Olyan fura ez, mikor egy csomó ideig egyedül vagy, és már úgy tűnik, hogy ez a világ rendje. És aztán egyszer csak ott van valaki melletted, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - még mindig nem nagyon fogom fel. És nincs semmi trükk, meg játszma, mert mindig ír, jelentkezik, jön, nyomul, hogy menjek, bevon mindenbe, amit csinál, és minden érdekli őt, ami velem történik. Tegnap vacsit főzött nekem (rosé kacsamellet sütött, anélkül, hogy bármit tudna Milonka kacsamell-imádatáról), filmet néztünk, nála aludtam. Reggel, miután nagy nehezen ki tudtunk bújni egymás öleléséből, kiléptem az utcára, a tüdőmbe szívtam a tavaszi, friss levegőt, a fejemre raktam a fülhallgatót (konkrétan ezt a dalt), és nem hittem el, hogy komolyan ilyen jó nekem. Annyira izgi ez az egész, és olyan jó vele.
Még mindig hihetetlen, hogy a Tinderen ismerkedtünk össze, bár ha jobban belegondolok, hol másutt? Ez meg hosszú évek óta az egyik kedvenc albumom, megunhatatlan. A Late Night Tales egy olyan sorozat, ahol zenekarokat kérnek fel, hogy válogassák össze a kedven dalaikat, és ez itt a Jamiroquai (óriási kedvencem) Late Night Tales albuma, amire csak 70-es évekbeli, nem túl ismert diszkó zenéket válogattak össze. Zseni. Bármikor meg tudom hallgatni.
Tavaly nyáron, mikor már nem volt tanítás, de itt kellett bent ücsörögni a suliban, unalmamban rendeltem egy kék Avon szempillaspirált. Nem nagyon használtam, de 1-2 hónapja néhányszor elővettem, és óriási sikere volt. Nekem természetes, sötét szőke hajam van, világos szürkés-kék szemem, és mindenki azt mondja, hogy nagyon jól áll, meg hát nekem is tetszik, egészen vibráló-kék, teljesen kinyitja a tekintetem. Meglepően jó minőségű, gyönyörűen különválasztja a szempillákat. Ráadásul simán elmegyek benne edzeni, szaunázom, és nem folyik le, pedig nem kifejezetten vízálló. És mindössze 990 forint.
Ezen annyira belelkesültem, hogy rendeltem belőle még egyet, valamint mellé egy zöldet és egy feketét is.
Tegnap az egyik végzős srác mutatta ezt a zenét, kezdődő nyár hangulat, én imádom, szerintem nektek is tetszeni fog.
Az eredeti terveim szerint már 3 perce aludnom kellene, csak még gyorsan megírom ezt a bejegyzést, és már söprök is aludni, de hát fél órája értem haza jógáról, a zuhany meg a fogmosás már megvolt, a vacsit kihagytam, este fél 10-kor már kár belém.
Megint meg kell, hogy állapítsam, 100%-ig nyári lány vagyok, nem is értem, hogy születhettem decemberben - vagy pont azért? Már most tele vagyok energiával és lelkesedéssel, hogy 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, és ez csak egyre jobb lesz, és az energiaszintem júliusban, a 40 fokban tetőzik majd.
Szombaton két barátnőm jött látogatóba hozzám. Főzni akartam nekik, és agyaltam, hogy mi legyen, először tonhalkrémet és padlizsánkrémet akartam pirítóssal, de aztán meggondoltam magam, és végül chili con carnét csináltam, mellé friss, puha, ropogós héjú ciabatta volt - úristen de finom lett. Dumáltunk, ettünk, megittunk egy üveg Nyakast, zenét hallgattunk, nagyon jól éreztem magam. Nem értem, miért nem hívok gyakrabban vendégeket, pedig ideális a lakásom vendéglátáshoz, és készülődni is nagyon szeretek, vásárolni hozzá, kitalálni a kaját, elkészíteni, takarítgatni. Vasárnap Girls maratont tartottam (odavagyok a Japánban forgatott részekért, je suis Shosh, imádom azt a csajt), este futni voltam, basszus, meseszép a part meg a környék.
A suliban nagy a pörgés, de mégis valahogy sokkal lazább, hogy közeledik az év vége. A héten megyek fodrászhoz, kétszer edzeni, jön egy új diákom, lesz budapesti funolás, és már itt is a hétvége. Olyan jó most minden.
