Pics, or it didn't happen

A tegnap estét két fiú barátommal töltöttem, és meglepő módom egész este a párkapcsolatok és a társkeresés volt a téma. Én már borzasztóan unom mindkettőt, valahogy annyit elemeztem a kérdést az utóbbi időben mindenkivel, Pillával, a csajokkal, magamban, hogy elegem van, semmi kedvem már beszélni róla. De valahogy x sör elfogyasztása után a srácok (egyikük szingli, a másiknak sok éve barátnője van) ezt akarták boncolgatni, én meg egy darabig tartottam a lépést és részt vettem a társalgásban, aztán hallgattam és igyekeztem témát váltani, majd elegem lett, és amikor kivégeztem a második fröccsömet, szépen kiosztottam néhány puszit, felültem a bicajomra és hazajöttem. De komolyan, kereshetjük a szent grált, a titkot, a kulcsot, de szerintem sosem lesz meg. Én jelenleg csak sodródni akarok az árral, csinálni, ami jólesik, egyedül, a barátaimmal, a családommal, a kutyámmal, aztán majd csak lesz valami.

• Néhány hete voltunk a Balatonon a lányokkal, olyan jó volt fogni a kisbőröndömet, és utazni. 

 

• Az idei nyár egyik legemlékezetesebb estéje: 

 

• Apukám nagyon szeret meglepni, ma reggel a bolhapiacon a múlt századból származó kávéscsészéket vadászott nekem. 

 

• Még egyszer régen mesélte valaki, mikor kajáról beszéltünk (imádok ételekről, főzésről, receptekről beszélgetni, meséltem Tamkonak csütörtökön, mikor találkoztunk, hogy szeretek megkérdezni másokat, hogy mit ebédeltek, mit főztek, nagyon csodálkozott), hogy az olasz kollégái gyakran csak egy jégkrémet esznek ebédre. Nekem ez annyira bejön, hogy azóta nyáron gyakran tolom ezt az olasz módit. 

 

• Ritkán iszom sört, de tegnap a kenutúra után ez a cider valami mennyei volt (a Hoegardent a vizslás fiú itta). A háttérben sültkrumpli, palacsinta. 

 

You are far

Tegnap este találkoztunk, volt némi small talk, aztán szakítottunk. Szegény, nem számított erre, és nagyon elkeseredettnek tűnt, mikor elváltunk, de ő is azt mondta, tudja, hogy ez a helyes döntés. Egyetértettünk abban, hogy mi nem működünk együtt valami miatt. Amióta elmondtam neki, hogy mik zavarnak, szörnyen rágörcsölt erre az egészre, és minél inkább próbált feszülten megfelelni nekem, engem annál jobban zavart, hogy milyen görcsös, ideges, mű, hülyén viselkedik - de tényleg, már olyan is volt, hogy ült mellettem valami szituban, beszélgettünk másokkal, és pedig egyszer csak felé fordultam, rámosolyogtam, csak egy összenézést szerettem volna, mert hát ő a pasim, vagy mi, ő pedig ijedten visszakérdezett, hogy mi van?, hogy éppen mit csinál rosszul.

Egy vicc volt már az egész, egyfolytában azt próbálta kitalálni, hogy mire vágyom, hogy lenne jó nekem, engem pedig egyre jobban idegesített, hogy mennyire látszik rajta, hogy nem bírja elengedni magát, mindent alárendelt nekem, már-már a megalázkodás szintjéig (ezt neveztem úgy, hogy kiskutya-szerű rajongás). Ördögi kör volt, már egyáltalán nem tudta magát adni, én meg szuperbunkón viselkedtem vele emiatt, amivel még jobban elbizonytalanítottam. A legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Tegnap azt mesélte, hogy mielőtt felhívott volna, hogy hol/mikor találkozunk, 10 percig szorongatta a telefonját, elszívott két cigit. 

