Szigliget, meg a szerencsétlen nap

Voltunk kirándulni Szigligeten. Én még sosem voltam fent a várban, csak fotókat láttam, hogy milyen gyönyörű. Meg tudom, hogy a Centrál színház nyaranta kivonul néhány darabbal, oda is nagyon vágyódom, szabadtéren, ilyen gyönyörű helyszínen megnézni valami kedves darabot - sőt, az igazi álmom az, hogy egy ilyen helyen léphessek fel egyszer. Engem nagyon vonz a Balaton felvidék és a tanúhegyek, varázslatosnak találom őket. Dani egyik Brúnós mesekönyvében van egy sztori, hogy teliholdkor a Badacsony dobbant egyet, amitől mindenki elalszik a környéken, csak a hegyek kelnek életre és labdáznak a holddal... Danit teljesen elvarázsolta ez a történet és azóta is hisz benne, hogy ezekkel a hegyekkel lehet beszélgetni, a Hegyestűn jártunk is kétszer is, és mindig beszélget vele. 

Szóval kb egy hete elmentünk megnézni a Szigligeti várat. Mikor odaértünk, egy sisakos tűzoltó állta utunkat, hogy forduljunk vissza, nem lehet most bemenni a parkolóba. Barni kérdezte, tűz van-e, de mondta, hogy nem, csak valaki megsérült. Leparkoltunk lejjebb, majd felsétáltunk a várba, közben megtudtuk, hogy valaki leparkolta az autóját és nem húzta be a kéziféket, az autó elindult, ő pedig eléállt, hogy megállítsa... és az autó nem csak maga alá gyűrte, hanem neki is szorította egy falnak, ezért nagyon megsérült. Közben megnéztük a várat és nagyon-nagyon szerettük, csodaszép volt a vár, a kilátás, és nagyon érdekesek voltak a kiállítások, amikből sok érdekességet megtudtunk a környék történelméről és történetéről. Közben két mentőhelikopter jött, és majdnem 2 órát dolgoztak, míg végre el tudták szállítani a sérültet. Mindannyiunkat megviselt az eset, hogy milyen banális incidens micsoda tragédiát tud okozni, elmész kirándulni és egy apró, rossz döntés miatt az intenzíven végzed. Sokszor eszembe jut azóta, remélem, már jobban van.

Fél 2 körül jöttünk el a várból, éhesek voltunk. Barni mondta, hogy ő egyszer hosszabb ideig dolgozott Keszthelyen, és akkor többször is evett egy szigligeti étteremben, ami annyira jó volt, hogy visszatért még a kollégáival és a szüleivel is. Meg is találtuk szinte azonnal, beültünk, és nagyon hangulatos volt a kerthelyiség meseszép kilátással a Balcsira, plusz annyira kedves volt a főpincér, hogy meg is beszéltük, mennyire szimpi. Aztán kihozta a levest, letette elém az enyémet, majd Daniért - akarta letenni, és nem tudjuk hogyan, de végigöntötte a gyereket a forró levessel, a homlokát, az arcát, a mellkasát, és a maradék leves az ölében végezte. Dani először csak kiabált, hogy anya, anyaaa, majd már sikított, azonnal levettem a ruháit, felkaptam és rohantam vele, lemostam őt a mosdóban hideg vízzel, de közben kiabált, hogy fáááj, nagyon fááááj. Nagyon ijesztő volt, én iszonyúan nyugodt maradok pánik helyzetben is, de nagyon nehéz volt felmérni, hogy mennyire nagy a baj. Szerencsére volt tiszta pólója meg rövidnadrágja az autóban. Végül az kiderült, hogy nagy szerencsénkre a leves nem volt nagyon forró, és csak a kukacán lett egy piros folt, ahol megállt a leves, de kaptunk rá jeget, és úgy 10 perc múlva mindenki megnyugodott, hogy nincs nagy baj, estére a folt is eltűnt. A pincér magán kívül volt, hogy ne haragudjunk, soha nem történt még vele ilyen, a vendégei vagyunk az ebédre, és végül tényleg maradtunk és a nagy ijedtség ellenére meg is ebédeltünk és egy fillért nem kellett fizetnünk. Mindannyian láttuk, hogyan történt, mégsem sikerült rekonstruálni, hogy mitől billent meg a tányér, miben akadt meg, egyszerűen a sokk miatt törlődött az emlék. 