Épp ez szól és 100%-ban illik a hangulatomhoz, küldöm soxeretettel:
Nem tudom, mi van mostanában, nem megy olyan gördülékenyen a blogolás, időnként emlékeztetnem kell magam, meg időt szakítani rá, hogy tessék leülni és bejegyzést írni, mert már kurvarég nem írtam. Nem ehhez vagyok szokva. Valahogy a blogokat sem olvasom olyan lelkesen, nem mintha olyan rengeteg bejegyzést írnának a többiek, úgy látszik, nem csak nekem van writer's blockom, vagy esetleg a többi blogger is egyre kevesebbet ücsörög a kütyüjei fölött. Ami, valljuk be, nem baj, mert ez azt jelenti, hogy vége a télnek, és végre, végre van kedvünk mindenfélét csinálni. Én legalábbis nagyon pörgök.
Iszonyú jó napom volt, kezdve azzal, hogy 8 órát aludtam. Amikor felkelek, először kimegyek a konyhába, bekapcsolom a rádiót, igény szerint beengedem/kiengedem az állatokat (néha úgy érzem magam, mint egy portás, szerintem néha csak azért mennek ki, hogy újra bekéredzkedhessenek), kifacsarom egy fél citrom levét, azt megiszom egy pohár meleg vízben, beveszem a vitaminjaimat és elkészítem a zabkásámat. Amíg a reggelim áll/hűl, beágyazok, és miközben formásra pofozom a párnákat, mindig megállapítom, hogy imádom az ágyam, nagyon szeretek aludni, és vérprofi vagyok benne, ébredés nélkül végig tudom tolni a 7-8 órát, és szuper kalandosakat álmodom. Micsoda mázli.
Ma csak 4 órám volt, amilyen egyszer van a két hét alatt, és egy ilyen munkanap az egy álom, legalábbis a gyilkos 7-8 órákhoz képest mindenképp. Rögtön utána voltunk edzeni és szaunázni, teljes wellness hangulat, meg ilyenkor szaunázás közben meg is beszéljük, kivel mi újság. Phoebe, aki egy menő étteremben cukrász, heti 4 napot dolgozik, reggel 9-re jár, és este 11-kor végez, ami után még hazautazik, ilyenkor hajnal fél 2 körül kerül ágyba. A bökkenő, hogy sosincs egymás után két szabadnapja, és pénteken-szombaton szinte mindig dolgozik. El lehet képzelni, hogy mennyi szociális élete van, illetve mennyit látja a pasiját, aki 3 műszakban dolgozik. Szegény, nagyon kivan, és nagyon filózik rajta, hogy ez oké-e így, megéri-e neki.
Este pedig voltam csontkovácsnál, aki néhány falunyira lakik tőlünk, így autókáztam úgy 30 percet szép vidéki tájakon keresztül. Nekem ez itt a városban nem tűnik fel annyira, de most nagyon szembeötlő volt, hogy minden harsogó zöld, virágba borultak a mandulafák, és mindenütt virít az aranyeső. A vakító, napszemüveget követelő napsütésben gyönyörű volt a suhanó táj, közben könyököltem kifelé az ablakon, meg énekeltem a felszínes kis slágereket a rádióval (bár Ákos megint megtalált). Most minden porcikám a helyén van, pedig ott, a csontkovácsnál nyöszörögtem, hogy nagyon fáj, nem bírom, anyuuuu, ráadásul otthagytam egy halom pénzt, de ez a lebegő, tökéletesen feszültségmentes állapot minden pénzt és szenvedést megért. Aztán hazafelé megálltam az Aldiban, és megvettem az év első csomag spárgáját.
Voltam néhány órát itthon is napközben, és van egy album, ami nagyon a tavasz-szabadság fíling nekem, mert több dalt is utcazenéltem róla nagyon, nagyon sokat amikor 20 körül voltam, Budapesten, Párizsban, Amszterdamban és Marseilleben is - ezt hallgattam ma délután. Itthon bakelitről szoktam hallgatni (bár a válásom óta nincsen lemezjátszóm, szóval már nem, de azért minden lejátszáskor hallom a tű recsegését a lemezen), és ha felteszem, akkor megint 20 éves vagyok. Ezt a számot szerettük a legjobban játszani.
Amikor külföldön éltem, jártam Creative Mornings-ra, ami egy havonta megrendezett, reggelivel egybekötött előadássorozat, és nekem annyira bejött, hogy szívesen jártam volna itthon is, de hát ki ér rá péntek reggel 8-tól 10-ig? Viszont most nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy most pénteken van a következő, hát még, mikor kiderült, hogy egy exem formatervező öccse az egyik előadó! Elhívtam Ivory-t, mert sejtettem, hogy ő ráér, és valószínűleg érdekelni is fogja, és persze, igazam volt, volt kedve eljönni.
