Csiszolódunk. Két felnőtt, karakán, kialakult személyiségről van szó, nagyon tudjuk mindketten, kik vagyunk, mit akarunk, hogyan jó nekünk, és próbáljuk összeilleszteni az életünket. Nekem ez nem megy olyan jól. A legapróbb konfliktust is úgy reagálom le sajnos, hogy nekem ez nem kell, engem vagy fogadjon el úgy a másik, ahogy vagyok, vagy fel is út, le is út, semmilyen kritikára, feszkóra nincsen szükségem.
Ő teljesen értetlenül áll a reakcióm előtt, hiszen szerinte nincsen olyan, hogy két ember tökéletesen összeillik, nézeteltérések, szokásbeli, véleménybeli különbségek mindig vannak/lesznek, apróbbak, és később valószínűleg nagyobbak egyaránt, ezeket meg kell tudni beszélni. És nekem, a konfliktuskerülőnek ez nem megy. És hát tényleg, vicc, hogy milyen apróságokról van szó, ám ha ő megjegyzi, és meg van bántva, ezt én durva beszólásnak veszem, és teljesen kiakadok: én ilyen vagyok, hagyjon engem békén, nem tudok, nem akarok változni.
És az a durva, hogy most, ahogy így visszagondolok, lehet, hogy én mindig ugyanígy csináltam: kerültem a konfliktust, és ha partnerre akadtam ebben, akkor nem is volt benne részem szinte egyáltalán, úgy tettünk, mintha minden tökéletes lenne, csak magunkban emésztgettük, ha valami nem tetszett. Hát, a mostani pasimmal ez nem így működik, ha neki nem tetszik valami, ő azonnal megmondja. Nekem pedig fogalmam sincsen, hogyan kell konfliktust megoldani, ne adj isten veszekedni. Sosem csináltam. Ráadásul az önbizalmam a béka feneke alatt, tehát minden kritikát teljes mértékben a szívemre veszek és összetörök, gyomorgörcs, sértődés. Tudom, nem normális.
Ő teljesen értetlenül áll a reakcióm előtt, hiszen szerinte nincsen olyan, hogy két ember tökéletesen összeillik, nézeteltérések, szokásbeli, véleménybeli különbségek mindig vannak/lesznek, apróbbak, és később valószínűleg nagyobbak egyaránt, ezeket meg kell tudni beszélni. És nekem, a konfliktuskerülőnek ez nem megy. És hát tényleg, vicc, hogy milyen apróságokról van szó, ám ha ő megjegyzi, és meg van bántva, ezt én durva beszólásnak veszem, és teljesen kiakadok: én ilyen vagyok, hagyjon engem békén, nem tudok, nem akarok változni.
És az a durva, hogy most, ahogy így visszagondolok, lehet, hogy én mindig ugyanígy csináltam: kerültem a konfliktust, és ha partnerre akadtam ebben, akkor nem is volt benne részem szinte egyáltalán, úgy tettünk, mintha minden tökéletes lenne, csak magunkban emésztgettük, ha valami nem tetszett. Hát, a mostani pasimmal ez nem így működik, ha neki nem tetszik valami, ő azonnal megmondja. Nekem pedig fogalmam sincsen, hogyan kell konfliktust megoldani, ne adj isten veszekedni. Sosem csináltam. Ráadásul az önbizalmam a béka feneke alatt, tehát minden kritikát teljes mértékben a szívemre veszek és összetörök, gyomorgörcs, sértődés. Tudom, nem normális.
Hétfőn majdnem szakítottunk emiatt, halál komolyan úgy gondoltam, hogy az én
életem egyszerűbb pasi, meg bármilyen konfliktus nélkül. Aztán meg az jutott eszembe, hogy lehet,
hogy én még nem állok készen arra, hogy kapcsolatom legyen. Vagy egyszerűen túlságosan megszoktam az egyedüllétet.
szia, nem, nem, nem szabad elkerulni ezeket valoban. Tudom, hogy attol nem lesz tobb onbizalmad, ha most itt leirjuk Neked, hogy marpedig legyen. De az elet mindig hoz konfliktusokat, sot NAGYON komoly konfliktusokat amiket nem konnyen es egyszeruen, de szepen meg lehet oldani! Szoval o nem ellened beszel, hanem ERTETEK es ERTED, hidd el!
