ice ice baby

Tegnap végül tök jól megoldottunk mindent, találtam parkolóhelyet is a rendelőnél, gyorsan végeztünk. Egyébként komolyan gondolkodtam rajta, hogy úgy választok gyerekorvost, hogy jól lehessen ott parkolni, és most így utólag nagyon bánom, hogy nem ez volt az elsődleges szempont. Komolyan, ennél szarabb helyen nem is lehetne a rendelő, ráadásul hatalmas építkezés is van a környéken, utcák lezárva/egyirányúsítva - tényleg van, hogy több kört kell menni, míg az ember le tud valahol parkolni, és aztán meg cipelheted a babát a hordozóban. Meg mi lesz majd esőben, meg télen? 

Aztán hazajöttünk autóval, az utat a baba végigaludta, ez nagyon jól működik.  Egy táskába bepakoltam kettőnk cuccát, plusz a babafészket meg a szoptatós párnát, sokkal több cuccra számítottam. Egyébként maga a táska a gyerek dolgaival volt tele, az én fehérneműim, a farmer rövidnadrágom, meg a 3 pólóm a táska egyik oldalzsebében elfér, ez már, gondolom, ilyen momlife szindróma. 

Nehezen tudtam volna boldogabbá tenni a szüleimet, mint hogy itthon vagyunk 5 napot. Nekem nagyon nagy segítség, hogy reggel apa tologatja őt kint, a téren egy órát, míg én lezuhanyozom, reggelizem, berakok két mosást, vagy hogy dajkálják, míg megebédelek. Bár a privát szférám kicsit sérülni érzem, tegnap este felhívott Barni, kérdezte, hogy mi újság, mondom semmi, épp szoptatok, anya meg apa meg állnak felettem és nézik - de tényleg, nem könnyű itthon egyedül maradni, azzal, hogy gyerekem lett, a világ összes figyelme rám irányult. Délután azért magunkra csuktam az ajtót, és aludtunk, fú, nagyon jó volt. 

Anya tejmentesen főz most, ami tök jó, viszont iszonyúan édesség-kívánós vagyok, és semmi olyasmi nincs itthon, amit megehetnék. Dinnyével és sárgabarackkal igyekszem leküzdeni a kívánósságomat, de igazából egy nagy adag jégkrém lebeg a szemem előtt. Holnap megpróbálok szerezni valahonnan valami vegán típusút. 

roadtrip

Vasárnap voltunk egy barátnőmnél, aki hordozást tanít, kaptam tőle egy rugalmas kendőt, és megtanított felkötni magamra a babát. Utána krúzoltunk is egyet azonnal a bulinegydben hármasban, Barni azt mondta, hogy teljesen kivirultam, de tényleg nem lehetett letörölni az arcomról a vigyort, ahogy a mellkasomon alvó babával sasszéztunk a (még) turistamentes belvárosban, nézegettük a csodaszép, lepukkant épületeket, meg kézen fogva fagyiztunk. Nagyon bejön nekem a hordozás. 

Másnap ketten is elmentünk sétálni úgy, hogy magamra kötöztem Danit, mármint Barni nélkül, mert a héten már dolgozik. Itthon egyébként tök jól elvagyunk ketten, vasaltam is, kicsit takarítottam, összedobtam egy tésztát, de nyilván sosem tudom akkor csinálni a dolgokat, mikor épp szeretném. Tegnap délben pont itthon volt Barni is, gondoltunk egyet és elmentünk ebédelni a Vapianoba babakocsival, és kis barátunk végigaludta az egészet. Persze tök mázli volt, nem igazán tudjuk kiszámolni, hogy mikor van el tök jól és alszik nyugodtan, és mikor van el csak kézben, vagy akar hosszú órákon keresztül matricaként rám ragadni, annak ellenére, hogy már tutira nem éhes. És ha elmegyünk így együtt, nekünk azért az mindig stresszes még, mert bármikor felébredhet és sírhat, így sosem tudjuk házon kívül teljesen elengedni magunkat. Azért nagyon jólesett július eleje óta először étteremben ebédelni, nagyon szeretem a Vapianot. 