A Brody Studios-ban került az esemény megrendezésre, ami csudálatosan néz ki, jártatok már ott? Ez amúgy egy privát klub, ezt mondjuk nem nagyon értem, hogy miért jó, de mi kaptunk egy pass-t, amivel járhatunk a rendezvényeikre, mondjuk nem áll fenn a veszély, hogy ott fogok vacsizgatni péntek esténként a celebekkel, de azért köszi. Korán érkeztem, és így beszélgettem kicsit öcsivel, aki mesélt egy csomó érdekességet, ők Red Dot díjat nyertek az egyik munkájukkal, ami olyan a design világában, mint az Oscar a filmeknél, szóval nagyon, nagyon ügyesek (ezek ők). A prezijük is szuperérdekes és vicces volt, jó volt látni két ilyen jó kiállású, tehetséges, sikeres, remek humorral megáldott, hihetetlenül laza embert, ahogy óriási szenvedéllyel beszélnek a munkájukról.
Idén először vittem be Budapestre a bicajom, sütött a nap és suhantam mindenfelé, annyira jó volt, úgy vártam ezt. Teljesen más, sokkal szabadabb érzés így csavarogni a fővárosban. Azt hiszem, mostantól újra sokkal több időt töltök a fővárosban.
Ezt meg a szombati reggeli mellé küldöm szeretettel:
6 gondtalan, munkamentes nap, csak vigyázni kell, hogy okosan használjam ki a gyorsan elrepülő napokat, legyen benne pihenés, feltöltődés, készülődés, család, barátok. Reggel 8-ra állítottam be az órát, de felébredtem 7-kor, 8 óra alvás után, teljesen kipihenten. A héten kicsit túltoltam az edzést (vagy csak nem nyújtottam rendesen), mindenütt izomlázam van, plusz begörcsölt a hátamban egy izom (mint mikor a vádlid begörcsöl, nagyon durva), és azóta is fáj. De mivel Phoebe-nek szabadnapja van, ma délelőtt is edzettünk, okosan, és az teljesen helyrerakott, nagyon ügyes az edzőnk, no és persze a végén a szauna, aaa. Ma még tanítottam délután, de már semmittevés van, később kicsit takarítok, sütit sütök, holnap pedig csavargok. Iszonyúan szerencsésnek érzem magam a sok szünet miatt.
Találtam egy szuper számot, majd erre fog takarítani meg sütni, tudom hogy nem a takarításról szól, de hát nekem most de, és olyan szuper a hangulata.
Amúgy hiányzik, hogy legyen időm napi több posztot írni, főleg körömlakkos-salátás témában, ugye. Mióta sportolni járok amikor van egy kis időm, a suliban pedig a rengeteg óra meg helyettesítés miatt nincsenek lyukasóráim, híján vagyok az üresjáratoknak, amikor azonnal kedvem támad leülni kreatívkodni egy picit. Nem az hiányzik, hogy nagy dolgokról írjak, vagy arról, hogy mi történik, hanemaz, hogy csak könnyed stílusban jártassam a számat így virtuálisan, bőven meghintve képekkel, ami az egyik kedvenc blogger műfajom egyébként másoktól is. Csak egyszerűen mostanában az utolsó dolog, amire időt tudok szakítani, az az, hogy ücsörögjek a laptop előtt. Hétvégén kicsit erőltettem a sorozatnézést is (arra is sajnálom ugyanis az időt), és elkezdtem az Affair második évadát, nagyon bejön, de persze tudtam, hogy be fog, de hétközben arra sem érek rá.
Most úgy érzem, hogy egy kicsit le fogok lazulni - mondjuk nem tudom, miből gondolom, hogy több időm lesz, de ha úgy érzem, akkor biztosan lesz is. és akkor majd írok többször, többet.
Asszem, pontosan erre volt szükségem. Este 10-kor ágyban voltam, óriásiakat aludtam, nagyokat csavarogtam a kutyával, családoztam, sütöttem banánkenyeret, kijavítottam ezer dolgozatot, filmeket néztem, levelekre válaszoltam, beszéltem egy csomó mindenkivel. A banánkenyérről ez jut eszembe:
A hétvége többi részéről pedig ez:
A következő héten szombat reggelig minden egyes percem be van osztva már most. De a rengeteg munka és az edzések mellett lesz néhány találkozás és jó pillanat, szóval nem bánom.
