kicsi, cuki barátom

Nagyon régen nem meséltem a kiskuttyról. Mostanra szinte teljesen megvakult, ez olyasmikből látszik, hogy ha például anyuék takarítanak, ki szokták pakolni az étkezőből a székeket az udvarra, olyan helyre, ahol nyilván máskor nincsen semmilyen akadály, és akkor a kutya érkezik lendületesen valami lelkes házőrzésből, és PUFF, felkenődik a székre - vagy bármire, amire épp nem számít. Vagy sétálunk, megy a járdán, és ha nem sikerül a járdaszéllel pont párhuzamosan haladnia, akkor egy idő után nekimegy a házfalnak. Ha sétálunk, akkor a megszokott útvonalakat vágja, de azt sokszor nem látja, hogy én hol vagyok, úgyhogy folyamatosan szólni, beszélni kell hozzá, hogy tudja, merre vagyok, gondolom, sokan gondolják rólam, hogy én vagyok a bolond nő, aki folyamatosan magyaráz a kutyájának, ráadásul anyu is mesélte, hogy ha együtt mennek valahova, ő is beszél hozzá. 

A legdurvább, hogy ugye bent alszik, szereti erre-arra eldobni magát a lakás különböző pontjain, és akkor ott horkol. De amikor felébred a sötétben, és mondjuk kimenne a konyhába inni, gondolom, nem emlékszik, hogy hol aludt el, és akkor arra szoktam ébredni (gondolom, ez olyan, mint amikor valakinek gyereke van, a legkisebb kutyazajra azonnal ébren vagyok), hogy a lakás valami fura pontján kopog a körmöcskéivel. Ilyenkor nagyon mulatságos, mikor úgy találom meg, hogy két bútor között, a fejét a falnak nyomva ácsorog reményvesztetten, mint Füles. Régebben ilyenkor simogatva, hívogatva terelgettem valami ismert ponthoz, és akkor onnan már képben volt, de rájöttem, hogy ha felkapcsolom a nagyvillanyt, akkor egyből tudja, hogy merre van. Bevallom, én nagyon sokat nevetgélek rajta, mert tényleg nagyon viccesek ezek a helyzetek, meg ő sem szomorú, vagy nem tűnik csalódottnak, ugyanolyan vidám, mosolygós, jókedvű eb, mint eddig. Meg ha van ilyen incidens, akkor azonnal nagyon megszeretgetem. Annyira halálosan cuki.