Ma pedig egész nap ketten vagyunk, 2 óra múlvára össze kellene pakolnom kettőnknek 5 napra minden cuccot, bepakolni az autóba, 2-re elmenni a Mechwartra a gyerekorvoshoz, ahol fogalmam sincs, hogy tudunk parkolni, mert ott mindig közlekedési bolondokháza van, majd ha ezzel készen vagyunk, lezúzni Vácra, ahol vasárnapig anyukámék fognak kényeztetni minket, míg Barni dolgozik. Kicsit izgulok, hogy fog ez összejönni, mert a mini most is rámtapadva, félálomban bruncholgat.

kedves pszí!

Már a terhesség alatt is gondolkodtam ezen, de végül most történt meg: írtam a pszichológusomnak egy köszönőlevelet. Elmeséltem, hogy pár hónappal azután, hogy befejeztük a közös munkát, spontán teherbe estem, pedig a vége felé ez volt az egyik témánk: féltem, hogy mivel az exemmel nem sikerült teherbe esnem, még orvosi segítséggel sem, most sem megy majd. 

Elmondtam, hogy hálás vagyok neki ezért a gyerekért, mert nélküle, a közös szeánszok nélkül nem sikerült volna, vagy nem ilyen könnyedén - máig sokszor a fülemben cseng az a mondat, amivel ezzel kapcsolatban megnyugtatott. Egyébként tényleg, nyoma sincs bennem azoknak a dilemmáknak, a múlton való rágódásnak, a jövőtől való félelemnek, amik akkoriban, mikor Barnival összeköltöztünk, a démonaim voltak. A levélhez pedig csatoltam néhány fotót magukról meg a babáról. 

Iszonyúan gyorsan válaszolt és nagyon örült, hogy mennyire jólesik neki ilyen levelet kapni és a munkája gyümölcsét látni. 

Annyira jó érzés, hogy megírtam ezt a levelet.

fever

Én meg az elmúlt két napban nagyon lázas voltam, és hát hidegrázással szoptatni, meg gyereket ellátni, nem volt épp jó. Ma már jobb volt, reggel nem voltam lázas, meg eljutottam dokihoz is, amitől szintén megnyugodtam kicsit, és aztán a nap hátralévő részében nagyon sokszor mondtam el Barninak, hogy úristen, milyen jó érzés nem lázasnak lenni. Nekem ez sokszor van, hogy hálát adok, hogy épp nincs eltörve a csuklóm, vagy nem fáj semmim stb, igyekszem megbecsülni, ha épp egészséges vagyok. Pénteken még nem nagyon tudtam elképzelni, hogy egyszer újra lesz erőm pl utcára menni vagy dolgokat csinálni.

i

Biztos én működöm nagyon furán, de nekem az index-mizéria után nagyon jó érzésem lett, egyrészt jó volt látni, hogy milyen sokan megmozdultak és összefogtak (ez az összefogás hiányzik szerintem itthonról nagyon, mert nem tudom, ha pl. a Covid-ról van szó, akkor az is a politikáról szól), másrészt, hogy van ez a szuper, összeszokott, ügyes-okos csapat, és majd csinálnak egy még jobbat, már pénzéhes, hozzá nem értő tulajok nélkül, mi meg szépen megtanuljuk, hogy pont úgy, ahogy a New York Times-ért, a hazai, minőségi sajtóért is fizetni kell. Dr. Mérő Lászlónak (imádom őt, még a matematikáról is csodálatosan tud írni, pedig hát én meg a matek...) van egy nagyon jó cikke a témában, ha esetleg valaki. 

Egyébként itt vonult el a tömeg kb az ablakunk alatt, mi meg az erkélyről lelkesedtünk, hogy nézd, Dani, ők írják most a történelmet.