Nem váltunk el haraggal, egyikünk sem hibáztatja a másikat, és szerintem fogunk még találkozni (és cuccaim is vannak nála), de biztos vagyok benne, és ő is tudja, hogy mi nem vagyunk egymáshoz valók, mindketten boldogabbak leszünk külön. Sajnálom, mert amikor le tudott lazulni, főleg a bensőségesebb pillanatokban, olyankor nagyon jó volt együtt, intellektuálisan pedig tökéletes partner volt - bár az utóbbi időben annyira görcsölt már, hogy beszélgetni se nagyon tudtunk. Egy idő után már nem volt számomra vonzó, nem voltam szerelmes, nem tudtam felnézni rá. Ő pedig mindezek ellenére nagyon szépeket mondott tegnap, hogy egy főnyeremény vagyok, a tökéletes nő, azért akart ennyire, bármit megtett volna értem - basszus. Nem jó érzés. 

Mondjuk az is sokat elmond arról, hogy mennyire fiatal még, és mennyire rosszul látja a dolgokat, hogy ültünk az Anker előtt, kezünkben pohár és cigaretta, jöttek-mentek a vidám fiatalok, és jött arra egy öltönyös, jó kiállású pasi, és ahogy elsétált mellettünk, rám nézett, de csak egy pillanatra, és erre odasúgta a pasim, hogy úúú, hogy megnézett ez a srác, you're back in the game. Erre mondjuk nem tudtam mit mondani. 

Az 1001 fröccs éjszakája

Na jó, nem csigázlak tovább titeket. Nagyon jó volt az este, és a vizslás fiú tegnap este óta a pasim. 

Na jó, nem, csak vicceltem. . :) De had kezdjem az elejétől. Egy barátom szervező volt ezen a koncerten, és már régen megbeszéltük, hogy ne vegyek jegyet, majd ő bevisz engem, meg persze hozhatok még valakit. És mivel a vizslás fiúval mostanában megint napi szinten kommunikálunk, elhívtam őt, ő pedig jött is nagy lelkesedéssel. Előtte ittunk egy fröccsöt (amit a nap további részében számtalan további követett, úgyhogy most halálosan másnapos vagyok) a kedvenc helyemen, aztán bementünk. A barátom rögtön bevitt minket a backstage-be, elsétáltunk a zenekar elkülönített kis helyéig, ahol pont nyitva volt az ajtó, megálltunk és benéztünk, és bent ült az egész Quimby, és néztek ránk. Én erre totálisan nem számítottam, meglepődésemben nagy vigyorral integettem hogy Hellóóóóóó!, ők meg vissza, kvázi ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy én, egyszerre mind, integetve ők is, hogy Hellóóóóóóó! Életem vicces momentumai. :) 

Megkérdezte a barátom, hogy mit innánk, mi meg mondtuk, hogy bort, mondta, hogy az nincs, de mondom, én láttam a zenekari hűtőben, ami ilyen üveges ajtajú minibár volt, és a hellózás közben azt is megfigyelhettem, hogy van benne Nyakas Irsai (bizonyított tény, hogy mérföldekről kiszúrom bárhol). Visszamentünk, és kicsit méregettük ezt a minibárt, hogy mennyire lenne tulokság lenyúlni a Quimby Olivérjét (zenekar közben néz, hogy mit akarunk), biztos úgyse szeretik, de végül visszafogtuk magunkat.

Aztán kimentünk, szereztünk fröccsöket (ha a vizslás fiúval vagyok, csak akkor tudok fizetni, ha valami trükkhöz folyamodom, mondjuk akkor veszek inni, míg ő nincs ott, mert amúgy sosem engedi) majd befutott egy cuki barátnőm meg a szintén cuki férje (Tünde: V&G). Elkezdődött a koncert, mi be előre a tömegbe, közben egymás után toltuk a fröccsöket. A barátnőm meg részegen duruzsolt a fülembe, hogy mennyire cuki a vizslás fiú, minket az ég is egymásnak teremtett, ő látta a tekintetében, ahogy rám néz, hogy totál odavan értem, és ő érzi, hogy nekem vele van jövőm, és boldog leszek ezzel a fiúval, majd tiltakozásomra, hogy de ugye még egy lépést sem tett annak érdekében, hogy legyen valami köztünk, tiltakozást nem tűrően közölte, hogy a pasik bénák, és rá kell mászni, nincs mese. Hát jó. És táncoltunk, így összebújva, a Don Quijote ébredésére, nagyon romantikusan. Mármint nem a barátnőmmel, hanem a vizslás fiúval. Tényleg. 