Szóval igen, egy banális rossz mozdulatból mekkora baj lehet. Illetve lehetett volna. 

Király Kerámia

Vasárnap voltunk a káptalantóti piacon (40 fok, napsütés, millió ember, de még így is nagyon hangulatos volt). És lett tesója a fakanáltartómnak! 💚❤️

Dolly 😍

És akkor szeretném elmesélni, hogy pénteken találkoztam Dollyval. Az apropó az volt, hogy ő nagyon szereti a madarakat, én meg belefutottam Vinteden egy nagyon kedves madaras ruhába, és mivel ő Hollandiából nem tud a hazai Vintedről vásárolni, megvettem neki. Így aztán kellett egy randi, és pénteken egészen spontán össze is hoztuk. A Moszkván (tudom, tudom...) találkoztunk a LULU-ban, ahol úgy öleltük meg egymást az első találkozáskor, mint régi barátnők - hiszen, végülis, azok is vagyunk. Mindenkit meg kell, hogy nyugtassak, hogy Dolly pont olyan cuki, jó fej és csodás beszélgetőtárs, ahogy az ember elképzeli a blogja alapján, viszont nagyon kellemes, egészen mély hangja van, ami számomra meglepő volt. Ugyancsak nem számítottam rá, hogy mennyi újdonságot fogok róla megtudni, azt gondoltam, hogy nagyon jól képben vagyok, de persze a blog csak a valóságnak csak egy apró kis szeglete - pont, mint nálam.  

Nekem nagy élmény volt vele találkozni, de biztos voltam benne amúgy, hogy az lesz, igazi bensőséges találkozó volt, és szerintem kölcsönösen őszintén kíváncsiak voltunk egymásra, és nagyon örültünk a találkozásnak mindketten. Biztosan sokan tudjátok, hogy én jópár bloggert a szívemmel szeretek, mert hálás vagyok nekik, hogy hosszú évek óta részei a napjaimnak, és hogy kendőzetlenül elmesélnek mindenféle vidám és szomorú történeteket magukról és az életükről. De azért azoknak, akiket személyesen is ismerek, és megtörtént a KLIKK köztünk, van egy kis külön zug a szívemben. 

Egyébként megfogadtuk egymásnak, hogy ráfekszünk a blogolásra, és VOILÁ. Biztosan ő is mesél majd. 

pack your things and goooo

Voltunk itthon két napot, ami csodás volt, tényleg, 12 nap bőröndből élés után (amúgy nem, mert én a szállásokon szépen kipakolok a szekrénybe és onnan öltözködöm mindig) nagyon értékeltem a saját ágyban alvást, meg hogy nem csak limitált cuccokat lehet használni. Én valahogy nehéznek és extrém módon stresszesnek tartom a nyaralásra való pakolást, főleg, mivel szétszórt ember vagyok, és van ugyan egy fajta rendszerem ebben is, de szerintem azt kizárólag én látom át. A ruhákat és a piperéket logikusan rakom össze magamnak és Daninak is, a többire (gyógyszerek, töltők, Kindle stb) van egy állandó lista a telefonomban. 

