be tudok rá aludni. Na és ott a koncerten fülig ért a szám, hogy hát ez az én altatóm, nagyon jó érzés volt. 

Aztán a koncert után összeszedett, hazajöttünk együtt, és mivel pont itthon van a barátnőm Párizsból, meg az összes kisbarátom a törzshelyünkön iszogatott épp, becsatlakoztunk mi is, bemutattam Tonyt mindenkinek, és nagyon, nagyon jó volt látni, hogy milyen jól megtalálja a hangot mindenkivel azonnal. Az is megdöbbentő volt, hogy utána elmondta, kiről milyen benyomása van, és meg kellett állapítanom, hogy hihetetlenül jó emberismerő. De mindenki nagyon cuki volt amúgy, és úgy tűnt, szimpik egymásnak, szóval tök jó minden.

Ma délután edzőterem, holnap szerintem elmegyünk úszni áztatni magunkat a forró vízben, szerdán értekezlet, majd közös programként sajttortát sütünk (már nem a kollégákkal, hanem a fiúval meg a kisfiával), csütörtökön fodrász, aztán pedig hétvége. Igyekszem kitalálni minden napra valami izgit, hogy ne csak a melóról szóljon a hét és érfelvágás ellen legyen mit várni délutánonként - most már valahogy ki kell húzni a téli szünetig. Aztán a tavasziig meg a nyáriig.

Ez pedig a legnépszerűbb fotóm az ig-n ever: 

Pillonka

Jaaaaj és azt még nem is meséltem, hogy milyen cukker sztorink volt Pillával megint. 

Mondtam neki a szülinapi vacsija előtt, hogy nem viszek oda ajándékot, mert el fogja hagyni részegen úgyis egy csomó mindent fog bizonyára kapni, én majd akkor köszöntöm fel, ha édes kettesben leszünk. Vettem neki a Zarában egy fekete, fehér pöttyös skortot (rövidnadrág, ami elölről szoknyának tűnik), amiről azonnal ő jutott eszembe, mikor megláttam, gondoltam, hogy tetszeni fog neki, van is hasonlója sárgában. Most hétfőn délután találkoztunk, úgy volt, hogy elmegyünk a Széchenyi fürdőbe, de én voltam párszor mostanában a fiúval hozzánk közel forró vizes fürdőzni, és ő sem lelkesedett annyira az ötletért, szóval inkább kinéztem egy cuki spanyol filmet a Cirkoban. 

Kijött elém a Nyugatiba, és megkérdezte, hogy elmennék-e vele a Zarába, mert meg akar nézni egy kabátot. Nézelődik, tudjuk, a Zarában kb 5 millió ruha van, ezért eléggé meglepődtem, mikor látom ám, hogy Pilla szépen lecövekel a skortok mellett, majd elkezdi csillogó szemekkel tapogatni azt a konkrét szoknyanadrágot, ami ugye nekem becsomagolva lapul a táskámban. Nagy nehezen otthagyta, nézelődtünk tovább, majd már majdnem a bejárattól vissza kellett menni vele, egyenesen a pöttyös skorthoz. Hogy ő ezt most megvegye? Hát annyira tetszik neki. Én meg magamban, most ez komoly? Hát ennek mennyi esélye van? Nincs elég ruha itt? Most komolyan azt a nacit akarja megvenni, ami két hete becsomagolva rá vár? De mondom szívem, annyi időnk, nincs, hogy ezt most felpróbáld, időre megyünk moziba. Erre ő, hogy de nem kell felpróbálnia, tudja a méretét. Na jó, mondom, ez már viccnek is rossz. Hál'istennek nagy sor volt a pénztárnál, úgyhogy végül nem vette meg, és mehettünk, de komolyan leizzadtam.

Mondjuk utólag nem bántam, hogy így alakult, mert amikor 2 órával később beültünk a Briósba vacsizni, és kicsomagolta, akkorát nézett, hogy ezt így hogy? Azt hitte, hogy valahogy a délután folyamán visszamentem a boltba, és megvettem neki, pedig már 2 hete nálam volt. Úgy örült! Ebből is látszik, hogy tényleg mi vagyunk a borsó, meg a héja. ♥

I'm a warrior, not a worrier

Voltam ma kozmetikusnál, tegnap délután felhívtam, és ma délre adott időpontot. Kb úgy nézek ki, mintha 3 hetet egy wellness hotelben töltöttem volna, teljesen kisimultam, olyan ügyes ez a csaj. De komolyan, miért nem járok gyakrabban? Bejelentkeztem a fodrászhoz is, rá várnom kell egy hetet, igyekszem addig távol tartani magam az ollótól, és nem rontani az amúgy is katasztrofális helyzeten. A kutyát is el kellene vinnem kozmetikushoz, ő amúgy nagyon pofásan néz ki, csak épp nem lát, meg kicsit büdös is (szerintem amúgy finom illatú, csak másoktól elég sok ilyen irányú kritikát kap mostanában, és ezt jelnek szoktam venni). 