És végül ebből a nagy fülembe susogásból meg táncikálásból az lett, hogy a koncert után ittunk még egy fröccsöt (mert még nagyon kellett, persze), és akkor megkérdeztem tőle, hogy de mondja már el, hogy mi volt tavaly, én mindent megpróbáltam, hogy legyen köztünk, valami, ő meg semmit nem reagált, én ezt nem értem, magyarázza már meg. Röviden: miafasz van? Na és akkor ő elmondta, hogy ő ezt tudta, nem hülye, észrevette, de hogy szándékosan nem tett semmit. Pedig tetszem neki nagyon, de én annyira izgalmas, pezsgő életet élek, nézzek már körül, és ő ismeri magát, sosem tudna velem lépést tartani (mondta ő, és közben fogta a kezem). És most mondhatnám, hogy de hülye, hát ilyesmi nem állhat közénk, blablabla, de tudjátok mit? Igaza van. Ő egy imádnivaló srác, de semmilyen önbizalom, kalandvágy, vagy ambíció nincsen benne, utálja a munkáját, és mégsem képzi magát, vagy lép tovább, meg például mikor mesélek fővárosi helyekről, és kérdem, hogy ismeri-e, azt szokta mondani, hogy nem, mert ő nem. jár. Budapestre. Az ő kis világa a munkahelye, a kutyája, a Duna-part, meg hogy néha elmegy tekerni. És ez egy darabig idilli lenne, de én kalandokra vágyom, hogy történjen ezeregy dolog, és valószínűleg egy idő múlva nagyon unatkoznék mellette. 

De közben tudni kell, hogy ezt a vizslás fiút én már elrendeztem magamban, szóval nem vagyok, és nem is voltam belé szerelmes soha, és tény, hogy ő egy tündércukorbogár, de ez a beszélgetés nem rázott meg egyáltalán (bár volt egy olyan mondata, hogy hidd el, Milonka, nem a koroddal van gond, mikor erősen fontolgattam, hogy behúzok neki egyet). Végre tudom, és kész.

Na, miután ezt megbeszéltük, ő hazament (hazaküldtem, pedig mondta, hogy nem hagy ott egyedül, de mondtam, hogy márpedig de, a haverom szerint kurvára megbántottam őt ezzel), én meg nem. De akkor az éjszakának és Milonka kalandjainak még nem volt vége.

To be continued.

Please, please

A kölykökkel töltöttem a tegnapi napomat, velük voltam bringázni meg strandolni, úgy értem, a váci kis csapattal, akikkel szoktam pörögni. Azért hívom őket kölyköknek, mert jóval, úgy egy tízessel fiatalabbak nálam. És ilyen még nem volt, mióta együtt mozgok velük, de mindenkinek van most barátja, barátnője. Csak nekem nincsen. 

Van köztük két pár is, akik régóta együtt vannak (az egyik párocska több, mint 10 éve, volt már eljegyzésük is, lesz jövőre esküvő, és van olyan képük, hogy a hivatalos óvodai fotón a lány áll az óvónéni egyik oldalán, a fiú pedig a másikon, bár akkor még nem voltak együtt). A két fiú is különösen közel áll hozzám, szoktunk hármasban is találkozni, mert ők is zenészek, és a jazz koncertek a lányokat nem mindig érdeklik. De a lányok is nagyon jó barátnőim, velük is iszogatunk néha csajosan is. Szerintem ezek a legjobb barátságok, hogy külön-külön, egyenként is imádod őket, de mint párok is irtó cukik. Voltam tegnap meglátogatni az egyik párocskát, egy éve költöztek össze, szépítgetik a lakást, és azt az időszakot élik, ami egy párkapcsolatnak szerintem az egyik legédesebb része. Volt már benne részem kétszer, és emlékszem, micsoda könnyed boldogság otthont, közös életet, szokásokat teremteni együtt, végre csak kettesben.

