balcsi

Pénteken, miután letudtam a reggeli sulis tennivalókat, végül csak lejöttünk a Balatonra, és maradunk is keddig, mert csak szerdán kell cukorterhelésre mennem, aztán lehet, hogy visszaköltözünk hosszabb időre. Nagyon aggódtam, hogy nem kellene lejönnünk, mert mi van, ha hétvégére leözönlik ide a tömeg, a nyaralótulajok és a kirándulók egyaránt, mint Siófokra, de szerencsére teljesen kihalt a környék, csak a horgászok ülnek végig a parton, egymástól tisztes távolságban. Reggel egy hosszú sétával indítunk, napközben itthon vagyunk, kiülünk a napsütéses teraszra olvasni, ebéd után alszom vagy két órát, megnézzük a naplementét meg sétálunk megint hosszan, este 9 körül pedig már alszunk. Hoztunk egy csomó kaját, úgyhogy nem kell sehova menni, így igazából hálás vagyok ezekért a napokért. Ráadásul nem a saját, picike szobánkban alszunk, hanem a szülőkében, ami kb akkora, mint otthon az egész lakásunk, és szinte egész nap süti a nap, van terasza, ahol lehet napozni, szóval szuperjó.

Közben egy csomót babázunk, dumálunk hozzá, tervezgetjük, milyen lesz együtt az élet,  esténként meg szinte lehet vele játszani, olyankor nagyon aktív, lehet simogatni, és visszabökdös, olyan cuki, már most imádjuk. Barni pedig azt mondta valamelyik nap, hogy úgy hiányzik neki ez a kisgyerek, és értem is, hogy mire gondol, mert tényleg olyan érzés, hogy a miénk, bolondulunk érte már most, de még nem lehetünk együtt. Nagyon várjuk, hogy megszülessen. Még 3 hónap. 

Anyuék nagyon hiányoznak, sokat telefonálunk, de most tényleg nem tudom, hogy úgy fogom megszülni a babát, hogy addig nem is találkozunk? Esetleg még utána sem? Nyilván költői a kérdés.

down

Tegnap volt egy nagyon fura élményem. Valahogy rossz napom volt, nem éreztem olyan jól magam, de aztán tartottam két órát, és az jó volt. Utána vásárlást terveztünk, a hús, a zöldség és a gyümölcs fogyott el. Mondtam, hogy nem vagyok olyan jól, Barni mondta, hogy halasszuk el, de gondoltam, tudjuk le. Álltunk az ajtóban, rajtam már a kabátom, Barni akart segíteni felhúzni a bakancsomat, nem azért, mert nem tudom, hanem inkább vicceskedésből. Közben nevettetett, én meg annyira nevettem, hogy nem bírtam beleszuszakolni a nem eléggé kifűzött bakancsba a lábam, és egy idő után annyira nevettem, hogy kicsordult a könnyem is - és akkor már sírtam, nem is sírtam, zokogtam. És nem bírtam abbahagyni percekig. Mikor rájött, hogy már nem nevetek, megölelt, és próbált megnyugtatni, meg ijedten kérdezgette, hogy mi a baj, de hát nem tudtam megmondani. Szerintem tök kiegyensúlyozottan viselem a tehességet, jól érzem magam, de mégis, valahol belül valószínűleg szorongok és elkeseredett is vagyok, hogy ez van, ami van. Eszembe jutott az is, hogy ha ez ilyen nehéz, milyen lehet azzal együtt élni, ha háború van ott, ahol élsz?

A Lidl-ben, ha lehet, még elkeseredettebb lettem, nem voltak sokan, és mindenki kedves és udvarias, a cuccokból is van minden, de mindenki maszkban és kesztyűben... Aztán kicsit paráztam is rajta, most először, hogy mi van, ha vásárláskor elkapjuk? Ijesztő.

Este a csajokkal online supportot tartottunk, közben Barni mellettem Fifázott. Mondom, akár idilli is lehetne ez az egész. Barni azt mondta, ma mindenképp menjünk el kicsit mozogni meg levegőn lenni, mert szerinte azt hiányolja a szervezetem, attól vagyok ki. 