Régen, amikor elkezdtem utazni 20 évesen (hátizsákkal, vonattal 1-1 hónapra), akkor még ilyen dolgokat is csomagoltam, mint pl. a kedvenc bögrém, hogy majd abból tudjam szexin inni a reggeli tejeskávémat. Aztán egyrészt majd' megszakadtam, mikor fél Európán keresztül kellett cipelni a hátizsákot, ami kétszer akkora volt, mint én és literally alig bírtam el, másrészt egyszer arra ébredtem a nápolyi vasútállomáson, hogy ellopták a hátizsákomat a kedvenc bögrémmel együtt, és onnantól kezdve már nem volt mit cipelni. Egyébként 1-2 nap gyász után felszabadító érzés volt a nehéz csomagom nélkül folytatni az utazást, vettem két pólót meg két bugyit, és nyomultam tovább Palermo utcáin, mintha mi sem történt volna. Ráadásul volt utasbiztosításom, és mivel ott kint tettem rendőrségi feljelentést, a papírra hivatkozva itthon akkora összeget utalt nekem a biztosító, amekkorát én még korábban egyetemistaként még sosem láttam, és megint tudtam belőle utazni. 

Miután ellopták a cuccaimat a Sziget fesztiválon is a sátorból KÉTSZER (két, egymást követő évben, egyszer minden eltűnt, másodszorra minden meglett egy bokorba bebaszva), sportot kezdtem abból űzni, hogy a legminimálabb módon pakoljak, és azt imádtam. Mondjuk néhány hét utazás után már mindig irtózatosan untam azt a pár ruhadarabot, ami nálam volt, de ha hazatér az ember, újra ott a szekrénye a többi cuccal, szóval kibírható. Én amúgy ezt a módit továbbra is szívesen követném, mert amúgy kijelenthetem, hogy nekem soha nem volt még olyan érzésem nyaralás alatt, hogy bárcsak több cuccot hoztam volna, soha nem hiányzott semmi, sőt, mindig voltak nálam felesleges dolgok, mosni meg kb mindenhol lehet már. Nem akarok senkinek megfelelni, nem viszek cipőket, ruhadarabokat csak azért, hogy az instára szép fotók készülhessenek, és 6 éves a gyerekünk, így elegáns helyekre sem járunk vacsizni, az a fontos, hogy kényelmesen legyek és ÉN jól érezzem magam. De Barninak sajnos van egy olyan mondása, hogy nyugodtan pakolj, úgyis elviszi az autó. Mekkora felelőtlenség ilyet nőnek mondani, nem? Na és én ezért nem fogom különösebben vissza magam, nem viszek túl sok cuccot, de azért van nálam minden bőven. Daninak külön szoktuk rakni a kis dolgait egy kisebb sporttáskába, Barni pedig magának pakol be kb 4 perc alatt, ennyi időt szán kb erre a projektre, nagyon irigylem ezért. Egyébként ha én nagyjából összepakoltam, akkor segít átgondolni, átpakolja a táskákat hogy jobban elférjenek a cuccok, és aztán betetriszez mindent az autóba, de a lényegi szorongástól nem tud megóvni sajnos. 

És akkor van az a barátnőm, akivel a múltkor strandolni mentünk Szigetcsúcsra, és nem hozott magának fürdőruhát (milyen szerencse, hogy nálam volt kettő!). És akkor mesélték, hogy egyszer nyaralni mentek a két gyerekkel együtt, és már félúton voltak, amikor eszébe jutott, hogy mindenkinek szépen bepakolt mindent, de magának semmit, nada, még egy fogkefét sem, egyszerűen nem jutott eszébe. Nem fordultak vissza, mert állítólag az szerencsétlenséget jelent. Mondjuk nem tudom, mennyire szerencsés cuccok nélkül nyaralni.

home sweet home

Persze azóta már megjártuk a Balcsit, de most épp megint itthon vagyok egyedül.

saláták és körömlakkok

Arról mindenképp szerettem volna írni, hogy találtam egy körömlakkot, ami 5-6 napig kitart úgy, hogy közben minden nap strandolsz és tengerezel.  Már vagy fél éve nem viselek géllakkot, és nagyon szeretem, hogy nincs semmi a kezemen, de a nyaraláshoz úgy éreztem, jól illene. A DM-ben találtam az Essie-nek olyan változatát, ami csavart üvegekben van, csak pár színben kapható, úgy hirdetik, hogy a géllakkhoz hasonló, csak kell hozzá egy spec fedőlakk, és azt egy pár nap után újra kell kenni (én ezt amúgy nem tettem). A piros gyönyörű, nagyon könnyű felvinni, gyorsan szárad és tényleg majd' egy hetet bír, vettem nude-ot is, de azt még nem próbáltam. 