Szóval néztem tegnap ezt a párost, akiket nagyon szeretek, ittam a lány bodzaszörpjét, amit a fiú mixelt nekem, meg ropogtattam a fiú anyukája által sütött linzert, és belegondoltam, hogy mi hiányzik a legjobban a párkapcsolatból, hogy mire vágyom leginkább. Nem a szex, az összebújások, a közös programok - persze ezek is nagyon. De a leginkább a tudat hiányzik, hogy van egy társam, valaki, aki bármi történik is, ott van, és számíthatok rá, akivel megbeszélhetem, akinek elmesélhetem, akivel megoszthatom. Mindent. Bármit.

Nekem ezzel a kutyás-fotós fiúval ez nem volt meg. Nem lett sosem igazán bensőséges a kapcsolatunk, sosem lett teljesen őszinte, amikor tudod, hogy bármit elmondhatsz, megbeszélhetsz, mert ő a párod, a partnered, a cinkostársad, a játszótársad, a bizalmasod. A pasim volt, csinálta a dolgait, meg én is az enyémeket, időnként találkoztunk és jól éreztük magunkat. Sokszor nem tudtam, mi jár a fejében, és valószínűleg ő sem, hogy én mire gondolok vagy mire vágyom. 

Hiányzik egy társ. Ha bármilyen szempontból magányos vagyok, akkor ez az. Hiányzik a tudat, hogy mi ketten a világban, vagy néha a világ ellen, és mindegy, hogy hol, hogyan, mert ha együtt lehetünk, akkor minden rendben van. És minden rendben lesz. Majd ilyenem legyen, ha lehet, akkor nem túl sokára, jó?

Nincs mese

Tegnap Pillanattal találkoztunk (részletek nála), és azt a típusú csavargást csináltuk, ami a kedvencem: nem egy helyen ücsörögtünk, míg elzsibbadt a fenekünk, hanem 4 helyet jártunk be, mindenütt ittunk vagy ettünk valamit, és aztán továbbálltunk, közben pedig sétáltunk, no és persze mindent megbeszéltünk, amit a lányok ilyenkor meg szoktak. Én egyébként szórakozni is így szeretek, az, hogy ülünk egy helyben, és iszunk, az nem az én világom, borzasztóan szoktam unni, sokkal jobban kedvelem a koncerteket, vagy a fesztiválokat, ahol lehet jönni-menni, inni valamit itt, megnézni valamit ott, ismerkedni amott. 

Voltunk többek közt Chez Dodo (vagyis franciául Dodónál), ami egy icipici macaronozó, és jelenleg szerintem a legtrendibb cukrászda Budapesten. Ez a hely számomra remek példa arra, hogy egy jó ötlettel, tehetséggel (na és persze ebben az esetben pénzzel) milyen sokra lehet vinni. Nagyon inspiráló a hely, csodaszép, és a lényeg, hogy tudom, sokan úgy találják, hogy a macaron egy édes, jellegtelen, száraz sütemény, és érthetetlen a hype körülötte. Ez sokszor igaz is, én még menő svájci macaron-cukrászdában is ettem olyat, hogy akkor már inkább egy jó isler. De Dodo valamit nagyon tud, ezek a sütik olyanok, hogy ha most visszagondolok, megint megindul a nyálelválasztásom, és újra a számban érzem a joghurt, a lime, a pisztácia és a vanília krémes ízét, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy hogyan tudok majd ezek nélkül a finom édességek nélkül élni (még jó hogy anyukám palacsintát süt, enyhítendő a kínt). Mostantól mindenkit oda fogok vinni randizni. A kedvemért menjetek el, és kóstoljátok meg, jó? Bízzatok bennem, nem bánjátok meg.