Hosszú lesz ez.

please, be nice

Ezt eredetileg kommentbe akartam, de inkább legyen poszt:). Ne haragudjatok, tényleg nem akarok senkit megbántani (ez most _minden_ olvasómra vonatkozik), de kezd úgy kinézni a blogom, mint egy random gyerekes fórum, mindenki mindenhez a legjobban ért, vérre menően muszáj, hogy igaza legyen, és még össze is vesztek olyan dolgokon, amik számomra nem is kérdések egyáltalán, hogy hány kilót érdemes hízni (ebben a dokimra hallgatok), menjek-e laborra (mindenképp megyek, van is időpontom), hogy milyen természetű lesz a gyerek (csak az ég tudja), és még sorolhatnám, és ezek a témák csak a legutolsó posztokban voltak. És annyira jó volt, hogy valamelyik nap mindenki elmesélte a meddőséggel kapcsolatos történetét, tényleg, szívmelengető volt olvasni, hogy hogy megnyílt mindenki, de valahogy aztán az is elment olyan irányba, hogy mikor jobb szülni, fiatalon vagy 'öregen', ami irtózatosan messze van attól, amiről az a poszt szólt, hiszen pont az a lényeg, hogy a legtöbben nem tudjuk eldönteni, szülünk, amikor tudunk. 

Nagyon cukik vagytok, és köszönöm a lelkesedést, de őszintén: nem kérek kéretlen terheses-gyerekes tanácsokat, ahhoz nekem itt van anyu, a barátnőim meg a nőgyógyászom. Nyilván ez a ti játszóteretek is, és comments are more than welcome, de csak mondom, hogy vannak ismerőseim, akik kérdezik, hogy ezt hogy bírom, mert ők már nem olvassák a kommentszekciómat, és csöndben megjegyzem, hogy meg is értem :D. Szóval amit elmesélek, azt azért mesélem el, mert ez egy blog, és nem annyira az  életvezetési tanácsokért. 

Én értem, hogy a gyerekkel és  terhességel kapcsolatos témákhoz mindenki tud kapcsolódni, de gondoljunk bele, ha most ez megy, mi lesz itt, ha majd megszületik a gyerekem, és arról mesélek?  Előre mondom, hogy akkor sem az olvasói tanácsok alapján szoptatok/pelenkázom/mittudoménmicsinálok majd. Komolyan, dzsízösz.

Bocs, ha bárkit megbántottam, ez már egy ideje kikívánkozik.

Bucó, Szetti, Tacsi

Jó pár napja nem mozdultam ki, azon kívül, hogy tegnap reggel egészségügyi séta gyanánt a hóesésben-fagyban elkutyagoltunk a Kolosyra kiflit venni, így tegnap délutánra kicsit elkenődtem. Hogy itt vagyok 6 hónapos terhesen, és nem mehetek sehova. Barni pedig közölte, hogy édesem, neked ez még csak a trial period, merthogy nyáron még erre rájön majd a 40 fok, a szoptatás-mizéria, az ordító kisgyerek meg a nem alvás. Belegondolva teljesen igaza van, de hát nem mondom, hogy felvidított. 

Még mindig sokat dolgozom, vagy ha nem, akkor agyalok rajta, hogy hogy kellene csinálni, sokszor álmomban is online tanítok. Működnek a konferencia hívások, a kölykök támogatóak, és értik, hogy ez nekünk is tanulási időszak, kapjuk tőlük a visszajelzéseket, ami sokat segít. Közben nem annyira van ehhez már kedvem, főleg így, hogy már betegszabin vagyok, én is szeretnék unatkozni, olvasni, hímezni meg nem tudom, mit csinálni.

Sokat főzök, és kicsit izgulok, hogy majd most a karantén miatt fogok (fogunk) meghízni, mert eszünk rendesen, sok édességet, és keveset mozgunk. Ma egész délelőtt óráim voltak, és Barni mondta, hogy akkor rendeljünk ma ebédet, úgyhogy gyorsan kihasználtam, hogy most olyan helyekről is lehet rendelni, mint a Khan, úgyhogy végigkattintgattam az előétel választékukat. Még sosem használtam a Woltot, de nem viccelek, onnantól fogva, hogy rákattintottam a rendelés gombra, pontosan 20 perc alatt itt volt a futár a gőzölgő batyukkal meg tekercsekkel, mindez 500ft pluszért. 

