holnap kezdődik a felújítás, hadd agyaljak rajta itt egy kicsit

Egyébként azért nem bánom már, hogy ennyire elhúzódott a lakásfelújítás tervezgetése, mert több olyan dolog, amiért lelkesedtem a nézelődés elején, már egyáltalán nem tetszik. Például azt tudtam, hogy mindenképp természetes(nek tűnő), erezett fa mintázatú konyhabútort szeretnék, de most ugye mindenütt megtörik vagy fehérrel vagy feketével, és minket is igyekeztek ebbe az irányba terelni. Hajlottam kicsit rá, de aztán letettem róla, mert már szabályosan idegesít, hogy bárhol nézelődöm, mindenütt csak ezt a trendet látni. Pedig az én szerelem-konyhám, amit egy olyan lakásban láttam, amit még a lakáskereséskor néztünk, az csak fa volt, és én már akkor megfogadtam, hogy ha egyszer lesz saját konyhám, az ahhoz hasonló lesz. A másik ilyen 'divat', hogy minden konyhához (és fürdőszobához) fekete kiegészítőket választanak. Erre mi is nagyon ráharaptunk az elején, aztán tök véletlenül belefutottam olyan képekbe, ahol a fához inox kiegészítők vannak, és nekem annyival jobban tetszik! Lehet, hogy nem olyan vagány, de sokkal időtállóbbnak és letisztultabbnak látom, úgyhogy kicseréltettem mindent inoxra, és teljesen boldog vagyok ettől. 

Én eredetileg egy szellős konyhát szerettem volna, ahol az egyik oldalon nincs is felül bútor,  esetleg néhány lebegő polc, de aztán kellett némi kompromisszumot kötnöm, mivel nem lesz spájzunk (spejzünk?), csak az alagsorban (ott mondjuk hál'istennek végtelen mennyiségű), és ezért muszáj, hogy elég sok pakolóhely legyen. Végül a szekrény nagy része kompakt, zárt tömbökből fog állni, amiket megtör egy ablak meg egy szellősebb rész, lesz sok fiók, meg egy konyhasziget. Egy kisebb, nyitott, polcos rész lesz a főzőlap fölött, ahol, gondolom, a főzéshez legszükségesebb dolgokat tudom majd tenni, mint só, bors, olaj, fűszerek stb, de amúgy úgy van kitalálva a konyha, hogy MINDENT elnyeljen, és kb semmit ne kelljen a pulton és a konyhaszigeten tárolni.

Ez a gondolat csodálatos, rajongója vagyok az ilyen szintű letisztultságnak, de hát könyörgöm, én vagyok a csetreszek királynője (ezt amúgy utálom és tökre zavar az ezer kis porfogó): 

Egyébként ott lesz még az ablak a mosogató fölött, ahová tudok majd bazsalikomot, szakácskönyvet meg mindenféle szépségeket tenni, meg elvisszük a nagy, faragott tálalószekrényemet, biztos ami biztos. 

Jelenleg minden edényemet és tányéromat, meg még egy csomó sz@rt ez nyel el, a nappali részen lesz az étkezőasztal mellett kb. Úgy tervezem, hogy a sz@rok már nem jönnek velünk mert kiszelektálom őket mondjuk a holnapi nappal kezdve. 

stories Sunday

Nincsenek különösebb mesélnivalóim, illetve kettő talán mégis. 

Kitaláltam, hogy kicsit megnövesztem a hajam, hogy össze tudjam fogni, meg néha jó ötletnek tűnik, hogy ne csak az államig érjen. Már bőven a vállamig ért úgy is, hogy azért 2-3 havonta vágatok belőle kicsit, hogy egészséges legyen, meg megmaradjon a formája, vékonyszálú hajnál muszáj. Hajmosás és hővédőzés után szoktam néhány hullámot tenni bele hajvasalóval, de a hajvasalóm kezdte feladni mostanában, egyre kevésbe reagált a hőfok-szabályozó gombja, míg végül teljesen feladta. Alapból 190 fokon indít, mikor bekapcsolom, aztán én visszaléptetem 150-160 fokra, ami az hajamhoz tökéletesen elég. De most nem reagált a gomb, így maradt a  190 fok, szépen beletettem a hullámokat, még örültem is, hogy milyen szépen benne maradtak, majd mikor kihűltek a tincsek, kifésültem, ahogy szoktam, hogy természetesebb legyen az összhatás. Majd ránéztem a kefére, és láttam, hogy dús, maroknyi tincsek maradtak benne, barna, égett részekkel ott, ahol elszakadtak a hajszálak. Nem tudom, megvan-e a tutorial, ahol a csaj rácsavar egy tincset a kúpvasra, majd az egész tincs a kezében marad - na, valami olyasmi érzés volt. A vicc, hogy az incidens után apa befújta kontaktsprével a gombot, és simán működött, szóval elkerülhető lett volna, hogy a hajam fele leégjen. Na mindegy, azóta levágattam, most az államig ér, és igazság szerint imádom, de hát na. A fodrászom szerint le kell még növeszteni a sérült részeket és szedjek hajvitamint. Hát, ilyen izgalmas dolgok történnek velem. 