Ciao, sole!

Visszatértünk a nyaralásból, 12 napig nyomultunk a legnagyobb hőségben, ami szerintem tökéletes időzítés volt, bár Barni nem ért velem egyet, ő árnyéktól árnyékig osont. Odafelé megálltunk Ljubljanában, eredetileg két napra, de annyira nem bírtunk a forró várost, hogy az első éjszaka után összepakoltunk, foglaltam egy másik airbnb-t és átmentünk Piranba, ahogy az ablakunk 10 méterre volt a tengertől. Barni ott kérte meg a kezem, még a kezdődő covid idején, mikor 5 hónapos terhes voltam, így nagyon jó érzés volt visszatérni, nagyon szeretjük Pirant, meg egész Szlovéniát.

Utána elautóztunk Lignanóba, ami az én szememben az olasz Siófok, de meglepő módon alig voltak nyaralók, szinte üres volt a tengerpart és a vízi vidámpark (hívjuk strandnak, igazából medencék voltak néhány gyerekjátékkal) is, nem tudjuk, miért. Egy barátnőnk Pordenoneban él az olasz férjével és a két éves kislányukkal, és az anyósa kivett egy házat Lignanóban, oda hívtak meg minket egy hétre együtt nyaralni. Pihentünk, jókat ettünk, strandoltunk, nagyon jó volt, ráadásul velük volt a kutyájuk is, így végre kikutyázhattam magam. A vége kicsit kalandosra sikerült, mert a házigazda srác labdázás-bohóckodás közben óriásit esett és kiugrott a válla, sőt, el is szakadt benne két ín, és mivel ő a válla miatt nem tudott vezetni, a barátnőnk pedig szintén nem vezet, végül az utolsó napon két autóval átvittük az összes cuccot hozzájuk úgy, hogy Barni vezette az ő autójukat, én pedig a miénket, és még egyet aludtunk náluk Pordenonéban. 

Végül még két napot Velencében nyomultunk, amiben megint a forróság volt a nehézség. Én imádom Velencét, és nagyon szerettem volna kipróbálni, hogy nem csak egy fél napot vagyunk ott, hanem ott is alszunk, de legközelebb ezt tavasszal vagy ősszel kell megejteni, mert így 40 fokban ez ezért nem volt olyan élvezetes - meg az az igazság, hogy fáradtak is voltunk már. Egyébként tök jól ismerjük már Velencét és egész jól el is tudtuk kerülni a tömeget, de a legjobb mégis a szállásunk volt. A tulaj, aki egy szuperjófej helyi pasi volt, van motorcsónakja, és elvitt minket (nem ingyen) egy másfél órás hajótúrára és mindent megmutatott és elmesélt történelemről, művészetről, bár minket leginkább az érdekelt, hogy milyen a mindennapi praktikus élet egy vízre épített városban, ahol pl. mentőhajók és szemeteshajók vannak és nincsenek autók, milyenek a közlekedési szabályok, hogyan költöznek, vásárolnak, járnak iskolába, hogy bírják a rengeteg turistát, milyen a tél, mit kezdenek az omladozó épületekkel stb. Közben Barni exe, akivel nagyon jóban vagyok, látta, hogy ott vagyunk, és írta, hogy ők is, úgyhogy ittunk velük egy italt, vicces volt. Ők amúgy San Clemente szigetén, egy kolostorból átalakított luxusszállodában héderelnek napközben, és csak este hajóznak át a városba vacsizni meg iszogatni, mondjuk úgy gyanítom, hogy mi is jobban bírtuk volna, de azért így sem panaszkodom.