VálaszTörlésSzerintem a legtöbb konfliktus egy normális kapcsolatban kb 10 perc normális, megértő és megoldásra törekvő kommunikációval megoldható. 10 perc dumát meg általában megér egy kapcsolat. Szerintem csak az elején ilyen az ember, hogy mindenért egyből vennék a kalapját, mert még nem mélyedtek el az érzelmek, és még nem vált a részévé a másik.
VálaszTörlésA konfliktus kerülés szerintem azért sem szerencsés általában sem, mert pont ezek megoldása által nyerhetsz önbizalmat, hogy lám, milyen jól megoldok minden problémát, bonyodalmat, elsimítom a zavaros dolgokat.
Pasi nélkül meg egyszerűbb az élet, csak szarabb szerintem. :)
A konfliktuskezelés szerintem abszolút tanulható dolog. A korábbi kapcsolataimban hiába próbáltuk megbeszélni a dolgokat, sosem sikerült, és pont ezért nem működtek. Annak ellenére, hogy én szeretek konfrontálódni, Filipével az elején mindig elrohantam!! otthonról, amikor kritizált. Semmi önbizalmam sem volt, nem tudtam megvédeni magam, és ő sem a megfelelő hangnemben adta elő a dolgokat. Aztán csiszolódtunk, benne van 4 év munkája, de az összes konfliktusunkat meg tudtuk beszélni. Szerintem örülj neki, hogy ilyen párra találtál, aki hajlandó a párbeszédre és nem dugja homokba a fejét, hogy utána robbantson mindent, mint ahogy G tette. Csiszolódni jó dolog, ettől lesz igazán értékes egy kapcsolat. Szóval én nagyon szurkolok! :)
VálaszTörlésNa, akkor én vagyok a másik oldal. Nem mondom, hogy élvezem a konfliktusokat, vagy direkt beleállnék, de hogy kerülni nem kerülöm, az biztos. És hosszútávon sokkal egyszerűbb így, mert tudod, ha baj van, tudtok változtatni, csiszolódni, és nem jöhet az, hogy valakinél véglegesen betelik a pohár, és már nincs visszaút. Pasiból pláne főnyeremény, aki meri vállalni a "vitákat", úgyhogy fel a fejjel. :-) Az önbizalom meg jön majd, ahogy mélyül a kapcsolat, ahogy egyre több helyzetet oldatok meg együtt.
VálaszTörlésKedves Ilonka, egy én-sztori ezzel kapcsolatban neked, mert ebben elég hasonlóan működünk :Huszonévesen rólam lehetett volna mintázni a konfliktuskerülés szobrát. Mivel a szüleim végigveszekedték a gyerekkoromat, és ezért én elhatároztam gyerekként, hogy én ezt nem fogom, általában már az első probléma megjelenése után kifutottam a kapcsolatomból, egy csomó ideig emiatt háromhónaposnál hosszabb sztorim nem is volt. Mert mindent rózsaszínre festettem, mert még magamnak sem vallottam be, ha valami nem tetszett, nemhogy a másiknak, mert rettegtem hogy a balhé= a kapcsolat vége: de rózsaszínség ide vagy oda, az érzéseimet nem lehetett becsapni, ők változtak, és az érzésekkel elég nehéz vitatkozni.Így végül többnyire én léptem ki ezekből a sztorikból pár hónap után, a srácok meg csak pislogtak nagyokat, hirtelen nem értették mi történik, mivel nem tudtam őket beavatni a bennem zajló folyamatokba. Az első hosszú kapcsolatom is csak azért tudott közel 4 évig működni, mert a srác hozzám hasonlóan mindent szőnyeg alá söprő, konfliktuskerülő volt mint én - de a problémák attól még ott voltak közöttünk, csak a szőnyeg alatt, így szépen megmérgezték a kapcsolatunkat. Csúnya szakítás lett a vége.
VálaszTörlésNekem évek kellettek, hogy megtanuljam, igenis ki kell állni magunkért, és mondani kell, ha valami nem ok: mert ez nem a kapcsolat ellen, hanem pont a kapcsolatért történik. Azt még tanulom, hogy hogyan kommunikáljam a saját problémámat a másikkal, és hogyan kezeljem a másik felől érkező kritikákat/visszajelzéseket, viszont mostmár legalább nagyon jól látom hogy melyik kritika építő, és melyik az, ami csupán a "basztatás". Ha ez a srác neked a kapcsolatotokat építő kritikát ad, akkor nem érdemes elszaladni, ha viszont az utóbbiról van szó, akkor teljesen meg tudom érteni a folyamatosan felmerülő menekülési ösztönödet - tudod jól hogy én pont ebben a cipőben járok.