A másik meg, hogy csütörtökön Nagymaroson koncertezett a srácok zenekara, akikkel régen nagyon sokat pörögtem. Azóta nagyon sok víz lefolyt a Dunán, az egyikük teljesen leszokott  az alkoholról és a cigiről, a nyáron pedig elvette egy barátnőmet, a másik szintén nem iszik már és született egy kislánya. A Tandem nevű helyen voltunk, szuper az a hely, nagyon hangulatos, sok régi ismerőssel találkoztam. Mondjuk eléggé a semmi közepén van, jó hideg volt, autóval vittem le Katát és Ancsit, megbeszéltük, hogy én a koncert után hazajövök, őket meg majd hazahozza a zenekar. 

9-kor el is indultam, elbúcsúztam, kisétáltam a helyről, kicsit gyalogolni kell a sötétben a bicajúton a parkolóhoz, majd megszólított egy kissé illuminált állapotban lévő srác, aki már bent is nézett, hogy helló, hova mész, és hogyan? Mondom Vácra, autóval. Akkor nincs kedved elrabolni? Mondom, tessék? Hát, ide és ide megyek, nincs kedved eldobni? Ne haragudj, de nem ismerjük egymást. Ahha, bizalmatlan vagy. Hát, igen, ne haragudj. Semmi baj. És eljöttem, át a sötét, üres parkolón, beültem az autóba, írtam Barninak, hogy indulok, és elindultam. 

Annyira nem izgalmas sztori, tudom, és bárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy hogy ugyanígy tettek volna, nem ültették volna az autójukba az ismeretlen srácot, de nekem azóta is van némi bűntudatom, hogy milyen seggfej vagyok, szegény, biztosan csak haza akart jutni a hidegben, a sötétben, én meg nem vittem el. És közben szomorú vagyok és haragszom a férfiakra, akik miatt nem bízom az ismeretlen férfiakban. Közben meg mennyi tinder randi van mögöttem, simán hazavittem kvázi-ismeretlen pasikat, vagy felmentem a lakásukra pár randi után, mert hát hogy máshogy ismerkedtem volna, de a mai fejemmel már ez is hajmeresztőnek tűnik. Mióta gyerekem van, meg szerintem a 2 év covid is hozzájárult ehhez, nem érzem már vagánynak és bátornak magam, mint régen, extrém sportnak érzem csütörtök este koncertre menni, és otthon akarok lenni, mielőtt a fiam elalszik. 

Lea Linin

enter

A jövő héten pedig szétrobbantják az új lakást. Eléggé egyedül maradtam a tervezéssel és a részletek kitalálásával, sőt, gyanítom a beszerzéssel is, de ez van, fel kell nőnöm a feladathoz. Egyébként mérsékelten élvezem, például a konyha kitalálása izgalmas feladat volt, de hát állni a csempe mintaboltban egy kétévessel a karomon, aki épp a világ legkomolyabb hisztijét tolja ordítva, miközben taknya-nyála összefolyik, az azért nem a legideálisabb szitu arra, hogy eldöntsd, milyen járólapot és csempéket kívánsz látni a konyhában és a fürdőszobákban az elkövetkezendő 20 évben, valamint megtudd, hogyan viselkedik a vajszínű cementlap, ha néhány deci céklalét öntesz rá (ez egy true félelmem). Szóval oda még vissza kell mennem. 

Ami nekem viszont a legnehezebb a tervezési folyamatban, hogy nem tarthat a végtelenségig, hanem egy ponton azt kell mondani, hogy kész, ilyen lesz, eldöntöttük, mehet, enter. Ez számomra akkora teher, amivel nem bírok együtt élni. Mi lesz, ha nem lesz úgy jó? Ha élőben mégsem tetszik? Ha túl sötétnek találom majd nagy felületen ezt a fát? Ha mégis inkább több munkapultot szeretnék, nem több pakolóhelyet? Ha gyakorlatban nem nem működik így jól? Mi lesz, ha megbánom? 

A legdurvább viszont, hogy Barninak tulajdonképpen az én kontrollálatlan agymenéseim és döntéseim eredményével kell majd együtt élnie, de hát ez van, így járt. Valami ilyesmire számíthat: 

Jó, nem, igazából magamhoz képest egészen letisztult dolgokat választottam.  Csak az enter nincs még rányomva semmire.

the first

Volt házassági évfordulónk, másnap pedig Barni születésnapja. Sikerült kicsit elszabadulnunk kettesben, Barni öccséék elvitték Danit a vadasparkba, mi pedig csavarogtunk egy kicsit Budapesten és ebédeltünk a Khanban. Barni felajánlotta, hogy ha akarom, kihagyja a délutáni látogatást a kórházban, hogy valami nagyobb lélegzetvételű programot is csinálhassunk, de tudom, hogy az a napi 1 óra tartja bennük a lelket, és így is olyan őszintén tudtam örülni annak a néhány szabad órának együtt, mint egy kisgyerek a karácsonynak. 

