Hát ez van

A vizslás fiú. Furcsa módon szépen, lassan a legjobb barátom lett. Rengeteg időt töltünk együtt, kutyázunk, csavargunk, fröccsözünk, bringázunk, ülünk a Duna-parton éjfélig, levelezünk, sms-ezünk, tegnap este vacsiztunk meg filmet néztünk, és hát persze beszélgetünk rengeteget. Az esték vége pedig mindig az, hogy még ezer dolgot meg kellene beszélnünk, de úúúristen, már mennyi az idő, és olyankor egy órát még tuti, hogy maradunk. És nem, nem lett a pasim, még ha néha olyan egyértelműek is köztünk a dolgok, mintha együtt lennénk. Pedig nem vagyunk.

Ő iszonyat jó fej, bár nagyon magának való, de ahogy írtam már nektek, nagyon szépen megnyílt előttem, és nincs is olyan téma, amiről nem beszéltünk még, kivéve talán a kettőnk dolgát, amit szépen, elegánsan kerülünk. Én is. És mondanám, hogy bosszant, de már nem, mert annyira jó ez az egész, és tudom, hogy neki is az. Jól érezzük magunkat együtt. 

És hibáztathatnám őt, hogy nem történt még (?) köztünk semmi, és nem nevezzük néven, hogy mi is van köztünk. És igen, bárcsak belelátnék a fejébe. De tegnap együtt voltunk majdnem 6 órán keresztül, figyeltem magam, és én is borzasztóan feszült vagyok, már ami a dolgok fizikai részét illeti, egyszerűen vigyázok, hogy nehogy véletlenül olyan helyzetbe keveredjünk, hogy... na, értitek. Esküszöm, hogy kihátrálok az ilyen szitukból, kikerülöm, rövidre zárom. Pedig higgyétek el, nem jellemző rám, hogy szívbajos lennék. Hogy ez vajon az összetört szívem mellékhatása, vagy csak ennyire rágörcsöltem már erre a fiúra, nem tudom. Persze megesz a kíváncsiság, hogy mi játszódhat le az ő fejében, azt meg már nem is mondom, hogy a barátaim meg a családom előtt teljes hírzárlatot tartok, és ők ott tartanak, hogy lassan meg fognak kínozni, hogy rávegyenek, hogy bemutassam nekik, vagy legalább meséljek nekik a szép vizslás-bringás fiúról, akivel annyi időt töltök együtt. Mondjuk nem mondom, hogy nem élvezem a szenvedéseiket. 

Gyerekek rohannak felém reggel: Ilonka! Hogy sikerült a tegnapi randid? Anya mondta, hogy kérdezzük meg! 

Sógornőm fojtott hangon a háttérből súg: Nem én kérdezem! Ti akarjátok tudni!

Én: :)))

Kezdem úgy érezni magam, mint valami elcseszett Sandra Bullock filmben, ami amúgy izgi, és romantikus, bár nem bánnám, ha lassan eszkalálódnának a történések. És higgyétek el, megértek mindenkit, aki ezt olvasva azt gondolja/kommenteli, hogy hát mekkora béna, szerencsétlen arc ez, biztos meleg, mert kívülállóként nem biztos, hogy én nem ezt gondolnám. De közben meg ez a fiú az egyik ok, ami miatt olyan jókedvű vagyok az utóbbi időben.

rothaniko.hu