Amúgy mostanra teljesen kialudtam-kipihentem magam, ragyogóan tiszta a lakás, húztam új, illatos ágyneműt, kimosva-kivasalva minden - pont egy hét kellett hozzá, hogy utolérjem magam. Az edzőtermet mondjuk pont egy hete nem láttam, elméletileg még ma el fogok menni edzeni és szaunázni, gyakorlatilag viszont nem vagyok biztos benne, hogy nem inkább a kanapén, a takaró alatt akarom tölteni az estét. Valamennyit tanítottam is a héten, mondjuk számomra rejtély, hogy miért akarnak jönni a tanítványaim a szünetben is, de most idén kizárólag cuki, imádnivaló diákjaim vannak, szóval nem bántam. Ma jött a fiú haverom, hozta a kutyáját is, aki egy félős, menhelyi ebecske, és az ölében szokott üldögélni, míg tanulunk. Aztán lerakta, a kutya nézelődött a lakásban, én meg elfelejtettem, hogy a macska a bőröndjében alszik, és egyszer csak óriási üvöltésre, ugatásra, szaladásra lettünk figyelmesek. Persze azt hittük, hogy a kutya kergette meg a macskát, de basszus nem, megjelent a menekülő, rémült fejű kutyi az ajtóban, nyomában a kb ugyanakkora, dühöngő macskámmal. Egy darabig nem bírtuk abbahagyni a röhögést.

Ma azzal indítottam a napot, hogy kivakartam az autót a jég alól a pasim háza előtt, úristen, milyen hideg volt reggel. Nem volt nálam célszerszám, de találtam az autóban egy laminált névjegykártyát, ami remekül funkcionált jégkaparóként (állítólag minden jó erre a célra, és tényleg). Nekem a mínuszokkal azonnal meg is érkezett a karácsonyi hangulatom, amire szépen rásegít, hogy a boltok tele vannak fahéj illatú és ízesítésű dolgokkal (imádom a fahéjat), itthon csupa illatgyertya és mécses minden, nekem meg tele van a szívem szeretettel és legszívesebben folyamatosan sütit sütnék. Most épp az a legnagyobb dilemmám, hogy sajttortát, szilvás lepényt vagy banános-csokidarabos kekszet süssek-e. A boltban nem tudtam dönteni, úgyhogy vettem hozzávalókat mindháromhoz, abból baj nem lehet. Gyömbi szülinapján ettünk sajttortát, amit a tesója sütött, és ami olyan finom volt, hogy most is beindul a nyálelválasztásom, ha eszembe jut. 

Home is where the fridge is full

Valahogy ez a kapcsolat pillanatok alatt nagyon bensőséges lett - persze még meg kell tanulnunk egymást beengedni a saját életünkbe, de szerintem jó úton járunk. Nem akarok sokat mesélni róla, illetve még nem érzem úgy, hogy megtehetem - de az szerintem nagyon érdekes, hogy én mit tanulok magamról ebből az egészből, mármint az, hogy hogyan látom magam a kapcsolatunk tükrében, és erről szívesen mesélek is. 

Szóval én tudtam magamról, hogy az a típus vagyok, aki könnyen teremt otthont. Mindenki azt mondja a lakásomról, hogy magával ragadóan otthonos, és legszívesebben azonnal beköltözne. Ilyen volt a svájci lakásunk is, szép, meleg, színes, egyedi, praktikus, kényelmes, hívogató. És amikor elmentünk két barátnőmmel a Balatonra 2 napra, ott is úgy berendezkedtem, mintha förevör odaköltöztem volna, a lányok csak néztek rám döbbenten, ahogy helyezgettem el a ruháimat a szekrényben, meg a kis cuccaimat az ágyam körül. Nekem fontos, hogy bárhol vagyok, otthon érezzem magam, és ez valószínűleg kiterjed a körülöttem lévőkre is, ezért (is) van valószínűleg, hogy a kicsik nagyon szeretnek nálam lenni, vagy hogy eljönnek a csajok egy hétvégére, és látom, hogy olyan természetesen érzik magukat, mintha otthon lennének. 