Nagyon nehezemre esik leírni, hogy mennyi minden jó történik, mert félek, hogy megint megkapom, hogy mekkora arccal vagyok annak ellenére, hogy még csak 3 napja biciklizem. Persze vannak nehézségek is, csak hogy mindenki megkönnyebbülhessen, 5 napig nem fogadta el a mellem a bébi, és bár eredetileg cumisüveg-zavarra gyanakodtunk, de mivel egyik napról a másikra visszatértünk a normál kerékvágásba megint, és a gyerek újra hatalmas lelkesedéssel eszik és gyarapszik is, így utólag fogalmunk sincs, mitől volt, pedig gyerekorvostól kezdve a szoptatási tanácsadókig mindenkivel megkonzultáltam a dolgot. Fú, mindenesetre óriási megkönnyebbülés, hogy nem kell újra svéd itatópohárral meg mellen pótlással szarakodni, hanem csak összebújunk, és ő önkiszolgáló rendszerben megebédel szépen.

Ezen kívül űberszívás még, hogy teljes tejmentes étrendre ítéltettem, mert kiütések lettek a baba pofiján. Nem vagyok kezdő a témában, de azért az, hogy nézni kell a felvágottakban, a péksütikben, meg mindenben a tejet, hogy nem ehetek tejfölt meg sajtot, meg pizzát sem, az azért megvisel lelkileg. Na de a lényeg az, hogy a kis cuki jól legyen. 

A másik babakocsi, amit szintén kaptunk, pedig befér a liftbe.

Megvolt az első néhány közös sétánk, elképesztően jó kicsit kiszabadulni itthonról. Mondjuk elég nagy meglepetésként ért minket, hogy a babakocsi nem fér be a liftbe, mivel túl szélesek a kerekei. Most Barni lecipeli a lépcsőn a gyerekkel együtt, de hogy én majd egyedül hogy oldom ezt meg, arról halvány lila ibolyám sincsen. Mondjuk a kocsimba is eléggé határeset, hogy hogyan pakoljuk be, de majd valamit kitalálunk. Csak itt a környéken szoktunk lófrálni, ettünk például fagyit a Dolcissimában, ahol még eddig sosem, minden szempontból veri pl a Fragolát, úristen, nagyon finom. 

Voltunk Vácon is, bemutattuk a legkisebbet a családnak, az öt unokatesónak meg a kutyinak is, meglepőn jól bírta a gyűrődést meg a sok dajkálást. Nagyon jó érzés lehet anyuéknak együtt látni a gyerekeiket, a párjaikat meg a hat unokát. Lefényképeztem a szüleimet Danival, azóta is sokszor előveszem azt a fotót és nézegetem néha kicsit - annyira jó érzés, hogy ha későn is, de eljött ez is, a kezükbe tudom adni a gyerekemet. Barni a jövő héttől dolgozik, úgyhogy tervezem, hogy Danival ketten elmegyünk majd, és ott töltünk velük 1-2 napot. Annyira durva egyébként, hogy milyen szinten visszaköszönnek bennem azok a mondatok, amiket anya mondott nekem, mikor kicsi voltam, a dalocskák, amikkel nyugtatott vagy altatott, minden előjön. Annyira szeretnék én is olyan jó anyuka lenni, mint amilyen anya volt velem, a végtelen nyugalom és biztonság. Nagyon sokat énekelek neki, meg Barni is énekel velem, a fürdés énekléssel kombinálva például már megy ordítás nélkül, pedig az elején hatalmas balhé volt belőle mindig. 

Meg jó érzés az is, hogy mostanra újra beleférek a ruháimba, a szülés után megdöbbentem, hogy maradt egy olyan 6 hónapos-terhes pocakom, valahogy nem voltam tudatában, hogy a méhnek idő kell, míg összehúzódik. Mostanra már egészen oké, meg jól is érzem magam, mondjuk azon is meglepődtem, hogy 6 hétig se szex, se Balcsi (jaj ne már), se strand, és sportolni is csak utána lehet majd. Pedig én abszolút láttam magunkat a Külker parkban babázni az árnyékban, és időnként csobbanni. 