Azt mondta, semmit nem kér a születésnapjára, csak hogy az apukája jobban legyen. A szokásos bulija, amikor az összes barátját meghívja, fel sem merült, és értettem is, de nagyon szerettem volna valamit kitalálni, amivel kicsi örömöt tudok csempészni a napjába. Végül leültem és jónéhány órányi válogatás után összeraktam a történetünket egy fotókönyvben, amit egyébként már régóta terveztünk, csak túl nagy falatnak tűnt ennyi fotót átnézni és kiválogatni. Online kellett feltölteni a képeket ezen az oldalon, meg lehetett tervezni, hogy melyik oldalon mi legyen, és gyönyörű lett, keményborítós, minőségi, letisztult. Az első közös képünk az első fotó, és végigvezet a kalandjainkon, megismerkedés, utazások, nyaralások, a család, az esküvő, mikor eldöntöttük, majd megtudtuk hogy gyerekünk lesz, a terhesség, majd Dani. Ott fejeztem be, hogy néhány hetes csak, és már várom, hogy a későbbi fotókból, meg Barni képeiből is legyen könyv. 

ez lett a könyv utolsó fotója

Life as such

Barni már elindult dolgozni, én is ébren vagyok már 5 óta, mint minden reggel, de most kivételesen rákényszerítettem magam, hogy felkeljek, beágyazzak, lezuhanyozzak és felöltözzek. Ahelyett, hogy a meleg duplatakaró alatt rejtőzködnék a világ elől míg Dani fel nem ébred, és reménykednék benne, mert ott valahogy lehetségesnek látszik, hogy ma minden rendben lesz. 

Pedig nincsen sajnos rendben semmi. Barni apukája nem tért vissza, az intenzíven van lassan 3 hete, a szíve rendben, de nem tud sokáig meglenni lélegeztetés nélkül, és nem tért vissza a tudata szinte egyáltalán. 

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon kemény és mindenkit megvisel. Olívia mesélte tegnap, hogy egy ismerős párnak mondta valaki, hogy szép és jó, hogy különösebb konfliktusok nélküli a párkapcsolatuk és smooth sailing az életük, de a nehézségeket igazán akkor fogják megtapasztalni, ha kívülről jönnek a problémák, például a szülők lesznek betegek. És hát tényleg.  

Ma egy kicsit pozitívabb mindsettel ébredtem, Barni is az szokta mondani, hogy az élet megy tovább, és most én is úgy érzem, hogy össze kell szednem magam és csinálni. Örülni, nevetni, élni.

a nyár vége

Itt bizony zajlik az élet. 

Pár nappal ezelőtt Barni Apukája szívrohamot kapott és még mindig tök bizonytalan, hogyan jön ki belőle. Újra kellett éleszteni, ráadásul Dani is pont velük volt, hármasban voltak a balatoni nyaralóban. Nem térünk magunkhoz, illetve hát én hagyján, igyekszem a stabil érzelmi, meg mindenféle támaszt biztosítani, de nagyon rezonálok a fájdalmukkal én is. Minden délután bejárnak hozzá a kórházba, minden este más alszik Barni Anyukájánál, hogy ne legyen egyedül, és közben igyekszünk tartani egymásban a lelket. Iszonyúan fáradt és szomorú mindenki.

Szombaton átvettük a lakást és megkaptuk a kulcsait. Annyira régen vártuk ezt a pillanatot, és nagyon örülünk, de mégis, ez az egész teljesen átrendezte bennünk azt, hogy mi a fontos. Kiléptek a régi tulajok a lakásból, becsuktuk mögöttük az ajtót és akkor nagyon sírtam, Barni kérdezte, hogy örömödben sírsz? És hát persze, örömömben is... Mennyire másképp alakult ez a nyár vége, mint ahogy vártuk. Aztán mentünk is be a kórházba.

Még aznap délután visszamentünk Barni öccsével, az ő menyasszonyával (most nyáron jegyezték el egymást) és az anyukájukkal, megnézték a lakást és nagyon jó érzés volt látni, mennyire tetszik nekik, mennyire tudtak velünk örülni mindennek ellenére. Végigjártuk a napsütötte szobákat, a teraszokat, annyira hangulatos, és bármerre nézünk, erdőre látni. Olyan mázlink volt ezzel a lakással minden szempontból, egyszerűen úgy érzem, hogy ránk várt.

Tegnap délelőtt bent voltam Danival Budapesten, és elvittem őt is az új lakásba. Egyszer télen, úgy fél éve volt már, de akkor még bőven ott laktak az előző lakók és nem nagyon értette az egészet. Most viszont már egy ideje mondogatjuk neki, hogy Nagykovácsiba költözünk, ott lesz az otthonunk, és lesz saját szobája. Olyankor szokta kérdezni, hogy és lesznek ott játékok is? Indulhatunk? Nagyon sajnáltam, hogy Barni nem volt most velünk, mert Daninak nagyon-nagyon tetszettek a tágas, üres terek, szaladgált, ugrált, lefeküdt, bemászkált a gardróbokba és nekem is be kellett mennem vele, egyedül ment föl a lépcsőn, leült és ott üldögélt jókedvűen magyarázva. Kb egy órát voltunk, aztán közölte, hogy ebédeljünk ott. Amúgy van konyha, sőt egy szép nagy étkezőasztalt is kaptunk az előző tulajtól székekkel együtt, de kaja az pont nem volt nálunk. 