De a lényeg nem is a hely, meg a macaron, hanem hogy beléptünk, és rögtön megláttam, hogy a pult mögött az expasim unokahúga áll, aki kisnyuszi volt még, mikor megismertem, de most már kész nő, gyönyörű, és még mindig nagyon jó fej. Kicsit dumáltunk, róla, rólam, a családjáról, no meg az exemről, arról a fiúról, akivel 19 évesen jöttem össze, és 9 évig voltunk együtt. Sokáig, igen. Nagyon jó volt, összeillettünk, mint a borsó meg a héja, aztán vége lett. Ő még élni akart, tovább lépett. Aztán én is. És fura, hogy az exférjemről sosem álmodom, vele viszont gyakran. Hát persze, együtt nőttünk fel, mintha a testvérem lenne. Azért eléggé összetörte a szívem, de aztán olyan szuper dolgok történtek, hogy nem bántam, hogy így alakult, neki is megmondtam, mikor bocsánatot kért, hogy semmi baj. Dalt is írtam a szakításunkról, ami végül elég ismert is lett - ő pedig azt mesélte, napokig sírt, amikor először hallotta. Tegnap pedig nem volt jó hallani, hogy ő is egyedül van megint. Sajnálom, hogy neki sem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte. 

Amikor szakítottam a férjemmel, nagyon sokáig keserű voltam, biztosan emlékeztek rá. Úgy éreztem, nem fog menni, egyedül nem, nem tudom, hogy kell. Elvettek egy csomó időt az életemből, majd csalódást okoztak. Most semmi ilyesmi nincsen. Van valamiféle nyugodt bölcsesség bennem, hiába vagyok 37 éves, hiába vagyok túl megint egy szakításon, úgy érzem, minden jól van úgy, ahogy van. Persze, jó lenne boldog családban élni, gyerekeket terelgetni, higgyétek el, sokszor eszembe jut, de... De ez van. Ezek a fiúk az életem részei voltak, sőt, azok most is, miattuk lettem olyan, amilyen vagyok. És hogy mi vár rám, találok-e olyat, akivel lehet, lesz családom, fogalmam sincs. De addig is, az egyetlen dolog, amit tenni tudok, az az, hogy optimista maradok, kihozom a maximumot az életemből, és jól érzem magam, amennyire csak tudom. És ehhez sokat hozzátesznek az olyan délutánok mint a tegnapi, a macaronok, a barátaim, ez a blog, a munkám, a madárcsicsergéses teraszom, az úszás, ami ebéd után vár rám, a holnap délutáni találkám, meg a többi apróság. Ez van, szóval nincs mese, ezt kell szeretni. 

*

Ma délután elvittem anyut az egyik unokaöcsém sulijának anyák napjára, és útközben színt vallottam. Ők nem sejtettek semmit, de megérti persze. Biztos nehéz lehet látni nekik, hogy ennyi idősen itt szerencsétlenkedek, és nem sikerülnek a dolgaim... De hát ez van, mit lehet tenni. Aztán elmentünk fagyizni, meg dumálni a bátyámékkal, puncsot és csokit kértem, pont, mint 30 évvel ezelőtt.

Azt nem is meséltem még, hogy tegnap séta közben összefutottam a vizslás fiúval, dumáltunk egy kicsit, de egyrészt nem mondtam neki, hogy már nincsen meg a pasim, másrészt nincs kedvem újra kezdeni azt a rétestésztát, amit tavaly nyáron műveltünk. Jó, nem mondom, hogy nincsen kedvem találkozgatni vele, bringázni, kutyázni, napozni, fröccsözni meg csillaghullást nézni, de én már nem fogok tenni érte, maximum megadom a jelet, aztán él a lehetőséggel, és hív, ha akar. Mondjuk épp akarok tőle kérni egy pici segítséget, le akarom cserélni a versenybringám kormányát egyenesre, hogy olyan menőn nézzen ki, mint a fixiseké - na és ebben örülnék, ha segítene. 