De azt most nagyon jó látnom, hogy bár még csak egy hónapja vagyunk együtt, már most észrevenni a kezem nyomát a lakásán, és nem csak azért, mert átköltöztettem pár cuccom, hogy ne kelljen mindig előre gondolkodni, meg mindent cipelni magammal. Jó hallani, hogy mindig elmondja, hogy mennyire jól, otthon érzi magát nálam, velem, a lakásomban. Én ehhez a fiúhoz kaptam még egy vizslát és részidőben egy 5 éves kisfiút is, a kutya instant, kölcsönös szerelem, a kisfiú pedig... Már járt itt nálam néhányszor, és már előre leadja a rendelést, hogy süssek neki banánkenyeret, amikor jön, és bekuckózva, boldogan nézi a Micimackót a kagylófotelből, míg mi összebújva durmolunk a kanapén, de mintha világ életében hozzám járt volna Micimackót nézni meg banánkenyeret enni. Plusz arra a kérdésemre, hogy jön-e máskor is, legutóbb is nagyon határozott IGEN volt a válasz, szóval szerintem nem lesz itt gond. Szeretek velük lenni. 

De - meglepő módon - a legeslegjobban azt szeretem, hogy bevásárolhatok és főzhetek. Mondjuk eszembe jutott a múltkor, hogy miután hazaköltöztem a férjemtől, zokogtam anyuéknak (többek között) azért, mert nekem most már nincsen kinek főznöm, és akkor ők azt mondták, hogy nekik bármikor főzhetek, és szépen megígérték, hogy bármit rakok eléjük, ők mindet szó nélkül meg fognak enni, és ehhez azóta is becsületesen tartják is magukat. De aztán megszoktam, hogy csak magamnak csinálok ezt-azt, legtöbbször üres a hűtőm (most ősszel valahogy nagyon motiválatlan voltam ilyen irányban), és random eszem, ami a kezembe akad (leginkább szendvicset a büféből). Azt viszont nem gondoltam volna, hogy én erre ennyire vágyom, és hogy nekem ekkora örömet okoz feltölteni a hűtőt, kitalálni, hogy mit főzzek, előszedni a régi, bevált receptjeimet, ételt tenni az asztalra és együtt enni. Persze tudom, hogy más, ha az ember naponta etet egy kisebb hadsereget, és valószínűleg ő is kell hozzá, a lelkesedése, a hálája, az öröme. Ma egyedül volt otthon a kissráccal, küldött képet a vacsijukról, a szépen, a tőlem kapott színes futóval megterített asztalról, és azt írta, hogy olyan jó érzéssel áll neki mindig főzni, mióta engem ismer. És nekem ez olyan jó. ♥

De amúgy

...a legnagyobb problémám jelenleg az, hogy most épp utálom a hajam, és le (de legalábbis meg) akarom növeszteni a frufrum (amit én vágtam le legutóbb, és most, hogy kissé lenőtt, kifejezetten sehogyse áll, nagyon gáz), meg az összes rövidebb tincsem, hogy egyforma hosszúak legyenek, és az még legalább fél év. De komolyan, hogy jut eszembe nekiesni a hajamnak egy ollóval? Azért lett most ez olyan nagy probléma, mert a fiatalember egy csomó képet csinál rólam, és egyszerűen nem tetszik a hajam. 

Momo

Ma az volt a terv, hogy halálosan kipihenem magam, és aludtam is kicsit délután, meg megnéztem a Szoba című filmet, de aztán bejelentkezett 3 unokaöcsihugim, és itt fognak aludni. Mondjuk nem bánom, megágyaztam nekik a kanapén (mire jó egy óriási, kinyitható kanapé), letöltöttem pár mesét/filmet, aztán ha befutnak, választhatnak, hogy mit akarnak megnézni (update: a Dzsungel könyvét). Igazából megígértem Pankának, hogy itt aludhat ma, de a két fiú is megneszelte, és hát nálam aludni buli, úgyhogy akkor már ők is jönnek, nekem meg tulajdonképpen mindegy, hogy 1 gyerek, vagy három, szeretem, ha itt vannak.