A hajam nagyon hosszú, nagyon úgy tűnik, hogy megnövesztem, mert fogalmam sincs, mikor jutok el fodrászhoz. El kellene mennem cukorterhelésre, de egyrészt nem kapok időpontot, mert ez nem sürgős vizsgálat, oda kellene menni és reménykedni, hogy megesik rajtam a szívük, másrészt kurvára nem akarok egy kórházi váróban ülni 2+ órán keresztül. A fogorvosról meg a védőnőről már nem is beszélve. 

Az esküvőről letettünk, emiatt egy kicsit szomorú vagyok, de nyilván vannak most ennél nagyobb problémáink is. Anyuék nagyon hiányoznak, meg a kutya is. Tényleg, milyen ironikus, hogy nekem pont most lenne időm rájuk, a barátaimra, a csavargásra, a bababoltokra, kozmetikusra, edzésekre, és itthon ülök és digitális feladatokat gyártok meg esszéket javítok. Barni még tök jókedvű, mosogat, mos, takarít, szortíroz meg pakol, míg én dolgozom napközben (isten áldja az OCD-jét), olvas, virtuálisan bandázik a haverjaival, kártyázunk meg filmezünk esténként, no meg nézzük, ahogy a gyerek őrjöng a hasamban, szóval tényleg idilli minden, de tényleg nem tudom, hogyan lehet ezt az ingerszegény környezetet hónapokon keresztül kibírni ép ésszel. 

Ma kínomban letöltöttem néhány Bucó, Szetti, Tacsi képregényt, hogy egy kicsit felviduljak.

I want a baby

Olyan furcsa, hogy be vagyunk zárva midannyian, ezer régi blogger, és mégis alig születnek blogbejegyzések, miért van ez? Értem én, hogy alig történik valami, de sokan eddig sem a világ legizgalmasabb életét éltük, és mégis tudtuk miről mesélni, nem csak arról, hogy merre jártunk. 

Én például már nagyon régóta akarok írni a meddőségről, vagy a gyerekre vágyásról (vagy nem vágyásról), mint tabu témáról. Több barátnőm is 'babaprojektben' van, vagyis próbálkoznak éppen, és van, aki megkért, hogy ne kérdezgessem, van, akit meg egyszerűen nem merek. És mennyi blogot olvasok, a nagy számok törvénye alapján gondolom, van, aki ebben a helyzetben van, de senki nem ír róla. Persze, egy csomó nőnek úgy jön össze, hogy abbahagyja a védekezést, és 3 hónap múlva már terhes is, ők nagyon szerencsések, és itt nem is hozzájuk/róluk szólok, good for you, de azért ez nagyon sok esetben nem így megy. Van, aki 6-7 évig dolgozik rajta, mire összejön. És van akinek végül soha nem.

Hosszú poszt a meddőségről és a gyerek utáni vágyról, ha nem érdekel, itt abbahagyhatod az olvasást.

marriage story

Talán még emlékeztek a Girls című sorozatra, amit annyira imádtam régen. Lena Dunham például játszott egy kicsit az új Tarantino filmben, kiszúrtátok? Na, és a Girls-ben az ő pasiját játszotta az akkor még tökéletesen ismeretlen Adam Driver, aki azóta egy csomó mindenben játszott, többek között ő volt a Paterson főszereplője, amit én nagyon szerettem, de eljátszotta Kylo Rent is asszem háromszor is. Én már a Girls-ben is imádtam, annyira egyedi és karakteres, és minden szerepe nagyon meg szokott bennem maradni. Tegnap megnéztük a Marriage Story című filmet, amiben Scarlett Johannsonnal együtt egy válófélben lévő párt alakítanak, és nagyon szerettük, hatalmasat játszottak benne mindketten. És hát azzal együtt, illetve annak ellenére, hogy amerikai film, nagyon emberi. És persze szomorú. Nekem egy kicsit a Kramer vs. Kramer jutott róla eszembe, amiben meg Dustin Hoffmann és Meryl Streep a főszereplők. 