Hétfőn jön a konyhás lemérni a terepet, kb 2 hét múlva pedig a brigád szétverni mindent. Én nagyon optimistán azt tervezem, hogy novemberben költözünk, aztán persze majd kiderül. Drukkoljatok. Mindenhez. 

summertime sadness

A héten valahogy nagyon furán éreztem magam kaja, ízek, étvágy meg közérzet szempontjából is, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy mi van, ha... Annyira minden jel arra mutatott, hogy még Barninak is elmondtam, aki egyből repdesett, reggel, ébredés után pedig csináltam egy terhességi tesztet. És negatív volt. 

Pont egy éve próbálkozunk, bennem azért volt némi dilemma, hogy szeretnék-e másodikat, de időközben megerősödött bennünk az érzés, hogy szeretnénk egy kistesót, meg hát végre lesz sok helyünk is hamarosan. És nem gondolom, hogy rá vagyunk görcsölve a témára, de most úgy éreztem, hogy nagyon örülnénk, szuper lenne az időzítés, meg nem is tudom... Most először kicsit csalódott vagyok. Nyilván tisztában vagyok az esélyeinkkel, de Dani is tök gyorsan összejött, meg hát a remény hal meg utoljára. 

Emlékszem, hogy még a terhességem előtt volt, hogy arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy lever a víz: elmúltam 40 éves, basszus, lesz valaha gyerekem? Vagy ez nekem a kusza magánéletem és a sikertelen házasságom miatt nem adatik meg? Lemaradtam róla? Most ilyen érzések nincsenek bennem, Dani ott szuszog néhány méterre tőlünk, de azért úgy tűnik, a második után is lehet vágyakozni.

Nagyon nyár végi hangulatom van, nem esik jól a meleg, szörnyű látni a természetet, hogy ki van száradva minden, hatalmas a part, alig van víz a Dunában is. Dani imád itthon lenni, autózik, vonatozik, sarazik a kertben, locsolja a növényeket a kis kannájával, pancsol a medencében, legtöbbször nem is akar sehova menni. Nem mondom, hogy különösebben bánom, de ez egy kicsit bezár engem is, mert így én is itthon töltöm a legtöbb napot. Az unokahúgaim iszonyúan kamaszodnak, nem nagyon érdekli őket Dani, nincs kedvük átjönni, vagy lemenni a partra, hiába hívom őket, fáradtak, nincs kedvük. Ők voltak az egyik ok, amiért sajnáltam, hogy elköltözünk, hogy velük keveset fog találkozni Dani, de már látom, hogy amúgy is kinőnek a babázásból. 

A nyár végét jelzi az is, hogy leérett a füge, soha nem látott mennyiséget szedtünk le heteken keresztül minden nap,  egy idő után anyukám becsöngetett a gyerekes házakba az utcában és mindenkinek több kiló mézédes fügét vitt pár naponta, remélem, szeretik és nem kidobták. Anyu fügelekvárt is ipari mennyiségben főzött, kicsit olyan lett, mint valami nagyon különleges, sűrű, illatos méz, sajtok mellé csodálatos, a közeljövőben minden ismerősömnek viszek majd ajándékba. 

Nagyon nagy, mozdíthatatlan, nehéz nyugalom van most bennem, közben meg érzem, hogy hatalmas változások előtt állunk és hamarosan fenekestül felfordul az életünk, kicsit mintha vihar előtti csend lenne bennem. Biztosan nehéz lesz bizonyos szempontból, de közben meg iszonyúan várom és tudom, hogy ránk fér a változás.

Láttam valamelyik nap a Pinteresten egy hangulatos őszi fotót egy kabátos lányról, és hirtelen kedvet kaptam az őszhöz, a hűvöshöz. Köszönjük, hosszú, forró nyár, lassan mostmár búcsúzhatsz. 

DIY

Valamelyik nap elromlott a kávéfőzöm, orrán-száján folyt a víz, a csészébe csak egy icipici jutott - én szeretem az őszinte, rövid, fekete kávét, de hát na. Apa megkért, hogy keressek valami infót arról, hogyan kell egy ilyen kompakt kávéfőzőt szétszerelni, mert nem egyértelmű és nem akarja szétfeszegetni. Találtunk egy videót, amin egy apukám-szerű bácsi szétszed egy ilyen gépet és olaszul instrukciókat is ad, ez alapján Apa szétszedte, megtisztogatta, összerakta, és azóta jobb, mint új korában. Tegnap pedig egy műanyag cucc széttört, vagy inkább szétmállott a fürdőszobai kézmosó lefolyójában, azt kivettem, majd soha többet nem lehetett kinyitni a kis fém kalapot, ami blokkolja a vizet, állt benne a víz miután megmostuk Dani lábait, és nem tudott lefolyni. Megint apukám jött, először a porszívó csövével kiszívta és kiszedte a kis fém kalapot, megnézte, mi hiányzik, majd esztergált oda egy izét, amitől most újra tökéletesen működik minden. 