Azon gondolkodtam, hogy persze, valamennyire eddig is tudtam, de nekem most esik le igazán, hogy mekkora luxus egyedülálló nőnek lenni. Hogy mindig, szinte kivétel nélkül, (jó, persze a munkádon kívül) azt csinálhatod, amihez kedved van, és soha, senkihez nem kell igazodni. Én ma már abban is jó vagyok (régen mondjuk nagyon rosszul ment ez, és látom, hogy a barátaim küzdenek is ezzel rendesen), hogy tudjak nemet mondani, ha nekem nincs kedvem valamihez (találkozóhoz, családi eseményhez, bulihoz, ivászathoz, kiránduláshoz), nem megyek, hiába győzködnek, lelkiismeret-furdalás nélkül maradok otthon punnyadni a kanapén. Nekem az exférjemmel kint Svájcban teljesen más életem volt, hiszen nem dolgoztam, csak nyelviskolába meg a tanárképzőbe jártam, időm annyi volt, mint a tenger, barátaim, család, egyéb programok kint nem nagyon voltak, úgyhogy tényleg azt csináltam/tuk, amihez kedvem, kedvünk volt. 

Azóta hosszabb-rövidebb (leginkább rövidebb) megszakításokkal a gyermektelen, független nő életét élem, amihez, azt hiszem, elég jól hozzá lehet szokni. Körülöttem mondjuk elég sok ember van ahhoz, hogy szinte semmilyen hiányérzetem ne legyen, illetve hát persze, de, van, volt, de azért ritkán aggódom emiatt, általában úgy szoktam gondolni, hogy majd lesz, hogy nem leszek egyedül, de most ez van, hát miért ne élvezzem ki maximálisan ezt a kényelmes helyzetet, ahelyett, hogy azon picsognék, hogy nincsen pasim. És hát tudom, hogy anyagilag is kivételes helyzet ez, hogy egyedül élek, mert persze megkaptam már, innen, a szimpatikus blogolvasóktól, hogy honnan a picsából van pénzem parfümre meg Zara ruhákra a pedagógus fizetésemből (igen, én is úgy vélem, hogy wtf a kérdés, de hát magamnak köszönhetem, én teregetem ki a dolgaimat ide). De szerintem egyrészt a tanári fizu már nem annyira szar, mint régen, másrészt nincs egy fillér hitelem, lakbérem, semmi ilyesmim, harmadrészt rengeteget dolgozom itthon is, plusz én zseniálisan tudok spórolni egy csomó mindenen, kaján, funon, bármin, ami épp nem olyan fontos. Mert ha üres a hűtőm, vagy nem veszek fitneszbérletet, az maximum a vonalaimra van hatással, semmi/senki másra. Nem, mintha bárkinek köze lenne hozzá, csak azért mesélem el, hogy ne tűnjön medzsiknek, hogy hogy csinálom, és hogy mutassam, értékelem a helyzetemet. 

Most itt van ez a fiú, Tony, és bár csak heti 2x1 napot van nála a fia, plusz ugye dolgozik egy csomót, zenél, próbára jár, és nem az a típus, aki beülteti a gyereket a tévé elé egész napra, hanem igyekszik szuper közös programokat kitalálni, meg ugye itt vagyok neki most én is - szóval már ez is elég ahhoz, hogy hogy mindig csak álmodozni tudjon arról, hogy egyszer majd kipiheni magát. És most jutott eszembe az is, hogy a bátyám, akinek 3 gyereke van, azt mondta egyszer nekem, hogy hugi, én a munkahelyemre pihenni járok. És még a barátnőim is, akiknek ugye nincs családjuk, szóval még ők is, illetve mindenki mindig hulla fáradt, sosem tudja kialudni magát, a hétvégét várja folyamatosan, aminek aztán 2 perc alatt vége van, és kezdődik a mókuskerék elölről (szerintem be kellene vezetni a 3 napos hétvégét, kár, hogy erről senki nem kérdezi meg a véleményemet). 

Na és szerintem a világnak ez a legnagyobb rákfenéje. És el sem tudom képzelni, hogy akinek gyerekei vannak, az hogy csinálja: vesz időt? Vagy leszokik az alvásról? Vagy hogy? És hogy rakjátok össze magatokat? Én már ha 2 órával kevesebbet alszom, úgy nézek ki, mint egy zombi, olyankor kell egy 10 perces forró zuhany, hajmosás, smink, ruhaválogatás, kicsi alvás délután - ha ezekre nincs mód, akkor mi van? Semmi? És türelemmel hogy bírjátok, ha hullafáradtak vagytok, és akkor sem lehettek egyedül? 

Én nagyon félek, hogy mindehhez már túl kényelmes, önző és elkényeztetett vagyok. :(

Na jó

Ha senki nem blogol, akkor kénytelen leszek én.