Nekem az is nehezen megy, hogy ha nekem valami bajom van, azt közöljem. Annyi házisárkányt látok (már elnézést, de tényleg), akik egyfolytában csesztetik valamivel a partnerüket, okkal, ok nélkül. Én az élni és élni hagyni sztájl híve vagyok, engem nem zavar a széthagyott zokni, az el nem mosogatott edény, csinálja a dolgait, ahogy neki jó, amíg ezzel nem bánt meg engem, mondjuk valószínűleg segít, hogy nagyon jó arc pasijaim voltak eddig (kivéve, amelyik nem). Én örülök, ha a másiknak van hobbija, és nem csak én vagyok az élete, legyenek külön programok is, ilyesmi. Ha valami nem tetszik, apróságokra gondolok, nem nagyon szoktam kirukkolni vele, de nem is szoktam rajtuk rágódni.
VálaszTörlésNa és én ezt a hozzáállást várnám el a másiktól is. És ő nem basztatásnak szánja, és a stílus is rendben van, de én mégis basztatásnak veszem. És kiakadok, hogy hagyjon már az ilyen piszlicsáré ügyekkel. Nem vagyok én hozzászokva, hogy bármilyen tevékenységemet kritika érje. :)
Ja és persze: tudom én, hogy nem ez a jó technika, és ez a fejem homokba dugása... Csak hát ez van, majd igyekszem. Meg hát tudjátok, a nő az érzelmeire támaszkodik, a férfi pedig racionálisan közelíti meg a dolgokat, hát hogy lehet így vitatkozni?:)
Törlésamikor azt mondom, gondom van a másikkal, nem zoknikról beszélek én sem. (én is pont ugyanezt gondolom, mint te, hogy csomó mindent tolerálok, és ő is tolerálja egy csomó hasonló dolgomat viszonzásul. és ha mégsem teszi- S. pl minden piszlicsáré f.ság miatt belémköt- akkor az én is nagyon zokon veszem, nem amiatt mert fáj a kritika, hanem mert a toleranciában nem érzem a kölcsönösséget. Szerintem az ilyen emberek egyszerűen másként működnek, mint mi, ennyi, el kell tudni dönteni, hogy képesek vagyunk-e elviselni a számunkra basztatást, számunkra nem basztatást, vagy sem.) Ennél nagyobb horderejű dolgokról beszélek, akár értékrendbéli kérdésekről, olyan dolgokról ami valóban befolyásolja pl. a kapcsolatot és hogy én abban hogy érzem magam. Pl. volt egy pasim egyszer, akinél állandóan ott aludtak a havernői, amikor mi nem voltunk együtt, persze váltig állította hogy nem történik olyankor semmi, és nincs okom féltékenykedésre, amit én félig meddig el is hittem, de valahogyan mégsem tudtam ezzel a ténnyel megbarátkozni ezért egy idő után összeszedtem a bátorságom és szóba hoztam a témát.és sikerült úgy, hogy ne legyen belőle balhé, és meg lehetett beszélni a dolgot és a srác változatott ezen. na ilyenekről beszélek pl.
TörlésPont így történt velem is. Ráadásul évekkel ezelőtt volt egy veszekedésekkel teli kapcsolatom, akkor elhatároztam, kerülni fogom a konfliktust. Nem számoltam azzal, hogy a konfliktuskerüléses kapcsolatokban kódolva vannak a félreértések, melyek hatalmasra tudnak duzzadni. Szerencsére a jelenlegi páromnak volt ugyanígy türelme hozzám, és a kezdeti sértődések, hazarohások ellenére jó pár hónap alatt hozzászoktatott, mit jelent egymás határozott érveit, álláspontját a másikkal megismertetni, meggyőzni vagy saját véleményt megtartva elfogadni. Tényleg szinte minden 10 perc alatt megbeszélhetó, még akkor, amikor felmerül. Kincs egy ilyen férfi, még ha éppen fáj is amit mond :) Aki nem teszi ezt, annak nem fontos a nő, nem fontos a kapcsolat eléggé, nem egyenrangú partner, vagy nincs vitakultúrája. Szóval ne aggódj, bele lehet jönni, és jó! :)
VálaszTörlés