Nem, tudom, nálatok hogy van, de nálunk ezek napi szintű sztorik, mindig elromlik valami apróság (vagy nagyobb dolog akár), és ha Apu nem lenne ezermester, akkor vagy elvinnénk ezeket az elromlott dolgokat valami szervízbe, de hát ki foglalkozik pl. egy 10 éves kávéfőző tisztításával-szerelésével, vagy kidobod és veszel helyette újat.  Apa imádja ezt, azt szokta mondani, hogy nem is ez a legnagyobb öröm és izgalom a folyamatban, mikor megjavít valamit, hanem hogy megvan a probléma, és tudja, hogy meg fogja találni rá a megoldást, de még nem tudja, hogyan. 

Marcipánördög szokott írni arról időnként, hogy mondjuk hónapokig áll otthon nála egy polc vagy egy kisebb bútordarab, mert nincs, aki fel/megszerelje, és nehéz találni embert, aki segít - hát őszintén, én sem tudom, mit csinálnék Apukám nélkül. Annyira szeretném ezeket a skilleket, nyilván nem akarnám meghegeszteni a lyukas bojlert, de mondjuk felszerelni egy polcot, vagy megjavítani egyszerűbb dolgokat az kurvajó, nem? Egyébként még mindig sokkal gyakorlatiasabb vagyok, mint Barni, mert ő már akkor is gázszerelőt hívna, ha elalszik a láng a vízmelegítőben, vagy valami informatikai nehézséggel állunk szemben (jó, akkor nem gázszerelőt hív). 

Van ez a @steffy nevű influenszer lány, akit itt ajánlott valaki, és akit követek instán, és olyan durva projektekbe belefog, falat/padlót fest mintásra, full szoba/lakórész felújítást csinál családnak/ismerősöknek, valamit vettek egy lepattant, alpesi típusú nyaralót (@triangleaframe néven ez is követhető instán) a hegyekben, és csodálatosan felpimpelte. Annyira szeretnék ennyire talpraesett és ügyes lenni!

Ez az egész most annak kapcsán (is) jutott eszembe, hogy ma voltam segítséget kérni egy ismerősünktől a fürdőszobák megtervezéséhez, és a műszaki/technikai részleteknél sokszor már a kérdést sem értem, nem hogy válaszolni tudjak rá. Egyrészt nagyon izgi és csodás dolog, hogy megtehetjük, hogy saját, tágas lakásunk, új konyhánk, új fürdőszobánk legyen, de ma azért eszembe jutott, hogy jó lehet, ha az embernek végtelen mennyiségű pénz halmozódik a számláján, és egyszerűen kiadhatja valakinek, hogy szervezd/vezényeld le a felújítást, én majd láttamozom a látványterveket, aztán majd szólj, ha kész lesz. De még jobb lenne beletanulni kicsit ebbe az igencsak összetett szakmába.

Már költözik kifelé a lakásból a tulaj, de még azét van ott cuccuk, mi meg szeretnénk odavinni a szakikat, hogy tudják, mi vár rájuk, tudjanak árajánlatot adni, felmérjék a konyhát, meg tudjuk rendelni a dolgokat, stb. Természetesen nem tud mindenki egyszerre jönni és kuncsorogni kell, hogy többször bemehessünk... Annyira kellemetlen, és nagyon várom, hogy a kezünkben legyenek a kulcsok. 

egy kétéves nyara

Egyébként pedig telik a nyár, sokat nyomulunk a vízpartokon (bár a vízbe csak kb az utolsó két alkalommal sikerült becsalni) meg a játszókon, Dani folyékonyan és választékosan beszél és élvezi az életet. Egy igazi beach boy, koncertekre jár (Rutkai Bori banda, Apacuka, Katáng), tejfölszőke és csokibarna. (Ebben a posztban a biliről való leszoktatásról fogok mesélni, akit nem érdekel, ugorjon). 

just the three of us

Voltunk megint néhány napot a Balatonon, Barni közben dolgozott néhány napot Keszthelyen, így valamennyi időt nélküle, a nagyszülőkkel töltöttünk Danival. Esténként én lefeküdtem aludni 10 körül, mikor Dani is, de igazság szerint legtöbbször már este 9-or tudnám húzni a lóbőrt. Ráadásul ott, a Balcsin egy legolcsóbb, alap, nyikorgós, ikea ágyunk van, nem jók a párnák sem, kicsi a szobánk, nincs hely a cuccoknak és meleg is van az emeleten, úgyhogy nem a legpihentetőbb ott aludni. Kell majd egy kicsit költeni rá, hogy komfortosabb legyen, de most egy csomó minden van, ami sokkal fontosabb ennél. Kedd éjjel csatlakozott hozzánk újra Barni is, a nagyszülők meg visszamentek Budapestre szerda reggel, így volt néhány napunk kicsit hármasban lenni, nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, nagyon jó érzés volt.  Tudom, hogy luxus, hogy nagyszülőkkel és unokatesókkal vagyunk körülvéve és Dani imádja ezt, de nagyon várjuk hogy a saját kis hasziendánkban lakhassunk, magunkra zárhassuk az ajtót és csak akkor legyünk másokkal, ha nekünk is úgy esik jól. 