Na ahhoz képest, h este 8-kor még játszós ruhában ültem a kanapémon egy pohár vörösbor társaságában, és Pillával vázoltuk épp felfelé a szcenáriót arra az esetre, ha 10 (20?) év múlva nem lesz pasija egyikünknek se (összeköltözünk, cicakutyák, egy pasi haver, aki főz ránk), végül úgy alakult az este, hogy reggel 4-ig táncoltam és nagyon jól éreztem magam.
Majd elmesélem ezt is, de a legizgibb ügy az volt, hogy van egy barátom, akit nem olyan régóta ismerek közös barátokon keresztül, és aki pszichológus, no meg a kollégám is mellesleg, ő az iskolapszínk. Na és megkértem, hogy ajánljon egy jó kollégát aki segít feldolgozni a válásomat. Nagyon furán nézett, hogy neked minek pszichológus? Röviden felvázoltam az ügyet, végül majd egy órát beszélgettünk, kérdezgetett egy csomót. Na és végül nagyon érdekes dolgokat mondott.
Az a véleménye, hogy sokan, amikor pszichológushoz mennek, megpróbálják áthárítani a feladatot a szakemberre, így keresik a megoldást, és ő egy csomószor indokolatlannak gondolja a dolgot. Szerinte tök jól csinálom, ő is úgy látja, ahogy mondom is, hogy jól érzem magam és kerek az életem, élvezzem ezt a helyzetet, amiben vagyok, ne foglalkozzak a társadalmi elvárásokkal (mondom én, hogy fakkjú, Kövér László), szerinte nem vagyok lemaradva semmiről. Társat, jó párkapcsolatot találni mindenkinek nehéz, nem kell hozzá válás.
Én mondjuk pont ugyanígy gondolom, persze néha eszembe jut, hogy van time pressure, de amúgy olyan jó most minden, és hát frankly, nincs nagy kedvem (no meg időm se) pszíhez menni, és a házasságomat meg a szakításunkat boncolgatni. De azt mondta, hogy menjek majd még fel hozzá, ha van lyukasórám, és beszélgessünk. Amúgy egy iszonyatosan helyes srác, szóval mondtam, hogy okézsoké:).
Egyébként pedig elképesztő, hogy 2 és fél nap mennyire felértékelődik a heti őrület után. Egyáltalán nem mindegy, mivel töltöm a hétvégéket. Azt már régen tudom, hogy nem nagyon éri meg egy durva hét előtt egy nagy buli, mert iszonyúan nehéz visszaszerezni a kipörgött-alkoholba fojtott-eldohányzott-ki nem aludt energiát. A héten alig mentem valahova, és hiányzott már, hogy kimozduljak, ezért egy csomó mindent terveztem. Volt róla szó, hogy ma Budapest lesz, és elmegyünk bulizni, de aztán tökéletesen kielégített a trécselés tegnap, ráadásul az én komfort zónámon teljesen kívül esik a mínusz 10 fok, de komolyan, kinek van kedve kimozdulni ilyen hidegben? Ma pakolásztam, főztem, sétáltam, bevásároltam, van itt ül körülöttem 3 gyerek, úgyhogy végül úgy döntöttem, nem kell erőltetni, jó ez most így. Úgy látszik, ez az év vége-év eleje ilyen most. Viszont úgy várom a tavaszt, mint a messiást.
Ez pedig a nap hangulata, nagyon finom, küldöm szeretettel:
Lett egy csomó kávém tegnap, nem is akármilyen társaságban szereztem be, M. Gray, mindannyiunk kedvenc kommentelője várt tegnap délután a Nyugatiban. Hogy nehogy megfagyjunk (iszonyú hideg van, nekem pedig még mindig fontosabb, hogy csinos legyek, mint hogy ne fázzak, pfff), beültünk a Balettcipőbe (amiről mindig gyönyörűséges a Trabant dal jut eszembe, hogy kalandor tendenciáááák, elénekeltemnagyközönség előtt egy párszor) dumálni meg enni, aztán még a Sugar!-ban barátkoztunk kicsit egy málnás-csokis tart fölött (ez a világon az egyik legfinomabb ízkombináció szerintem). És igen, tökéletesen megnyugodtam, hogy újra rendelkezésemre állnak a színes, koffeinnel töltött kapszulák.