Ja és Laura Dern is zseniális benne. 

sunshine

Szóval ahhoz képest, hogy azt gondoltam, hogy elmegyek végleg betegszabira, és majd olvasgatom a terheskönyveket, meg terhesjógára járok, ugyanúgy dolgozom itthonról, mint eddig, csak most nincs vége a napomnak 2-kor. Mert a gyerekek egész nap írogatnak és kérdeznek és nem értenek dolgokat, ki kell javítani a leadott feladataikat, ami ugyancsak sokkal lassabban megy, mintha egy piros tollal csinálnám, ki kell találnom és össze kell raknom a következő napot stb. Igyekszem befejezni délutánra, de sokszor még olyankor is le kell ülnöm valamelyik gyerek ügyét megfejteni, segíteni valamelyik kollégámnak, megtartani egy videó konferenciát, mert valamit meg kell beszélni stb. Persze, ez az adott helyzet van most, nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem az lenne a cél, hogy végre a bébire, saját magamra, meg Barnira tudjak kicsit koncentrálni, ami most kb kevésbé sikerül, mint eddig, iskolába járás mellett. 

Mindenesetre mikor végre felállok a gép elől, muszáj kicsit levegőre, napra menni, amit nem olyan könnyű teljesíteni, ha közben távol is kell maradni az emberiség többi részétől. Már rájöttünk, hogy ha itt maradunk Budapest könyékén, mint pl a Hűvösvölgyi reptéren, akkor itt mindenütt aránylag sokan vannak, viszont a Dunakanyarban a Duna mindkét oldalán ismerünk egy csomó olyan helyet, ahol tudunk nyugiban sétálni egy hosszút, vagy fetrengni a pokrócunkon valami elhagyatott vízparton. Ma úgy készültem, hogy aránylag korán el tudjunk indulni, csomagoltam kaját, és Zebegényben a Duna-parton, egy kis eldugott részen töltöttük a fél napot. Szinte nem is láttunk embert, sütött a nap teljes erőből, még a pocakomat is megnapoztattam egy kicsit, annyira jó energia volt a csendet meg a vízcsobogást hallgatni és kártyázni. Pár órára elfelejtettem, hogy nem tudom, hogy lesznek a dolgok, fogalmam sincsen, hogyan fogok terhesgondozásra járni vagy szülni, hogy nagy valószínűséggel nem lesz egy darabig esküvőnk, hogy nem mehetünk a Balatonra, mert ott is túl sok az ember, és hogy igazából azt sem tudjuk, mi lesz a világgal a következő néhány hónapban.

Akkor indultunk haza, mikor kezdtünk fázni, eképesztően jó, hogy mióta kész az autópálya, fél óra alatt itthon lehet lenni. Itthon sütöttem egy quiche-t, aztán szerintem én be is ájulok az ágyba. Hétvégén igyekszem magam utolérni a sulis dolgokkal, meg alszom és olvasok sokat.

pros and cons

Ffffúúúú.

Én nem is tudom, mit mondjak. 

Barnival megvolt az első komoly konfliktusunk: bár már egy ideje mondogatja, csütörtökön viszont nyomatékosan megkért: hétfőn már ne menjek suliba. Én meg kedvesen, de határozottan visszautasítottam, hogy sajnos nem tudom cserben hagyni a gyerekeket és a kollégákat. Iszonyúan ideges lett, ő, aki a világ legnyugodtabb embere, és lehetetlen felhúzni, és ez aztán egy olyan vitává fajult, amiben ő kifejtette, hogy felelőtlen vagyok, aki nem érti meg, hogy itt most sokkal több forog kockán, mint hogy én lelkiismeretesen elvégzem-e a munkámat, és hogy már ne haragudjak, de ő leszarja a kollégáimat, itt most csak az a kicsi nyúl számít a hasamban.  Na mindegy, dióhéjban: sírtam is, annyira kutyaszorítóban éreztem magam, de mivel a családom, meg az ő családja is neki adott igazat, és a nőgyógyászom, meg az igazgatónőnk is maximálisan támogatta, hogy tegyem le a lantot, és maradjak otthon, ez lett. Az már csak cseresznye volt a hab tetején, hogy végül bezártak a sulik, és digitális oktatásra vált mindenki - ami amúgy a mi sulinkban nem kihívás, mert minden egyes csoportunknak van microsoft teams-es csoportja, és a kollégák és a gyerekek is egyaránt megszokták, hogy ott megy a kommunikáció, kerülnek ki a feladatok, ott is adják be, és egy csomó tök jó ötletünk van, de én úgy sejtem, hogy ez nem jellemző az egész országra. 