Nagyon közeledik egyébként a due date, augusztus végén megkapjuk a kulcsokat, tényleg, el sem hiszem. Teljesen rá vagyunk pörögve a konyha és a fürdőszobák kitalálására, de hát atyaúristen, ez egy iszonyúan összetett szakma, és azon kívül, hogy van némi érzékünk a jó ízlésű, de leginkább bohémnek nevezhető belső terekhez, nem értünk hozzá. A konyhát már 90%-osan kitaláltuk profi segítséggel (itt is köszönöm a szuperhasznos kontaktokat, tormacsillus, puszi!), de még vannak bennem kérdőjelek: tudom, hogy szép lesz, de annyira elmentünk az eredeti koncepciótól, hogy nagyon félek, hogy utólag megbánok ezt-azt, hogy máshogy kellett volna, más anyagokból, más színekkel, többet/kevesebbet. Vicces egyébként, hogy konyhastúdiót és csempét (Pataki Tiles) is Szegeden találtunk, így már kétszer voltunk lent úgy, hogy csak elintéztük, amit kellett, és már jöttünk is vissza. Megkerestem egyébként egy lakberendező/belsőépítészt is (szintén Csilla barátnője), aki nem vállalt el, mert neki ez túl kicsi projekt volt, de átnézte a terveket, és pontokba foglalta, hogy mire figyeljünk oda/min változtassunk, és még egy feljavított tervet is küldött szimpla jófejségből. Végül úgy döntöttünk, hogy a két fürdőszobát és a wc-t is felújítjuk, ezekhez kicsit lazábban állunk, tudjuk, mit szeretnénk. Persze sokkal hatékonyabban tudunk majd tervezni, ha kezünkben a kulcs és bármikor bemehetünk. Annyi biztos, hogy embereink már vannak, a bontás azonnal megkezdődik, ha hozzáférünk a lakáshoz, a konyha október közepére kész lesz, a többit meg közben csináljuk. Mást nem akarunk venni, kezdünk a meglévő bútorainkkal (illetve majd nekünk kell valamikor egy ágy, meg Daninak is egy nagyfiús), aztán majd közben alakul. Nagyon optimista vagyok a beköltözés dátumát illetően (november eleje), iszonyúan várjuk, hogy elkezdjük a közös életünket ott. 

a day off

Vasárnap. Nagyon régóta ez volt az első olyan napom, hogy egyedül vagyok itthon, Dani a Balatonon, Barni a barátaival, én pedig egész délután csak innivalóért és kajáért másztam le a kanapéról. Szombaton egy esküvőn voltunk a Klebelsberg kúriában, idén nyáron ez az egyetlen, nem mondom, hogy bánom, hogy nem lesz több. Egy nagyon cuki barátunk vette el a barátnőjét, akivel egy ideig együtt voltak, aztán tavaly pár hónapra szakítottak, majd (mindenki meglepetésére) újrakezdték, és akkor már gondolták, hogy mit szarakodjanak, legyen ebből házasság. Hajnal egy körül már otthon voltunk, Barni szüleinek a lakásában aludtunk, akik ugye lent vannak a Balcsin Danival. Vasárnap reggel 9-ig sikerült aludnunk, ami nagyon nagy szám tőlünk, mi mindketten ébren vagyunk már sokszor hajnal 5-6 körül, ami agyfasz. Nekem azért legtöbbször sikerül visszaaludnom, amíg Dani engedi, de Barni sokszor el is indítja a napot olyankor, és igazából én is szeretem, ha mire Dani felébred 8 körül, én már lezuhanyoztam, hajat mostam és felöltöztem. Reggel összeszedtük magunkat, Barni hazahozott, elmentünk reggelizni, aztán ő ment a dolgára, én pedig kivettem a mai napot. Előrelátóan összekaptuk a lakást, mielőtt elmentünk itthonról szombaton, annyira jó volt úgy fetrengni, hogy rend van, tisztaság, és nem borítanak mindent kisautók és kisvonatok, a dohányzóasztalon pedig csak egy illatgyertya ég.

A héten levágattam a hajam, nagyon megnőtt (végigszedtem egy revalid kúrát, nem tudom, volt-e ennek köze hozzá), teljesen elvesztette a formáját és meg akartam igazíttatni az esküvő előtt. A fodrászomhoz viszont nem kaptam időpontot a hétre, ezért egy számomra ismeretlen lányhoz írtak be. Jó ez a szalon, tudom, hogy a többiek is szuperek, de azért izgultam kicsit, hosszú évek óta nem nyúlt más a hajamhoz. Végül iszonyú szimpi volt ez a lány, annyira jót beszélgettünk, több mint egy órán keresztül vágta a hajam, és nagyon-nagyon jó lett, szerintem jobb, mint szokott. Szívesen járnék hozzá is (Betti a Cultban), nem tudom, mennyire sértődne meg a fodrászom, akit egyébként szintén imádok, de úgy látszik, néha nem árt egy kis vérfrissítés. 

