ups and downs

Szerdán délután adtam be a jelentkezésemet a suliba, ami itt van a közelben és nagyon szimpi, és fél óra múlva már le is beszéltük, hogy csütörtökön reggel 8-ra menjek be "egy kis beszélgetésre" AKA állásinterjú. Az iskola alapítóival találkoztam és nagyon kedvesek voltak, közös pont volt, hogy a gimi, ahonnan szülni mentem, nagyon hasonló rendszerű, mint az ő iskolájuk, sok minden ismerős volt. Azt láttam, hogy szimpi vagyok nekik, de én sosem tanítottam általánosban, itt meg kicsiket is kell(ene) tanítani - ami miatt valószínűleg az elején többet kellene készülnöm az órákra, mint általában, de közben meg valószínűleg nagyon szeretném ezt is. Úgy váltunk el, hogy aludjak rá egyet, ők is átgondolják, és akkor beszéljünk másnap (vagyis ma). 

Én egy ideje nagyon vágyom vissza dolgozni valami igazi munkahelyre, nem elégít ki az otthoni tanítás, meg hát nincs is elég pénzem belőle. Ez pedig egy nagyon szuper iskola, legendásan jók a tanárok és a közösség is, olyan hely, ahol a tanárok és a gyerekek is jól érzik magukat. Persze alapítványi, fizetős - és jól meg is fizetik a tanárokat. Nem multis meg bankár szinten jól, csak átlagosan jól. Nyilván a nagy szabadságomból kell engedni egy csomót, fogalmam sincs, hogy lesznek a magánóráim, nem tudom majd Danit olyan korán elhozni, mint szoktam, nem tudom úszni vinni és a reggeleket sem tudom még, hogyan lesznek, vagy mi lesz, ha beteg lesz. De azt tudom, hogy nekem ehhez most nagyon nagy kedvem van, és nem lehetek mindig én az utolsó a fontossági sorrendben, Daninak van apukája és nagymamája is. Muszáj kicsit visszatalálnom önmagamhoz. 

Apa épp ott volt nálunk előző nap, ő is nagyon bíztatott, hogy vállaljam el, Barni is iszonyúan lelkes és nagyon hisz bennem, meg a családból is mindenki azt mondja, hogy ha van ilyen lehetőség, élni kell vele akkor is, ha némi kompromisszummal jár. Így végül ma reggel 9-kor írtam nekik, hogy aludtam rá, átgondoltam és szívesen jönnék hozzájuk tanítani. 

Csütörtökön közvetlenül utánam is volt valaki, aki interjúra jött oda a suliba, meg hát péntek volt a határidő, várható volt, hogy egy ilyen állásra lesz egy csomó jelentkező. Ma dél körül már eléggé elkeseredtem, hogy nem jön válasz, délután 5-kor pedig mondtam Barninak, hogy már biztosan felhívtak volna, ha engem választanak. Elvitt a Parázsba ebédelni, hogy kicsit elterelje a figyelmemet, de teljesen lelombozódtam, hogy ilyen lehetőségem nem lesz többet. 

Délután, hogy lefoglaljam magam, elolvastam (2 nap alatt amúgy) Szentesi Éva új könyvét, az Amíg a halál nem választ címűt, a könyvtárból vettem ki, már egy ideje fel voltam rá iratkozva, és szerdán szóltak, hogy mehetek érte. Részletesen elmeséli a rákja történetét, hogy derült ki, hogy élte meg, hogy esett vissza újra és újra. Nagyon érdekes volt és iszonyúan olvastatta magát, de teljesen maga alá gyűrt, amikor a végén becsuktam, olyan érzésem volt, mintha mindez velem történt volna meg, és a világon minden teljesen reménytelen lenne. Holnap vendégeink lesznek, vasárnap Dani kis Lulujával meg a szüleivel barizunk, jövő héten pedig Bécsbe mennénk két napra, de a könyv, meg a csalódás, hogy nem lesz az enyém ez a szuper kis állás a csodás iskolában, annyira agyoncsapott, hogy úgy éreztem, teljesen értéktelen vagyok, felesleges bárkivel találkoznunk, bárhova utaznunk, bármit csinálnunk. 

Barni elment meccset nézni egy barátjához, én lezuhanyoztattam Danit és eltettem aludni, és mikor én is indultam zuhanyozni, akkor láttam meg az emailt. Hogy örülnek, hogy szívesen jönnék, várnak hétfőn felmérni a terepet meg órákat látogatni, csütörtökön pedig tartsak két próbaórát. Ez még persze nem jelenti azt, hogy enyém az állást, de azért bíztató, nem? Most újra minden reményteljes lett. 

Egy nagy hullámvasút volt az elmúlt két nap, ezt ki kell pihennem.