trouble is

Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e, elmeséljem-e, hogy etikus-e ennyire személyes dologról beszélni egy nyitott platformon, de szerintem nagyon fontos téma. Az egyik legjobb barátnőm idegösszeroppanást kapott, pszichiátrián van, nyugtatják, altatják. Egy ideje, majdnem egy éve megváltozott, méghozzá nagyon. Mi, a többi barátnőjével együtt éreztük, hogy valami baj van, nagy. De mivel nem fogadta el a sem a kritikát, sem a segítséget, valamint újra és újra borzasztóan furcsán viselkedett, minta nem is önmaga lenne, és némileg ellenünk fordult,  egy ponton nekem elegem lett, elengedtem a kezét. Eltávolodtunk egymástól. Aggódtam, de úgy éreztem, nem tudok, nem tudunk mit tenni. Vártunk. Nyáron úgy tűnt, kezd visszatalálni önmagához, és talán mi is egymáshoz, de aztán rengeteget dolgozott, a rohadék főnöke teljesen kikészítette, nem voltunk, nem voltam ott, mikor kellett volna, és végül ez lett. 

Az utolsó 1-2 napban halálfélelme volt, rettegett, tudta, hogy szétesik, és egyedül volt ezzel. Végül annyira kontrollt vesztett, hogy az a csoda, meg az iszonyatosan nagy szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. Írt nekünk, és nem nyíltan, de így utólag visszaolvasva kért segítséget, és egyikünk sem rohant, hogy vele legyen. Én dolgoztam, de nagyon rossz érzésem volt, pár óra múlva írtam neki, hogy találkozzunk, de addigra már késő volt, meg a telefonját is elveszítette, nem kapta meg az üzeneteimet.

Gyomorszorító a tudat, hogy úgy ismerjük ezt a lányt, mint a tenyerünket, nagyon nagyon szeretjük őt, tudtuk, hogy baj van, nyilvánvaló volt, hogy pszichológushoz kellene mennie, és mégsem sikerült megakadályozni a teljes összeomlást. Abban reménykedem, hogy most jó kezekben van, diagnosztizálják, ha gyógyszerrel, akkor azzal, de megtanítják őt együtt élni azzal, ami történik vele. A családja szuperjó, segít helyrerakni a szétesett életét, és mikor visszakapjuk őt, akkor mi is itt fogjuk várni, és többet nem engedjük el a kezét. 

Viszont azt gondolom, hogy nagyon keveset tudunk a mentális betegségekről, nem tudjuk őket felismerni, és fogalmunk sincsen, mit kell tennünk, ha szemben találjuk magunkat egy ilyen helyzettel - akkor sem, ha olyan emberről van szó, akit nagyon szeretünk. Szitokszónak számít kimondani, hogy valaki bipoláris, borderline-os, vagy egyéb mentális betegsége van. Most így utólag sincs fogalmam, hogy mit kellett volna, mit lehetett volna tenni. Hogyan mondod el valakinek, elmondod-e, hogy megváltoztál, rossz irányba mész, mikor ő is nyilvánvalóan küzd a démonaival, vagy próbálja elfogadni, szeretni önmagát? Hogyan küldesz el valakit pszichológushoz, főleg, ha tudod, hogy pénze sincsen rá? Beleszólsz-e azokba a dolgokba, amikben szerinted rossz úton jár? Erőlteted-e a barátságot, ha nem megy? Mennyire vagy hibás, ha ennyire rosszra fordulnak a dolgok, pedig láttad, hogy jön a katasztrófa?

Annyi ember depressziós körülöttem, biztosan ti is ismertek olyat, aki küzd ezzel. Van olyan barátnőm, akit bíztattam, hogy kérjen orvosi segítséget, és talán volt valamennyi ráhatásom, hogy egy időben kicsit helyrejött, és azóta is igyekszem odafigyelni, hogy hogy van, és segíteni, ha tudok. De igazából tudom, hogy sokszor nincs jól, de ritkán találkozunk, nem foghatom mindig a kezét, nem lehetek mindig ott vele, nem kereshetek neki pasit vagy új barátokat, hiszen nekem is megvan a saját életem, meg hát... amúgy is. Nem oldhatom meg a problémáit, az életét. 

Arra lennék kíváncsi, és nyilván azokat kérdezem, akik értenek ehhez, vagy személyes tapasztalatuk van, hogy szerintetek mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Ti mit tennétek, mit tettetek? És aki a másik oldalon áll: mit várnátok, vagy mi az amit szeretnétek kapni, és el is tudnátok fogadni a barátaitoktól? Mit érdemes tenni ilyenkor? Mennyire lehet beleavatkozni a másik életébe, akár erőszakkal is, egy ilyen helyzetben?