Mondtam egyébként Barninak, hogy ha egy kicsit rendeződnek a dolgok körülöttünk, akkor szeretnék egy masszázst, pedikűrt, manikűrt meg kozmetikust, mert úgy érzem, hogy én most mindent megérdemlek.

pics, or it didn't happen

Persze a Kaleta-ügy után az én fejemben is megjelennek a kérdőjelek, hogy lehet-e, szabad-e képeket posztolni a gyerekről a közösségi oldalakon. Én mondjuk azt hiszem, azon az állásponton vagyok, hogy zárt profilra ésszel szabad, nyilván nem sokat, és nem töltesz fel fürdetős meg pucér képeket, de én nem akarok olyan szintű rettegésben élni, hogy ne oszthassam meg a csodacuki babám képeit a barátaimmal. Mivel csak azt használom ilyesmire, igyekeztem az instámat tök tisztán tartani, csak ismerősöket-barátokat bent tartani, hogy megmaradhasson egy kicsit intimebb, belső kör, és jó szívvel töltsek fel nagyon személyes fotókat is, de persze egy csomóan bekéredzkedtek, én meg engedtem, amit utólag kicsit bánok, pont ilyen okok miatt. Időnként mondjuk szoktam törölgetni olyan arcokat, akikről fogalmam sincs,vagy ők maguk nem instáznak aktívan, csak - gondolom - stalkolnak nézelődnek. Hogy ide, a tökéletesen nyílt felületre, ahova én magamról sem töltök fel semmit, mi kerül majd, azt még nem tudom. 

family and friends

A kórházban egyáltalán nem volt látogatás, eléggé le is csesztek egyszer, mert amikor Barni hozott nekem cuccokat, kimentem értük az üosztály üvegajtójáig. De az az igazság, hogy nem bántam, hogy nem lehetett jönni, mert Barnin kívül anyunak és apunak örültem volna, de mást nem szívesen láttam volna a két nap alatt - és fenn is állt a veszély, hogy ha lehet, mindenféle arcok megjelennek. Én egyébként emlészem, hogy mindkét frissen szült sógornőmnél voltam bent a kórházban anyuékkal, és már akkor is az volt az érzésem, hogy szegények, nem biztos, hogy ez komfortos nekik, hogy mi ott rontjuk a levegőt egy nappal a szülés után. 

Hétfőn jöttünk haza, és délután már beugrott Barni öccse megnézni a babát (ő is sírt, pedig ő igazán kőszikla), az jó volt nekem is. Másnap délelőtt eljöttek Barni szülei, kb fél órát voltak, mert a bébi sírt és muszáj volt megszoptatnom, délután pedig eljöttek anyukámék, ketten, Vácról, vonattal tömegközlekedéssel. Hiába mondtuk nekik, hogy csak üljenek fel egy vonatra, Barni kimegy értük a Nyugatiba, és aztán hazaviszi őket Vácra, ragaszkodtak hozzá, hogy bejárják az utat, és így akkor is tudjanak majd jönni, ha ő épp dolgozik és nem ér rá furikázni őket.

Rengeteg kaját kapunk, anyuék is hoztak dinnyét, paradicsomlevest, csirkemell pörköltet, Barni szülei pedig szinte minden nap hoznak valami fogást - nagyon hálás vagyok ezért. Egy ponton szerintem simán el tudok kezdeni majd főzni, de most még elképesztően jólesik, hogy csak be kell nyúlni a hűtőbe és megmelegíteni valami finomat. 

Azt beszéltük meg, hogy a héten még csak a nagyszülők jöhetnek, aztán jövő héten a tesómék meg a legközelebbi barátaink, a belső kör, aztán utána majd meglátjuk, ha úgy érezzük, akkor jöhet más is. Mondjuk olyan ismerőseink is bejelentkeztek kb 1 nappal azután, hogy hazajöttünk, türelmetlenkedve, hogy melyik nap jöhetnek megnézni a babát, hogy nem is értem, nemvagyunk olyan közeli viszonyban, valahogy kíváncsiskodásnak érzem ezt. Ez a lakás annyira pici, ha belépsz, azonnal a legintimebb szféránkban vagy benne, ide - főleg most, a baba mellé - nem szívesen látnánk 'haverokat'. Meg hát őszintén szólva én sem vagyok olyan állapotban még, hogy jólessen prezentálni magam, lassú vagyok, fáj a hasam stb. Ráérünk még ezzel bőven. 