Barni is munka nélkül maradt, ami mondjuk egy-két hónapig vicces, de utána, hát nem tudom... Nem jön annyira jókor így, az első gyerekünk születése előtt. Na de mindegy, ez van, megbeszéltük, hogy valószínűleg úgysem lenne lehetőségünk soha többet, hogy kettesben töltsünk néhány hónapot nyugiban, stressz nélkül, leköltözzünk Vácra, meg a Balcsira, rengeteget kiránduljunk, aludjunk, olvassunk, főzzek... Amúgy nagyon jó ebbe belegondolni, de közben meg ijesztő, hogy mindezeket azért tehetjük meg, mert nem dolgozhatunk, nem élhetünk szociális életet, nem járhatunk moziba, színházba (3 színházjegyünk ragad bent), nem edzhetünk és nem találkozhatunk a barátainkkal, és anyagilag is a félretett pénzecskékre, meg a csedregyedregyesre számíthatunk csak. Nagyon reméljük, hogy nem tart nagyon sokáig ez az őrület. Mi vásárolni totál nem vásároltunk, mondjuk holnap kell vennem 1-2 dolgot, meg alap cuccok mindig vannak a mélyhűtőmben meg a szekrényben, de raktározni nem vagyok hajlandó.

Na én ezt most elengedem, és igyekszem a pozitívumokra koncentrálni. Arra például, hogy most 1-2 évig nem kell dolgozni mennem, haha!

hétvégén Vácon voltunk, és rengeteget aludtam és kutyáztam, csodálatos volt

egy terhes nő naplója

Barninak vége lett a Nagy Ezer Éve Tartó Rengeteget Dolgozós Projektjének, így aztán reggelente bevisz munkába, sőt, tegnap értem is jött - igazi hercegnőnek érzem magam, mondjuk eléggé terhes hercegnőnek, de ez még talán jobb is így. 

Nem ért véget lázas vonzódásom a gyümölcsök iránt, úgyhogy ipari mennyiségben vásárolom a körtét, a mangót, a banánt és a gránátalmát, és már nem csak vacsorára, de reggelente is ezeket eszem. Ezeket leszámítva egyáltalán nem vagyok kívánós, sőt, rosszabb az étvágyam, mint szokott lenni, keveset is eszem, meg nem esik semmi igazán jól - még tengergyümölcseis spagettit sem ettem a tengerparton, pedig tudjuk,hogy normál esetben azért én ölni tudnék. Hányingeres időszakom viszont egy perc sem volt, hálistennek. Így a 22. hétre 4 kg-ot híztam összesen mindenféle diéta nélkül, szóval azt hiszem, bálna már nem leszek, bár én így hívom magam viccesen, mert már egész nagy a pocakom, Barni daginak meg pocaknak szólít. Hogy mit veszek majd fel az esküvőre, az egészen jól kérdés, szerintem valami kedves, színes ruhát ami rámjön) tornacipővel. 

Megint nagyon sokat alszom, de ilyen 10 órákat, jólesik. Amúgy meg az uncsi kis boldog hétköznapjainkat éljük, végre túl sok munka nélkül, én főzök, vagy elmegyünk enni, sorozatokat nézünk, járok mindenféle dokis-vizgsgálatos-védőnős ügyeket intézni, és vágom a centit március végéig, bár most valahogy nagyon-nagyon jó a suli, csak délutánra elfáradok, és alig várom, hogy vízszintesbe kerüljek. Hétvégén voltunk a wampon, megvettük a bébi első játékát, egy puha kutyát. Apukám viszont sajnos beteg lett, és senkinek nincs fogalma, mi baja. Iszonyúan aggódom miatta, szeretném, ha most azonnal meggyógyulna, és elfeledhetnénk ezt az egészet. 

all is well

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki gondolt ma rám, nagyon kedvesek vagytok. Működött is, mert szuperjól sikerült minden - sokkal jobban, mint amire számítottam. Annyira megdicsértek, hogy egy pontot elpityeredtem, és az angolos hölgy azt mondta, hogy köszöni, hogy ilyen sokat tanulhatott tőlem (ami mennyire jófejség?). Úgyhogy így utólag azt mondom, hogy tök jól alakult így, hogy bepottyant ez a kis megmérettetés az utolsó hónapomba, és hogy ilyen pozitívan zárult. Nagyon jó volt ez a nap, megerősített, hogy szakmailag tökéletesen a helyemen vagyok, elképesztően feltöltött, és szerintem nem csak rövid időre - remélem, erre majd úgy két év múlva is emlékezni fogok.