Az edzőmnek kisbabája született, úgyhogy azóta én sem jártam az edzőterem felé, eléggé leengedtem, mintha legalábbis én szültem volna, sok programunk volt, meg hát meleg. Megfogadtam, hogy a héten visszatérek oda is, elmegyek úszni, meg kicsit összekapom magam újra. 

Szóval mindig, mindenütt gyerekjátékok vannak, és itt még a kisautók nem is látszanak. Bár mikor panaszkodom emiatt, Barni csak annyit szokott mondani: ja, minden jel arra mutat, hogy itt egy kisfiú lakik!

mellow yellow

Nyár van, engem a kánikula sem visel(t) meg különösebben, élünk, mint hal a vízben. Barni is egészen sokat itthon van most, én pedig tudatosan igyekszem visszatalálni a folyamatos gyerekezés előtti énemhez, nyilván nem megy teljesen, de próbálok visszaemlékezni, hogy ÉN, Milonka, ki is vagyok, ha épp nem (csak) egy miniatűr ember életben tartásáról és szórakoztatásáról szól a napom. Egyébként ilyen szempontból nagyon el vagyok kényeztetve, mert sokan vagyunk körülötte, és pont olyan jól elvan órákig az apjával,  nagymamával, a nagypapával, a bátyámmal vagy az unokahúgaimmal, mint velem. Többször is volt Dani a Balatonon a nagyszüleivel, egyszer 4 éjszakát aludt ott nélkülünk és nagyon jól érezte magát. Csütörtökön mi vittük le, így próbálva ki az új autót, ebéd után még csobbantunk egyet, majd mi hazajöttünk, ő maradt, és én hétfőn mentem le hozzá újra, sőt, még az unkahúgaimat is levittem. A két lány nagyon lelkes volt, de a kisebbik éjjel rosszul lett, és aztán pár óránként hányt és enni sem tudott, sosem jöttünk rá, hogy mitől, mert senki másnak nem volt baja. Így kedd este inkább hazahoztam őket, hazafelé már Székesfehérvárnál megálltunk hányni, de aztán utána már kibírta hazáig. Nagyon sajnáltam őket, mert a legnagyobb tesójuk, Vince szalagszakadást szenvedett úgy két hete, így úgy tűnik, a családi nyaralásuk így elmarad, és még a minibalatonozásuk is ilyen hányósan alakult. 

És amíg Danit mások szórakoztatták, én edzeni jártam, voltunk a Vénégy fesztiválon Carson Coma és Morcheeba koncerteken (a Carson Coma meglepően jó volt, a Morcheeba megdöbbentően unalmas), voltunk randizni és vacsizni, ültünk hétköznap éjfélkor egy bár teraszán spiccesen röhögcsélve, voltunk Thievery Corporation koncerten (imádtuk, tökéletes volt). Nagyon jókat főzök, volt időm a lakásra, megnéztem a leárazásokat és beújítottam néhány egészen milonkás, örök darabnak ígérkező cuccot az eredeti ár feléért. Voltam párszor fogorvosnál, meg van is még egy alkalmam a jövő héten - persze ez nem a mulatság kategória, de annyira jó érzés letudni, és aztán örülni, hogy most egy darabig rendben van megint minden. 

Danit szinte minden nap levisszük a Dunára, bár leginkább csak késő délután. Voltunk többször is a homokszigeten (legeslegkedvencebb helyem), azt nagyon-nagyon élvezi mindig, szerintem egy hatalmas, vizes homokozónak gondolja. Nem egy sellő amúgy, a vízbe csak térdig megy be, de ez szerintem nem baj, majd elérkezik a komolyabb pancsolás ideje is (jövőre, gondolom). Volt szó róla, hogy elmegyünk Horvátországba néhány napra, de egyrészt most Barni minden munkát elvállal, amit tud, hogy gyűjtögessen a lakásfelújításra, másrészt a kicsi gyerekkel mi tudunk itthon is vízpartozni, ott sokkal bonyolultabb (és drágább) lenne, majd jövőre. 