Holnap reggel Barni elmegy a piacra (gyanítom, hogy azt rosszabbul fogja megélni, mint a pelenkázást), aztán pikniket tervezünk ide a belső udvarba: kiterítünk egy pokrócot az árnyékba a fűre, és ott reggelizünk, klubbolunk meg kártyázunk hárman. Szerintem a hétvégén megejtjük az első sétát is itt felettünk a hegyen a szép utcákban.

napjaink

Egyáltalán nem csodálkozom, mert mindketten végtelenül kiegyensúlyozott, chill arcok vagyunk: nagyon nyugis gyerekünk van. A kórházban szinte egyáltalán nem hallottam sírni, jobbára odaraktam magam mellé az ágyba, és úgy aludtunk együtt két etetés között. Itthon is vagy alszik, vagy eszik, most kezd már kicsit többet ébren lenni, de figyelek, hogy észre vegyem, ha már picit ébredezik, vagy cuppog, és ha olyankor felveszem, tisztába teszem és kicsit cukiskodunk, akkor simán eljutunk a szoptatásig sírás nélkül. Arról meg már nem is beszélve, hogy nagyon mélyen és hosszan alszik, éjjel simán alszom két darab fél-1 órás ébrenlét mellett 8 órát, szóval tök szuper, Barni felébred, ha kelek Danihoz, de aztán simán visszaalszik és nem zavarjuk. Napközben meg oké, a szoptatás leköt, de mellette már mindent csináltam, még a körmeimet is kilakkoztam, még a lábujjaimon is. 

Szerintem a szoptatás is szuperül megy, sőt, már fejek is, eredetileg kaptam egy kézi mellpumpát, aztán inkább vettünk egy hiperszuper elektromos mellszívót, ami életem egyik legjobb befektetése volt, és óriásit dobott az életminőségemen (meg a melleimén is). Amúgy nagyon sokat foglalkoztam a szoptatással már a szülés előtt is, olvastam, videókat néztem, találkoztam, és azóta is folyamatosan forródróton vagyok egy kedves olvasómmal, aki szoptatási tanácsadó (imádlak, Zsófi!), aki/ami nekem rengeteget segített, időnként már csak a megerősítés is jólesik, hogy aha, ügyesek vagytok, tök jó ez így, ne izgulj, ne méregesd stb. Meg volt még egy mélypontom ezzel kapcsolatban, még a kórházban, úgy éreztem, hogy valamit nem csinálok jól, hogy nincs tejem, és akkor beszéltem egy barátnőmmel, aki a kétségbeesésemet hallva felhívott, elmondta, hogy higgyem el, a gyerek nem hal éhen, és majd a 3. nap beindul a dolog, csak szoptassak szorgalmasan, mint eddig is, és az a beszélgetés megnyugtatott és átlendített a mélyponton (köszönöm, Andi!), meg hát úgy is lett, a harmadik nap a melleim átváltottak 75G-re, és azóta nem aggódom. Nagyon látom a bukkanókat, hogy hol lehetett vona feladni, mert nyilván nem könnyű, fájt stb, a kórházban pedig minimálisan (sem igazán) segítettek, pedig szerintem erre fontosabb lenne rákészülni, mint magára a szülésre. Például a szobánkban is volt egy fiatal, 3. gyerekes nő, aki szeretett volna szoptatni, de nem volt sikerélménye, egyszerűen feladta, hogy ő nem szenved, adjanak neki tápot, pedig esküszöm, csak egy kis kitartás kellett volna, meg valaki, aki időt szán rá, támogatja és segít neki. Ott bent pedig csak annyit mondtak neki, hogy anyuka, próbálkozzon még, de ennyi - nem csoda, hogy óriási frusztrációt okoztak neki ezzel, nagyon stresszelt, szerintem alig várta, hogy felpattinthassa a Milumil dobozt. Mindegy, értitek, nem muszáj szoptatni, de ha valaki szeretne, akkor tök jó lenne, ha kapna segítséget - ami egyébként ma már abszolút elérhető, csak kérni kell. Szerintem ez egyedül nekem sem ment volna.