Suli után beugrottam az Aldiba, vettem zöldségeket meg virágot, aztán itthon gyorsan főztem csirkés-zöldséges-ananászos curryt üvegtésztával, már majdnem kész volt, mikor betoppant Phoebe, aztán pár perc múlva Flóri, egy közös barátnőnk. Nagyon régen láttam őket, vacsiztunk és kibontottam egy üveg Sauska vöröset (amit sajnos nem én ittam meg).

A hétvégén pedig semmi dolgom nincsen, csak hogy hosszan örömködjek annak, hogy milyen jó most nekem. Meg hogy kitaláljuk az esküvőt, ajjaj. 

things workin' out

Tegnap nagyon sokáig baszakodtam a készüléssel, de valahogy nem voltam elégedett a végeredménnyel. Aztán persze felébredtem hajnal 3-kor, és csak 5 körül sikerült újra elaludni, 6-kor meg már keltem. Aztán annyira stresszes voltam, hogy szegény Barni azt hitte, ma van a tanfelügyelet - fel kellett világosítanom, hogy nem, csak holnap, nem is értette, hogy akkor mit nyígok már ma. 

Borzalmas volt reggel ilyen kialvatlanul bemenni a suliba, és fura módon mégis elképesztően jó napom volt. Főleg, hogy megkerestem két arcot, akik még decemberben adták be a jelentkezésüket a suliba, csak akkor nem hívtuk be őket. Ma viszont megnéztük mindkettőt, és a második annyira jó volt, hogy úgy tűnik, felvesszük a helyemre. Felmond a suliban, ahol 16 éve dolgozik (csak a töke tele van az állami oktatással) és tud jönni áprilistól, átveszi az órarendem úgy, ahogy van, tök szimpi és lelkes, tapasztalt is, szóval iszonyú mázli az egész. Így maximálisan nyugodtan és tiszta lelkiismerettel maradhatok otthon április 1-től. Persze még alszunk rá egyet, megnézünk egy próbaórát, meg át kell vinni őt a vezetőségen is, de 4-en ültünk az interjún, és mindenki szerint illik ide.

Mondjuk most épp nagyon szeretném, ha holnap lenne április 1, de minden nem hullhat az ölembe. Még a holnapi napon legyek túl, aztán jól van.

home sweet home

Hazajöttünk egy nappal hamarabb, mert továbbra is erőt ígért az időjárásjelentés, és gondoltuk, hogy nem keresünk még egy napra szállást. Reggel összepakoltunk, és még elmentünk reggelizni a kedvenc helyünkre, a hajózás-tematikájú kávézóba a parton. Aztán mikor átadtuk a szállásadónőnek a kulcsot, persze már hét ágra sütött a nap, komolyan, mennyire Murphy? Átmentünk Portoroz-ba, ami ugyancsak egy kis tengerparti falucska, és engem kicsit Mountreux-re emlékeztetett. Sétáltunk egyet, toltunk egy második reggelit, majd hazajöttünk, majd' 6 óra alatt, én aludtam is útközben valamennyit. Itthon kipakoltunk, mostunk kettőt, most meg Barni a tőlem kapott lego hajót rakja össze nagy lelkesen, én meg kicsit dolgoztam, meg a virtuális kapcsolataimat ápolom.

