2018. február 20., kedd

do you feel what I feel?

Annyira hosszú gondolatfolyamokat kellene ide öntenem, hogy nem bírok nekiállni. 

Helyette inkább elmesélnem, hogy megint olyasmit csináltam, ami spontán és kalandos, és engem ezek a dolgok maximálisan feltöltenek. Valahogy egyre több ilyen dolog pottyan az életembe, ami nekem nagyon jólesik. Vasárnap együtt aludtunk, és aztán nagyon távolinak látszott, hogy mikor tudunk újra találkozni: szerdán talán? Ő nagyon sokat dolgozik, sokszor vidéken, ott is alszik, szóval nem egyszerű. Emiatt sokat, nagyon sokat telefonálunk, ami nem az igazi, de mégis azt az illúziót kelti, hogy időt töltünk együtt. Hétfőn délután felhívott, és azt mondta, hogy eszébe jutott, hogy ugye ilyen szitukban mindig ő jön és autózik rengeteget, és bár most messze van tőlem (90 kilométer), de mi lenne, ha autóba ülnék, meglátogatnám, együtt vacsiznánk és most én aludnék ott a szállásán? Megnéztem a térképen a számomra teljesen ismeretlen helyszínt, és két útvonalat ajánlott fel: Budapesten keresztül, ami a csúcsforgalomban kb 2 óra lett volna, meg Esztergomon, Szlovákián (!) keresztül, ami számomra nem ismeretlen terep, és csak másfél óra.

Úgyhogy egy óra múlva már az autóban ültem, betoltam a heti spotify kalandomat, és mindenféle kanyargós kis erdei úton, gyönyörű tájak és kb nulla forgalom mellett, épp másfél óra alatt oda is értem, közben kicsit autóztam a szomszédainknál is, meg megnéztem az esztergomi bazilikát. Mondjuk közben eszembe jutott, hogy basszus hogyan abszolváltam volna ezt az utat ilyen gondtalanul a gps előtti időkben, de szerencsére 2018 van. Megérkeztem, kaptam birsalmapálinkát meg vacsit, kicsit bariztunk a kollégáival, és aztán együtt aludtunk. Reggel nem kellett sietnem, mert ma műtöttek, és csak 11 körül kellett az sztk-ban lennem, úgyhogy szépen, nyugiban autózgattam a tegnapi vidéken, csak már világosban, hatalmas pelyhekben hulló hóban: gyönyörű volt, eléggé driving home for christmas hangulatú. Megálltam Zebegényben a Duna-parton, kicsit néztem a trónok harcás, havas, téli tájat, teljesen feltöltve az estével, az éjszakával, a pasim ölelésével, zenékkel, az autózás élményével meg a csavargással, és megint úgy éreztem, hogy nem cserélnék senkivel. 

Kivettek ma az alkaromból egy csomót, ami már régóta zavart, de az is annyira jó élmény volt, a doki és az asszisztenslány, akikkel egy csomót (pun intended) bohóckodtunk, a műtét maga, ami kb 20 perc volt (onnantól, hogy beléptem, odáig, hogy mondtam, hogy viszlát). Jó érzés túllenni rajta, pedig még egy ugyanilyen műtét vár rám áprilisban, de úgy érzem, nekem most semmivel nem lehet elrontani a kedvem. Fáj, persze, de minden oké, holnap vissza kell mennem, hogy a dokim rámnézzen, csütörtökön megyek dolgozni megint. Kellene egy hétfő-challenge, hogy minden hétfőn történjen valami, amitől jó lesz az a nap - lehet, hogy megvalósítom.

3 megjegyzés:

  1. De klasszul írtad le az egészet, szinte jókedvem lett tőle. Néha mikor szar kedvem van, csak úgy elautózok Esztergomba, imádom azt a környéket, meg magát a várost is. Gyógyulj!

    VálaszTörlés
  2. Ez egy szuper sztori, mintha filmen láttam volna az egészet, miközben olvastam! :)

    VálaszTörlés
  3. Én már ettől feltöltődöm, hogy ezt elolvasom. :)

    VálaszTörlés