sziasztoooook

Ma órára, 3/4 6-kor keltem. Egész éjjel azt álmodtam,  hogy elalszom és nem érek oda időre, meg Dani is sokat nyűglődött, borzasztóan szarul aludtunk. Barni nem aludt itthon, megint éjt nappallá téve dolgozik. Fél 7-kor átmentem szólni Anyuéknak, hogy elmentem, jöjjön át valaki vigyázni a baba álmát (ahogy este megbeszéltük), 6:45-kor már a futópadon álltam, 8:10-re itthon voltam. Anyu bundás kenyeret csinált nekünk (nem annyira fér most bele az étrendembe, de egy felet ettem azért, csak az íze kedvéért), majd az unokahúgommal (most kezdődik az igazi nyár, hogy már ők is tudnak velünk bandázni) fogtuk Danit és elmentünk útlevelet csináltatni neki. Szegény, nyilván fogalma sincs, mi az az útlevél, de mivel beharangoztuk neki, két napja olyan extázisban várja, hogy útlevelet csináltassunk, mintha a szülinapi bulijába mennénk, és nem a kormányablakba. Nem volt időpontunk, de így is azonnal behívtak, szóval ha valakinek ügyet kellene intéznie, de visszatartja, hogy online nincsenek üres időpontok, bátran menjetek oda foglalás nélkül. Dani tiszta, erős hangon közölte mindenkivel, hogy SZIASZTOOOK, majd miután hallotta, hogy én is köszönök, módosított, már kicsit szerényebben, hogy Jó napot kívánok. Leültem, ő odahajolt az ügyintézőhöz, majd simlis mosollyal, mielőtt szóhoz jutottam volna, közölte, hogy NÉNI, KÉREK ÚTLEVELET! Ezen a ponton már az összes ügyintéző a miénk mögött állt. Majd beült a fotózáshoz, azt is végigdumálta, nagyon cuki lett a fotója, nem úgy, mint a személyijéhez, ahol a hölgy közölte, hogy sajnos nem fér rá a képre a feje, és tényleg, lelóg róla, mondjuk megjegyzem, szerintem ez nem a gyerek hibája. Kicsit süvöltözött még, majd kiküldtem  Pannához, hogy várjanak meg, őt liftezésre próbálta rávenni. Azóta pedig folyamatosan kérdezgeti, hogy HOL AZ ÚTLEVÉL? Hát de tényleg, ennyi hűhó, aztán pedig semmi kézzel fogható eredmény. Nem egy elveszett gyerek, az már most látszik.

superfoood

Ma itt volt Phoebe, és úgy volt, hogy Danival együtt hármasban vesszük a nyakunkba a várost reggel, de a Kismaci inkább a nagymamájával kívánt elbandukolni a pékségbe túrós táskáért (majd a vasútállomásra és a játszótérre), így végül én szedtem össze Phoebe-t mikor leszállt a vonatról, és ketten piacoztunk. Támogatjuk egymást az életmódváltásban - vagy mi is történik most a kalóriabázissal és a heti 4 edzéssel, én teljesen úgy élem meg és büszke is vagyok magamra ezerrel. Így kitaláltuk, hogy hetente egyszer, amíg tud, eljön Vácra és főzünk valami lazát, meg pihenünk. Ma tök spontán módon találtuk ki, hogy mi legyen a menü, megnéztük, hogy mi újság a piacon, én elmondtam, mi fonnyad otthon a hűtőben, meg hogy mit kívánok. Végül ez lett: 

Vagyis sült csirkeszárny a szezon utolsó spárgájával, édesburgonyával, gombával, új lilahagymával és cukkinivel. Na és ez a képen nem látszik, de polentával, vagyis kukoricakásával, ami egy nagyon olcsó és iszonyúan finom köret, ha nem ismeritek, ajánlom kipróbálásra. Nekünk már majdnem készen volt minden, mikor eszünkbe jutott, hogy csináljunk az ebéd mellé, így csak püréként ettük, de ha kicsit vártunk volna amíg kihűl és megszilárdul, akkor meg lehet pirítani és szexi szeletekben tálalni, valahogy így: 

Utólag megbeszéltük, hogy kb felesleges volt husit is sütni mellé, mert annyira gazdag ízvilágú volt a tányér, hogy teljes értékű főétel lett volna a csirkeszárny nélkül is. 

Ja és jártunk a csomagolásmentes boltban is, ahol vettünk mosogatószivacsot, ami tökből készült (?), én teát meg szárított gyümölcsöket (cukrozott gyömbér, cukormentes ananász és mangó). Isteniek, én ezennel lecseréltem rájuk a túró rudit. 

Valamint megmutatta Phoebe Szabó Adrienn szakácskönyvét, ezt: 

Halál egyszerű, mégis szuperkreatív és színes, zöldséghangsúlyos receptek vannak benne arra az esetre, ha csak a piacon fellelhető magyar árukból szeretnél főzni. Mondjuk pont kinéztük legközelebbre a kukoricakrémlevest, de láttuk, hogy 360 forint egy cső kukorica a piacon baszdmeg. Megrendeltem, majd még írok a receptekről, ha kicsit kísérleteztem velük. 

Phoebe szerint vlogoljunk a közös főzéseinkről, szerinte biztosan mást is érdekelnének a témák, amiket közben megvitatunk, ma pl. arról volt szó, hogy mi az, ami fontos egy kapcsolatban, bár elsőre nem tűnik annak, és mi az, ami nem fontos, bár elsőre annak tűnik. Hát nem tudom, hogy másokat is beavassunk-e, vagy akkor elszállna-e a dolog varázsa, mindenesetre iszonyú jók ezek az együtt töltött félnapok.