A suliban pedig tegnap volt az első félév utolsó napja, amit a tökéletesen értelmetlen osztályozó értekezlettel zárunk, melyen minden osztályfőnök felolvassa, hogy az osztályából hányan, hány tantárgyból buktak, és melyik diák milyen szorgalom és magatartás jeggyel zárja a félévet, ez közben kivetítőn látszik is. Mivel nem sikerült rájönnöm, hogy milyen szempontból jelent hasznos információt a többi kollégának, hogy Nagy Pisti megbukott matematikából, magatartása jó, szorgalma pedig változó, körbekérdeztem, és kiderült, hogy a kollégák is értetlenül állnak a jelenség előtt. Ráadásul mivel közel 60 osztály van a sulinkban, ez egy eléggé időigényes tevékenység is (több órán keresztül tart), aminél így péntek délután el tudnék képzelni értelmesebb elfoglaltságot is. Úgyhogy közben az outfitem megörökítésével szórakoztattam magam (mióta egyszer lebuktam a Candy Crush Sagával, már nem merek az értekezlet alatt cukorkákat tologatni).
Azon is gondolkodtam, ahogy jöttem haza a meghiúsult kaland után, hogy mennyire unalmas az életem. Persze most csalódott vagyok, és minden relatív, tudom... De néha meghallok egy olyan zenét, ami valami miatt szíven talál, és akkor nagyon-nagyon-nagyon nem itt akarok lenni. Szinte érzem az óceán illatát, érzem a forró szelet a barna bőrömön, elképzelem a naplementét, a vidám, világító mosolyú, gondtalan, könnyed gondolkodású embereket körülöttem, a széles utakat, a színes autókat, a pálmafákat, a zenét az éttermek teraszán. Szeretnék több életet élni, hogy reménykedhessek, hogy valamelyikben egy ilyen helyre születek. Vagy nagyon szeretnék rengeteg pénzt és szabadidőt, hogy annyit utazhassak, amennyit nem szégyellek.
Az esküvőnk után elköltöztünk Európa egyik legszebb tópartjára. Az is milyen fura, hogy ott éltünk két évig, és a férjemet ez teljes mértékben hidegen hagyta, pedig minden irányban hihetetlen helyek voltak körülöttünk... Állandó kritika volt felém, hogy én mindig menni akarok, nem bírok megülni a fenekemen. Hát, nem tudom. Rosszul esett, hogy erre úgy tekint, mintha a hibám lenne, pedig a kíváncsiság és a kalandvágy szerintem a boldogságvadászat természetes módjai. Szeretek menni, ez tény, sokszor eszembe jut, hogy csak egyszer élek, azokra a napokra, mikor sorozatokat nézek itthon, nem fogok emlékezni, nem fogok mesélni róluk a gyerekeimnek. Már ha lesznek gyerekeim, mert az a baj, hogy, ezt csak zárójelben mondom, ezt is kezdem mostanában teljesen elengedni. Nem szomorúan, csak kezdem elfogadni, mint tényt.
Unalmas az életem? Dehogy. Egy csomó mindenkinek sokkal, sokkal unalmasabb. Magyarország egy iszonyúan inspiráló, motiváló, izgalmas közeg, még ha időnként egy szürke porfészeknek is tűnik, ahol kedd délután nem járnak a vonatok, és nem keresünk elég pénzt, hogy utazhassunk. Én éltem olyan helyen, ahol mindenkinek megvan mindene, ahol az emberek legnagyobb problémája, hogy milyen legyen a következő autójuk, vagy hogy hol töltsék a téli nyaralást. Ők sem boldogabbak, mint mi, csak másmilyenek a gondjaik. Sajnos nem vagyok szupermodell, aki kontinensek közt repked, és januárban Jamaikán süti barnára nap, ez van. De majd nyáron, ha befúrom a színesre lakkozott körmű lábujjaimat a víz alatt lapuló kavicsok közé, és ezredszer is megnézem a Visegrádi vár irányába lebukó napot, ahogy tiszta erőből suhanok a bicajomon Kismaros és Nagymaros közt, miközben csorog a melleim közt az izzadság, fülemben valami nagyon vidám zene szól, és tudom, hogy este a haverok várnak valamelyik teraszon, a kedvenc pincérem pedig kérés nélkül hozza a Nyakas Irsai hosszúlépést, ha majd nézem, ahogy a kutyám szalad előttem séta közben, vagy egyszerre ugrunk be a lányokkal a Bánki tó selymes vizébe, az pont olyan szabadság lesz nekem, mint ha valamelyik óceán partján fújná a szőke hajamat a szél.
De most január van, és nem tudom elmondani, mennyire szürkének látok mindent magam körül. Azért fogok érte tenni, idén különösen sokat, hogy izgalmas legyen az életem, és legyen majd mire visszaemlékezni.