Barni rengeteget segít, elképesztően jó, hogy itt van velem. Emlékeztem, hogy még nagyon-nagyon régen mondta, hogy hát ő minden ilyesmitől undorodik, ha majd egyszer lesz gyerekünk, a pelenkázás az enyém lesz - most simán átpelenkázza a fullosan betojt gyereket, büfizteti, szórakoztatja, míg elkészülök a szoptatásra, engem pedig a végtelenségig kiszolgál, öltözteti, mos, tereget, bevásárol, kiválasztja a ruháit, és a fiókokban is ő rendezte el a bébiruhákat (love you, Mr. OCD). Az első pillanattól azt csinálom, hogy ha valamiben többször asszisztált már, egy idő után megkérdezem, van-e kedve kipróbálni, és az is oké, ha nem, megvárom, míg eljut oda magától, hogy ő csinálja. Annyira jó látni, hogy mennyire szerelmes a fiába, naponta többször elmondja, hogy köszöni, hogy megszültem neki ezt a kis csodát, és hogy a világ legboldogabb emberévé tettem. Ma egyébként reggel elvittek a kórházba varratszedésre, majd ketten felmentek a nagyszülőkhöz fél órára és kicsit cukiskodtak együtt, míg én elkészültem - volt nála lefejt tejecske, amit használt is egyszer arra, hogy megnyugtassa az ébredező gyereket, és iszonyúan élvezte, hogy ők ketten bandáznak meg krúzolgatnak, én meg tök nyugiban ittam egy bambit meg olvasgattam egy kávézóban, míg összeszedtek. 

Úgy érzem, hogy tök jó lesz ez így. 

Légyszi, ne adjatok tanácsokat!!! Kösziiii. 💜

life as such

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a textilpelenka lesz a legjobb barátom!

Szóval úgy alakult, hogy péntek estére némi komplikáció után lett egy kisfiunk császárral. Nem sikerült a felkért szülésznővel szülni, mert épp nyaralt (nyilván abban az egy hétben szülünk, ugye), de szuperkedves volt mindkét ügyeletes szülésznő is,  meg úgy általában mindenki, a nőgyógyászom pedig a legkedvesebb, leggpozitívabb, legügyesebb dokinő, egy nálam szerintem jóval fiatalabb, kellemes, gyönyörű, iszonyúan közvetlen lány. Én nagyon szerettem, hogy úgy általában csak szükség esetén foglalkoztak velünk, és Barnival ketten, a zenéinket hallgatva, nagyon jókedvűen, egy hatalmas üvegvfelűletű, erdőre néző szülőszobában, ketten vajúdtunk. És nem engedtek tovább szenvedni, mint kellett, hanem őszintén megmondták, hogy ők nem gondolják, hogy lesz ebből természetes szülés, de döntsek én. Nagyon bíztam a dokinőmben és a másik orvosban is, akivel konzultált, és mondtam, hogy akkor hajrá, és jó döntés volt, mert a fiunknak kétszer (!) volt rátekeredve a nyakára a köldökzsinór. 

A következő két napban én kicsit próbáltam regenerálódni (fúbaszdmeg), meg egy kis felhőn lebegve igyekeztem felfogni, hogy ez az angyali, tökéletes kisfiú az én gyerekem, akit senki nem vesz el tőlem, hanem bűntetlenül puszilgathatom, amennyit akarom. Ismerkedtünk, tanultam szoptatni, egésen sokat aludtunk-pihentünk-bújtunk, Barninak viszont pokol volt, hogy az aranyóra után hazaküldték, és aztán (kis túlzással) akkor látott miket legközelebb, mikor értünk jött hétfőn.