Jó volt a mai nap, nem vagyok szomorú, szerintem tényleg megkönnyebbültem*. 

*Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, vagy meglesz még ennek a böjtje. kicsit reménykedem benne, hogy működik, hogy ha sokszor elmondom, akkor el is hiszem. 

Googling

how to break up
how to feel better after a break up
how to forget your ex
how to forgive your ex
how to find a new boyfriend
how to find the perfect new boyfriend, get married, have a bunch of kids and live happily ever after

Elméletben olyan jól megy, mert tudom én, hogy így a legjobb, és mindenki, aki az utóbbi 2-3 hónapban találkozott velem, elmondhatja, hogy kábé az első mondatom az szokott lenni, hogy hát nem vagyunk meg valami jól, és aztán 2-3 óra panaszáradat következett, szóval ők is tudják, én is tudom, hogy így lesz nekem (meg mindenkinek) a legjobb. Meg hát én vagyok az inkább egyedül, mint egy rossz kapcsolatban elmélet kitalálója és legnagyobb szószólója, és tényleg, minek húzzuk egymás idejét, szóval ennek így kell lennie. És ha kicsit megingok, elég, ha a fülembe cseng egy-két megjegyzése, a véleménye bizonyos dolgokról, vagy a stílus, ahogy ki tudott osztani, és főleg az, ahogy a legszebb közös nap után is pillanatok alatt el tudtam szomorodni mellette, szóval ááá, hagyjuk, nem lesz visszatáncolás.  

Nem is szomorú vagyok, elég rosszul éreztem magam ebben a kapcsolatban ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni, hanem inkább dühít az egész... Hogy milyen jó lehetett volna, és mennyire nem lett az. Korán felébredtem, és sajnos jó sokat agyalok. Még itthon nem mondtam el, meg hát a cuccok. Kellene olyan villantó eszköz szakítások utánra, mint a Man in Black-ben, ami törli az emlékeket. 

C'est la vie

Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen fogok csalódni ebben a kirándulásban. Tömény nyár, cuki, jókedvű, lelkes kölykök, a kolléganőm teljesen lelazulva, tökéletes szállás Eger szélén. Van cica és kutya is, nagy kert full kilátással a városra, függőágy, meg szép kis szobánk egész messze a kölyköktől, hogy folyamatosan azt hiszem, hogy a telefonom csörög, ugyanis tücsökciripelésre van beállítva. Finomakat ettünk, sétáltunk a városban nagyot, és a legjobb, hogy olvastam egy csomót, ugyanis, bár erre egyáltalán nem számítottam, de van egy csomó időnk pihenni. 

Igyekszem a legjobbat, legtöbbet kihozni ebből az egészből, jól érezni magam, amiben sokat segít a város hangulata, a nyári meleg, a kollégám meg a gyerekek kedvessége, de azért egész nap szorongatja valami a torkom, és legszívesebben otthon, az ágyamban lennék, szimbiózisban a takaróval, a lábamon doromboló macskával, meg az ágy mellett horkoló kutyával, és csak aludnék, aludnék. Szomorú vagyok. Szingli lettem újra. 

Nem őt siratom, mert sosem lettem volna mellette boldog. Nem is voltam már jó ideje. Banális az is, ahogy vége lett, értelmetlenül, igazságtalanul, kicsinyesen, méltatlanul - azonnal tudtam, hogy ennyi, hogy én már ezért egy lépést nem teszek. A közös idők fognak hiányozni, nagyon szerettem vele lenni, főzni, enni, csavarogni, filmet nézni, tervezgetni, aludni. Jaj, és a kutyája, jaj, jaj, jaj. Mennyire más az élet valakivel, akit szeretsz, minden mulatság, minden kaland megtízszereződik - vagy csak értelmet nyer. És mennyire más az élet egyedül.