Tegnap este már majdnem éjjel 1 volt, mire lefeküdtem aludni. Kellett beszélnem a fiúval, szeretek vele lenni még így 1000 km távolságból is, virtuálisan, mert megnevettet. Aztán persze reggel 6-kor majdnem meghaltam, mikor jelzett a telefonom, hogy reggel van. Jó egy kicsit kiszakadni a mókuskerékből, kívülről látni az életem, átgondolni a dolgaimat úgy, hogy épp van egy kis szünet, nem a tengerparton láblógatós, csak épp annyi, hogy legyen némi rálátásom arra, ami otthon vár majd. Megnyugtató, hogy egyrészt nincsen honvágyam, tökéletesen meg tudom élni ezt az időszakot itt, jól érzem magam, miközben innen, messziről úgy látom, hogy minden rendben a dolgaimmal, semmi nyomasztó nem jut az eszembe, persze van, ami miatt kicsit izgulok, de rendben van az életem. Ja, hogy karácsonykor 38 éves leszek, nincs gyerekem, családom? Hát volt olyan időszak a válásom után, hogy ha erre a gondolatra ébredtem éjjel, akkor gyomorgörcs, és reggelig nem tudtam újra elaludni. Nem tudom mi történt, de már nem aggódom emiatt, ahogy lesz, úgy lesz - úgy érzem, hogy rajtam semmi nem múlik.
Örülök: ...ennek az útnak, micsoda mázli, hogy én lettem az egyik, aki jöhetett. Ma vagyunk itt még csak egy hete, és annyi minden történt... És még van egy egész hetünk.
Nem örülök: ...úristen, annyit eszünk, óriási, finom ebédek, vacsorák, reggelire édes péksütik, itt a szobámban Lindt csokik, mangós joghurt, sajtok. Ma vacsinál mindenből csak egy kicsit tettem a tányéromra, de abból szerintem 3 ember jóllakott volna, vagy 10 féle finomság volt a tálcámon: háromféle sali, előétel, főfogás, többféle sajt, kétféle desszert, gyümölcs. Szétdurranok. És hiába hoztam tornacipőt, nem voltam futni még egyszer sem. Vagy ezt engedjem most el, majd folytatom a happyhealthyfitmilonka-projektet, ha hazaértem?
Nevetek: ...Még pénteken, mivel kiderült, hogy le van tiltva a Skype itt a koleszben, írtam egy levelet apunak. Jó bő lére eresztettem, egy csomó mindent kimásoltam innen a blogból, elmeséltem az utazást, a sulit, a szállást, a kaját, mellékeltem egy csomó fotót. Apu visszaírt, hogy milyen jó ilyen hosszú levelet olvasni, ha ő próbálna meg ilyesmit leírni, egy egész éjszakája rámenne, és anya is örült, hogy írtam. Na és tegnap este váltottunk megint egy emilt, mert meglátta egy néhány évvel ezelőtt készült fotómat egy hobbifotós ismerőse oldalán, néhány váci ismerősöm kiállítását nyitottam meg (talán emlékeztek még erre a régi blogomból), azért fotózott le az illető. Na és megírta apu, hogy mindig olyan büszke rám, ha belefut ilyesmibe. És még hozzátette azt is, hogy mellékesen anya és ő várják a bő lére eresztett, fotókkal illusztrált beszámolót a hétvégémről. Lehetőleg még ma. Tessék, a kisujjamat nyújtom, ők meg egyből az egész karomat akarják:).
Tetszik: ...ma szakácsórán (vagy hogy mondják ezt, ahol főzni tanulnak) voltunk egész délután. Egy lengyel fiatalember a szakácstanár, már többször barátkoztunk vele (vele is csak franciául lehet), nagyon jó a humora, vicces, iszonyú figyelmes, kedves, jó fej. Tanította a tanulókat, hogy hogyan kell/lehet felvágni különböző formákra a zöldségeket, melyiknek mi a neve, meg még más dolgokat is tanított nekik (majd még mesélek erről), és hát úristen, vérprofi. Na és meg kell állapítanom, hogy iszonyú szexi, ha egy jó fej pasi főz. Nagyon az. (Pilla:))
Várom: ...most épp egy csomó mindent, annyi izgalom vár rám, de például a holnapi nap nagyon izgi lesz, főzni tanulunk, aztán az oktatási igazgatóval ebédelünk itt, abban az étteremben, ahol a suli diákjai által készített ételeket szolgálják fel a suli tanulói, de külsős vendégek is bemehetnek enni. Ez lesz az utolsó napunk itt, búcsúzkodunk is kicsit, meg odaadjuk az ajándékokat, amiket hoztunk (a reptéren vásárolt Tokaji aszút, Szamos marcipánt azoknak, akik sokat foglalkoztak velünk).