Na de már itthon vagyunk, óránként elmondjuk egymásnak, hogy ez a kisfiú életünk legjobb döntése volt, és hát minden szempontból odavagyunk ettől a kis puha, illatos, ásítozó, pukizó, szuszogó, zen buddhista cukiságbombától. 

folyt. köv. 

nos

Annyira jól sikerült tegnap reggel bemenni a kórházba megfigyelésre, hogy most van egy épp egynapos kisbabánk. 

💜

oh fcuk

Fú, hát reggel óta jó nagyot fordult velem a világ. Reggel elmentünk reggelizni, végre találtunk egy nagyon-nagyon kedves és hangulatos reggeliző-kávézót a közelben, kb a sarkon, ami kívülről abszolút semmilyen, de így kipróbálás után azt gondolom, hogy a törzshelyünk lesz,  majd Barni kirakott a kórház előtt, ahol a szokásos heti vizsgálatok meg egy UH várt rám, ő pedig indult tovább, hogy egy barátjával idén először wakeboardozzanak 2 órát. Délben pedig már sírva hívtam, hogy a doki két lehetőséget ajánlott fel: vagy itt maradok azonnal, hogy befeküdjek megfigyelésre már a szülésig, vagy még otthon töltöm a hétvégét, és hétfőn bejövök egy főorvosi konzíliumra, ahol eldöntik, hogy be kell-e feküdnöm (valószínűleg igen). Aztán délután visszahívott a dokim, hogy a megbeszélés végül holnap lesz, hogy gyorsabban reagáljanak, és ne kelljen hétfőig izgulnom. 

Mivel akár 1-2 hetem is lehet még a szülésig, nyilván nem örülök, ha ezt az időszakot már kórházban kell töltenem, de ha ez van, hát ez van. Anyukám azt mondta, bízzak az orvosokban, örüljek, hogy figyelnek majd rám, és ne szomorkodjak, mert akkor a baba is szomorú. Úgyhogy most igyekszem nem elkeseredni. Még jó, hogy tegnap újra átnéztem a csomagokat, mert már annyira régen össze vagyunk pakolva, hogy nem is emlékeztem, mi van a táskákban. Meg legalább nincs már karantén, Barni naponta be tud jönni, hogy meglátogasson, vagy dolgokat hozzon nekem, ha bármi hiányozna. 

Aztán a zaklatott lelkiállapotom miatt lemondtam a védőnőt (aki amúgy holnap úgyis jönne hozzánk), majd elmentünk pizzát ebédelni a Fragolába, amit már ezer éve akartunk, meg kaptam egy csokor virágot is. Remélem, bevihetem magammal, ha esetleg tényleg be kell holnap feküdnöm. 

home

Hazajöttünk tegnap délután, délelőtt még fürödtem-napoztam egy sort, ki tudja, mikor jutunk le megint (remélem, augusztusban igen). Sikerült sajnos pár növényt kinyírni a néhány távol töltött kánikulai nap alatt, van, amelyik magához tért, de van, amelyik örökre megsértődött. 

Mára kaptam fodrász időpontot, gondoltam, még a szülés előtt gyorsan levágatom szép egészségesre. Mondjuk én továbbra is úgy tervezem, hogy 2 havonta eljutok majd egy hajvágás erejéig a városba, azt mondták, szóljak bátran, és majd rugalmasan fogadnak, ahogy nekem jó. Szép rövid lett, azért kicsi lófarokba összefogható, remélem, tetszeni fogok az újszülöttnek. Barni is levágatta a haját ma délután, majdnem egyidőben voltunk (ő máshova jár). Aztán vártam rá egy órát, megnéztem a COS-t, ittam egy epres frapuccinot, meg megvettem végül a gyöngyházszínű Birkit amit már egy ideje akarok, ezt. Sétálgattam és nézelődtem is  mosókonyha hőmérsékletű és páratartalmú belvárosban a mostanában gyakorolt pingvintempómban, jól esett kicsit részesének lenni a rezsgésnek, nem is tudom, mikor jártam utoljára arrafelé, szerintem hónapokkal ezelőtt. 

Egyébként meg dinnyén, kukoricán és jégkrémen élek, nagyon szeretem ezt az időszakot - kaja szempontjából, meg amúgy is, nyár van nagyon.