Annyira csodálatos lenne minden, ha pénteken nem jönne hozzám tanfelügyeleti ellenőrzés - igen, pont, mint a nyolcvanas években. Semmi tétje nincsen, nem leszek tőle pedagógus X, csak teljesen random kidobott a rendszer, hogy jönnek megnézni. Nyilván kell rá készülni, fel kellett tölteni dokumentumokat, pénteken pedig megnézik az óráimat (olyan időpontban, mikor amúgy nincs órám, úgyhogy varázsolni kellett oda órákat), meg elő kell adni, hogy miért nincsen nálunk tanmenet, meg hogy mennyire vagyok képben a NAT-tal kapcsolatban (pff), lesz interjú velem, meg a kollégáimmal stb. Az egész egy teljesen értelmetlen dolog, főleg nálam (az iskolában még senkinél nem voltak soha), aki még egy hónapig (se) tanítok, és aztán évekre elvonulok babázni, szóval könyörgöm, hagyjuk már, de nem lehet alóla kibújni. Úgyhogy holnap kicsit készülök rá, aztán elengedem, csak legyek rajta túl.

Piran

Aztán eljöttünk Piranba a tengerpartra semmittenni. Hideg van, fúj a szél és esik az eső, de nem baj, ilyesmire számítottunk, olyan szállást foglaltunk, aminek a tengerre nyílnak az ablakai, mert aludni és pihenni akartunk. Azért persze sétáltunk is sokat, meg ettünk jókat - fura amúgy, hogy én, aki normál esetben ölni tudnék a tengeri herkentyűkért, most rá sem bírok nézni a halakra, pedig itt, a tenger mellett csodás haléttermek vannak. Tegnap bementünk ebédelni és csavarogni a városba, ami 10 perc séta innen. Piran egy félsziget, vagy inkább földnyelv csúcsára települt, csupa színes kis ház, szűk utcácskák, pici kávézók, kikötő, igazi mediterrán hangulat.

Aztán kisétáltunk a sziget csúcsához, hogy ott romantikázzunk kicsit, de zuhogott az eső épp, majdnem kicsavarta a szél a kezünkből az ernyőt, szóval inkább iszkoltunk visszafelé. Közben megláttam egy picike templomot, és mondtam, hogy nézzünk be, kicsit pihegtünk, hátha megnyugszik az időjárás. És mielőtt indultunk volna, Barni még  mondta, hogy előbb még kérdezne valamit, és letérdelt... Úgyhogy lett hirtelenjében egy gyönyörű gyűrűm és egy vőlegényem is. Nagyon meghatódtam, mert egyáltalán nem számítottam rá, beszéltünk már róla, de nekem ez nem volt olyan fontos, és tudtam, hogy neki sem, úgyhogy egy ponton elengedtem a dolgot. De a leginkább az volt megható, hogy néhány napja elment a szüleimhez, és tőlük is megkérte a kezem, mielőtt engem megkérdezett volna. 

Úgyhogy az a terv, hogy tartunk valami minimál polgárit valamikor tavasszal a családdal, aztán majd ősszel megünnepeljük a barátainkkal is. Egyébként vicces, teljesen véletlenül úgy jött ki, hogy tavaly tavasszal Bledben döntöttünk úgy, szeretnénk gyereket, és többet nem teszünk ellene, és most a kezem is Szlovéniában kérte meg. Azt hiszem, szeretünk majd ide visszajárni. 

Ja ljublju Ljubljana

Persze végül, ha már volt 5 munkamentes napunk, nem maradtunk otthon. Én kicsit garázdálkodtam az airbnb-n, és eljöttünk Szlovéniába. Bár anyukám szerint ez is túl közel van Olaszországhoz, és majd ide fújja a vírusokat a szél (de csak viccelt). Én Barnival voltam itt először, nem tudtam, hogy Szlovénia ilyen közel van, és hogy ennyire jó hely. Ljubljana egy kihagyhatatlan kisváros, akár egy hosszú, akár egy rövid hétvégére, autóval úgy 4 óra az út otthonról, és csodaszép, van egy vár, meg folyó hidakkal, tele jobbnál jobb éttermekkel és kávézókkal, sétálóutca, cuki kis boltok, szuper piac, meg még gondolom egy csomó minden, amiről mi nem tudunk. Teljesen random ültünk be helyekre enni-inni-kávézni, és telitalálat volt minden, egyáltalán nem touristy, nagyon jókat ettünk-ittunk. A szállásunk pedig nagyon központi helyen volt, picike, de tök jó, úgyhogy a délelőtti andalgás után 5 perc volt hazamenni aludni. Pont erre vágytunk egyébként, nagyon laza tempóra, sok pihenésre, szép helyekre.