A boldogságtól ordítani

Tegnap voltunk a szüleimmel a Csík zenekar koncertjén, amivel kapcsolatban szerintem meg kell próbálni elvonatkoztatni a Most múlik pontosantól, amiről ugye tudjuk (az ismerőseim nagy részének ez nem evidens, mint ahogy az sem, hogy ez eredetileg egy Quimby dal, ezt a Csík zenekar is elfelejti megemlíteni a koncerten), hogy nem egy gyönyörű szerelmes szám, hanem a heroinról való leszokásról szól. Na mindegy, azért elképesztő volt a koncert, de hát tudjátok, milyen zene ez, meseszép hegedűszó, szívhez szóló nagybőgő, olyan énekdallamok és hangok, hogy folyamatosan borsódzik a hátad, és a legdurvább szövegek az életről, amik mind, mintha pont hozzád/rólad szólnának, mindez a leggyönyörűbb egyvelegben. 

És ott ültem, a szüleimmel a jobbomon, egy kolléganőmmel (tökvéletlenül) a bal oldalamon, és egy ideig csak nyeltem, nyeltem a könnyeimet, egy idő után pedig már csak folytak le az arcomon megállíthatatlanul. Vigasztalhatatlan vagyok a házasságom miatt, a végtelenségig csalódott, és hiába játszom itt a foreverhappy molnárilonkát, valami végleg eltört bennem. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én egyszer már megtaláltam a nagy őt, a lelki társam, és ha egy ilyen kapcsolat is tönkremegy, akkor nincsen remény. Annyi boldogtalan, keserű embert látok, pedig én nem Borsodban élek. És oké, találsz egy igazán jó társat, összeházasodtok, és ha mázlitok van, gyerekeitek is lesznek (mert ez sem mindenkinek olyan könnyű), ami szép, de kurvanehéz, és jártok dolgozni, keltek minden nap 6-kor, házimunka, meg ezer dolog, olyan rövidke hétvégék, hogy egy pillanatra nem figyelsz oda, és huss, már vasárnap este is van. Évi egy nyaralás, karácsony, és kifújt. A szerelem pedig... nézzétek meg a hosszú házasságokat. És mi, nők, szerintem jobban bírjuk a mókuskereket, de az én legtöbb pasiismerősöm titokban ilyen dosztojevszkij-mélységekig boldogtalan a legszebb család mellett is, és a legdurvább, hogy szerintem nem is tudják, mire vágynak, csak abban biztosak, hogy nem arra, amiben élnek. És akkor itt jön az, hogy különböző megoldásokat igyekeznek találni erre, ami a szeretőtől a pornófüggésen át az alkoholon keresztül a depresszióig egészen színes skálán mozog. Szóval, mi is az élet értelme? Fogalmam sincsen. 

Persze, tudom, szarul vagyok, most sötéten látom a dolgokat. De én azt gondolom, hogy olyan szépen lehetne élni, ahogy mindig mondom is, örülni a kicsi dolgoknak, és bárhol, bárhogyan, de együtt, de ez nem csak tőlem függ, látjátok, én vele is megpróbáltam így, és nem volt velem boldog. És ha ő, akinél tökéletesebbet nem tudok elképzelni magam mellé, nem volt, akkor nem tudom. Feladom. Nem vagyok magányos, mert itt van nekem a család, meg a plüsskutya, de mégis, úgy érzem, egyedül maradtam így 36 évesen.