Izgulok: ...tudjátok, mondják a kölyköknek, hogy "még előtted az élet". Most így érzem. Annyi minden vár még rám, és ez nagyon izgalmas.
Hangulat: ...tökéletesen elégedett, de szuperkialvatlan, ma esküszöm, lefekszem aludni legkésőbb 10-kor.
Szerintem ez a legcukibb Bori szám az összes közül (úgy látszik, én már csak a cuki zenéket szeretem), én énekeltem is ezt egy időben néha egy zongorista barátnőmmel, ti ismeritek?
Amikor legutoljára jártam Párizsban, akkor a város tele volt plakátolva Yael Naim akkor megjelenő lemezével, ami gyönyörű, meg is vettem akkor a lemezt, ott sokat hallgattuk, és azóta is az az utazás jut eszembe, ha berakom:
Ma az egyik könyvesboltban nem volt senki más rajtunk kívül, nagyon hangulatos volt, tudjátok milyen varázslatos egy szép bolt tele meseszép könyvekkel. És annyira édes, cuki zene szólt, hogy muszáj volt megkérdeznem az eladót, mi ez a muzsika, hadd legyen a mostani utazásom filmzenéje.
És ez volt, engem teljesen elvarázsolt, lepkék lettek tőle a hasamban, a boldog-izgulós típusúak:
Nagyon szeretem a vasárnap reggeleket. Egyedül teljesen más a hangulatuk, hosszan reggelizni, pizsamában ülni a rizstejes kávém felett, a rádióban gasztro műsort, vagy zenét hallgatni, nevetgélni az udvaron anyuékkal, nem agyalni semmin. Régebben ilyenkor elmentem bevásárolni a következő hétre, kösz, buzi kormány, hogy már nem tudok, mindig blogoltam is kicsit, és mellékeltem a poszthoz zenét, de hát pasi mellett ezt nem tudtam, mert menni kellett csavarogni, főzni, meg hát blogot se nagyon írtam, ha együtt voltunk. De újra itt vannak a napsütéses, saját-idős, befelé figyelős nyári reggelik, és akkor tessék, itt van hozzá zene is.
Jorge Ben, a brazil szamba - bossa nova (ezeket rengetem hallgatom) zenész nagy kedvencem, csupa vidámság és energia, vele szoktam például futni, de ha legközelebb házibulit rendezek, akkor ilyen zenékre fogunk táncolni hajnalig. Hallgassátok ti is, és ne csak ezt, hanem mindent tőle.
Voltunk kedden a Zeneakadémián Szalóki Ági koncerten, és mivel elhatároztam, hogy idén rengeteg közös élményt adok mindenkinek, akit szeretek, a szüleimet is elvittük. Egy évvel ezelőtt a Karády-műsorával lépett fel ugyanígy, szilveszter előtt egy nappal, és gondolkodtam rajta, hogy meglepem anyuékat, de aztán nem tettem, és utólag nagyon megbántam, mert a Karády dalok gyönyörűek. Még sosem járt a Zeneakadémián egyikünk sem, így szájtátva bámultuk az épületet, lenyűgöző, és hát csodálatosan szól, óriási élmény lehet egy ilyen helyen fellépni. Viszont aztán kicsit szomorúan ültem ott, rossz érzés, hogy mennyire kritikus és szkeptikus vagyok, ha zenéről, zenei koncertről van szó, egyszerűen nem tudom elengedni magam és csak élvezni amit hallok - szörnyű. Volt egy pont, még évekkel ezelőtt, mikor megcsömörlöttem - nem is tudjátok, mennyi zenésztől hallom ugyanezt, hogy egyszerűen nem hallgatnak zenét. Persze ez alkalommal közrejátszhatott az is, hogy a népzene (merthogy ez egy népzenei koncert volt, nem a saját ízlésünk szerint választottunk) nem a szívem csücske, szeretném szeretni, de számomra egyik népdal olyan, mint a másik, biztosan, mert a gyerekkoromból is hiányoznak az alapok - itthon a Beatles szólt, meg a Rolling Stones, nem a Muzsikás. Egyébként is, szinte minden zenét unok, szóval... Legközelebb jazz koncertre megyünk, de az nem a Zeneakadémián lesz. Komolyzene-ügyben pedig egyszerűen nem tudom, milyen irányban induljak el.
Apukámnak viszont annyira tetszett a koncert, hogy többször is törölgette mellettem a szemét, szóval mégiscsak igazán megérte elmenni.