A koncert után, ilyen lelkiállapotban sokáig nem tudtam aludni, de reggel kelnem kellett, mert megígértem az egyik kedves kollégámnak, aki szeptembertől osztályfőnök lesz, hogy segítek neki a beiratkozáson. És nagyon jó volt látni a gyerekeket (meg a szüleiket), ahogy büszkén, izgatottan várják, hogy középiskolások legyenek szeptembertől, biztattuk őket, meg viccelődtünk - nagy dolgok ezek, jólesett, hogy részese lehettem. Aztán volt egy, a végtelenségig elhúzódó, teljesen érdektelen értekezlet, majd kellemes nyarat kívántam mindenkinek, beültem a kocsiba, és pont a kedvenc számom kezdődött, felhangosítottam, és vége, augusztus végéig már nem kell mennem, igazán elkezdődött a nyári szünet. És annyira jó kedvem lett, hogy nem is mentem egyből haza, hanem kicsit autóztam a városban. 

És hazaértem, és itt várt a papír, hogy küldeményem érkezett a bíróságról. Nem nagyon kell találgatnom, hogy mi lehet benne. 

Boys

Ezt most elmesélem nektek, aztán azt hiszem majd egy idő után leveszem. Nem tudom láttátok-e a Big Bang Theorynak (Agymenők) azt a részét, amikor Raj, az indiai srác végre randizik egy nagyon cuki lánnyal, majd hazamegy, és némi keresgélés után rátalál a lány blogjára, aki persze addigra már leírta hogy milyen volt a randi, és hogy mit gondol a fiúról. Én rettegek ettől a szituációról, és ezért nem is nagyon meséltem a múltkori randiról, gondolom, értitek. 

Még régebben meséltem (meséltem?), hogy van spinningen egy fiú, aki nagyon szép, vékony, izmos, komoly bringás, nagyon szimpi is, például sokat segít másoknak a bringát beállítani, meg sokat hülyül mindenkivel, amúgy csendesnek tűnik. Látásból ismertem már régről, mert ő is kutyás és sokat sétál a blökijével, köszönni is szoktunk egymásnak, de ennyi. A spinningen figyeltem rá fel picit jobban. Mivel a tesója élsportoló (szintén bringás), nem volt nehéz kiderítenem a nevét, megnéztem FB-on (szinte mindent meg tudtam nézni ismeretség nélkül is, én ezt nem is értem, titkosítsátok a profilotokat, szerintem ez fontos, annyi hülye stalker van) és kiszúrtam, hogy van egy lány, aki talán a barátnője, minden FB-os dolgához kommentel, és aztán egyszer láttam is őket együtt, épp ültek be egy autóba. Így el is felejtettem az egészet, a srác foglalt, bár tulajdonképpen sosem bizonyosodott be a dolog. 

Aztán 1-2 hónap múlva volt egy komoly baleset itt Vácon, és képzeljétek, meghalt a lány. Az egész történet sokkoló volt, egyrészt azért, mert egy gyönyörű, fiatal, sportos, kutyás, egyetemista lányról van szó, és őrületes, értelmetlen baleset volt egy hülye fasz hibájából. Másrészt, bár semmilyen ezoterikus, karma, horoszkóp, nem tudom miben nem hiszek egy cseppet sem, én azért is megdöbbentem, mert átvillant az agyamon, hogy hello... sors? Én ezt nem így gondoltam. A fiú FB oldalán semmi nem látszott a dologból, ugyanúgy járt tovább kirándulni, töltött fel fotókat, szóval most már nem vagyok benne biztos hogy együtt voltak, de ez a lényegen nem változtat. Közben úgy alakult hogy máshoz jártam spinningre, nem oda ahova ő jár, mert a jóga is pont ugyanabban a két időpontban van, szóval nem találkoztunk.

Aztán múlt héten csütörtökön itt volt nálam Anais, és megmutattam neki a Dunapartot meg a sétányt, álltunk a kompnál és dumáltunk, és jött a fiú a kutyájával, köszöntünk. Aztán mire hazaértem, bejelölt FB-on, Instagramon, meg mindenütt, és azóta lájkolgatja a dolgaimat (2014, pasik, basszus). Hát ilyen dolgok (nem) történnek velem.