Ma hosszú nap volt a suliban, értekezlet, fogadóóra, és tudom, hogy ilyenkor nagyon vár, így utána fogtam a kutyát, és elmentünk sétálni. Eredetileg egy kisebb kört akartunk tenni a városban (macaron-beszerzőset, mert megérdemlem), de aztán megnéztük a Dunapartot, és végül egy 2 órás, terápiás, naplemente-bámulós, kavicsdobálós, elmélkedős séta lett belőle. Közben zenét hallgattam, és meglepett, hogy milyen nyugodt vagyok.
Végül, úgy tűnik, nem estem vissza, nem lesznek már állandó, nagy zokogások, kiesett napok, ébren töltött éjszakák. Éjjel némi rásegítéssel kialudtam magam, és bár reggel még tompa volt a fejem, de a tegnapi nappal és a sok sírással, úgy tűnik, lecsengett a sokk. Persze, kicsit szomorú vagyok, szótlanabb, mint szoktam, és többet jár a fejem az élet nagy dolgain, miérteken, a jövőmön, mint szokott.
Mindenütt kinyíltak az orgonafák, és az egész város orgona-, Duna- és tavaszillatú, és olyan meleg van, mintha napokon belül megérkezne a nyár. Nagyon lent van a víz, és borzasztóan széles a kavicsos part, úgyhogy hosszan lehet sétálni a víz mentén, olyan helyeken is, ahol magasabb vízállás mellett fel kell jönni a bicikliútra. Szóval végigsétáltunk, a kutya fürdött, én elmélkedtem, és hallgattam a szívemhez szóló zeném, majd leültem a napsütéstől meleg kavicsokra, hónom alatt a bújásfüggő kutyám, és néztem, ahogy lemegy a nap. És jó volt ott egyedül. És igen, azt hiszem, tényleg minden rendben lesz.
Elképesztő volt a hetem, szinte egy perc szabadidőm nem volt, mindig rohantam valahová. A tévét egyszer sem kapcsoltam be, nem olvastam, nem néztem sorozatot (mondjuk azt hetek óta nem). Jöttek délutánonként a diákjaim, majd minden este volt valami program, edzeni meg jógázni is voltam (rendesen hősnek is éreztem magam), este 21.30-kor pedig menetrendszerűen lecsukódik a szemem (de persze én olyankor még a világot váltom megfele egy picike étteremben a második pohár Sauska Furminttal a kezemben, vagy épp a szaunában ülök). És pénteken délután, mikor vártam a bátyámékat hogy jöjjenek értem és színházba menjünk, megálltam egy pillanatra, és éreztem hogy szédülök a kimerültségtől. Úgy éreztem, hogy ennyi, nincs több energiám. Aztán odafelé az autóban kicsit pihentem, és aztán jó volt a színház is, de hazafelé már úgy éreztem, meghalok ha nem dőlhetek be azonnal az ágyamba. Ma család volt, a nagyobbik bátyáméknál ünnepeltünk, a család 90%-a január-februárban névnapozik, születésnapozik. Utána még el akartam menni kicsit iszogatni, de hazaértem, megsétáltattam és megetettem a blökit, letéptem magamról a csinos ruhákat, lemostam a sminkem, kényelmes göncökbe bújtam, és ennyi. Egyszerűen nem fér bele hogy ma is menjek. Fáradt vagyok, álmos vagyok, nyűgös vagyok, kicsi vagyok. Ma reggel ugyanúgy kipattant a szemem 6 előtt pár perccel mint a munkábamenős napokon, de aztán felraktam a szemellenzőm, és nagy duzzogva sikerült még aludnom két órát. És ahogy készülődtem, meg kellett állapítanom, hogy elképesztően fehér vagyok, mint egy kísértet, a szemem alatt karikák, reggelente rendesen kell sminkelnem hogy valahogy kinézzek. Annyira kellene már a napsütés, sok vitamin, meg egy kis szünet. Lehet hogy a jövő héten veszek D vitamint, és kicsit lazítok az elveimen is és kiveszek két hét szabadságot és elutazom valami meleg, napos helyreés elmegyek szoláriumba. Én lehet hogy már ki sem bírom tavaszig.
Erről a dalról, ami a világ egyik a legtöbbet feldogozott dala, jazz standard lett, és valószínűleg mindenki ismeri, nem sokan tudják hogy az eredeti dalt Bobby Hebb írta 1963-ban. És bár egy könnyed, vidám kis dalocskának tűnik, a dal születésének apropója igazából az volt, hogy a zenész teljesen összeroppant, miután megölték John F. Kennedyt, és még ugyanazon a napon leszúrták Hebb bátyját is. Ő így búcsúzott tőlük.
