Chill out

Úgy tűnik a Sokarcú Isten az égiek olvassák a blogomat, mert mióta panaszkodtam, hogy a szociális életem hagy némi kívánnivalót maga után, azóta kvázi minden nap volt valami izgalmasság. Több olyan ember is megkeresett, és találkoztunk, akikkel már régóta tervezgetjük, de valahogy sosem jön össze. De a leginkább annak örültem, hogy felbukkant egy olyan barátom, aki régebben olyan volt nekem, mint a tesóm, de már jó ideje nem lehet rá számítani, nem keres, nem hív vissza, nem válaszol az sms-ekre. Na és ő felbukkant a héten, találkoztunk, dumáltunk, ittunk valamit, elmondtam, hogy rosszul esik, hogy azt gondolom, hogy barátok vagyunk, ő pedig hónapokra eltűnik. Ő az, akinek azt mondtam néhány hónappal ezelőtt egy találkánk alkalmával, hogy én az összes pasimra összesen nem vártam még ennyit, mint őrá. Azt felelte, óriási mosollyal, hogy de a pasijaid már sehol nincsenek, rám pedig még még mindig hajlandó vagy várni. És tényleg. No és ő bejelentkezett, hogy kijön hozzám pénteken késő délután, kora este, zenélgetünk, dumálunk, iszogatunk, csobbanunk. Mondtam, hogy jöjjön, örülök neki, de majd hiszem, hogy jön, ha tényleg itt lesz. 

Pénteken kora délután Pillával találkoztam, bevettük a Street Food fesztivált és a Főzdefesztet, ettünk-ittunk mindenféle finomságot, aztán egyszer csak délután 4 óra, iszogatjuk a mesés ribizlisörünket a Városliget közepén, látom, hogy sms-em jött, ír a srác, hogy most indul Vácra. Ööö. Hívom, hát mondom, délután 4, az nem kora este, de még csak nem is késő délután, én még Budapesten vagyok. Na mindegy, csatlakozott hozzánk, kapott ő is enni és enni, aztán együtt jöttünk haza autóval, zenélgettünk, fröccsöztünk, elmentünk enni, megnéztük a Game of Thrones legújabb részét, aztán aludtunk - én az ágyamban, ő a kanapémon. 

Ma pedig 10-ig aludtunk mint a tej, csináltam angol reggelit meg kávét, majd letekertünk a partra, leteregettük a fürdőlepedőinket az árnyékos részre, és ott fetrengtünk hosszan, időnként fürödtünk. Elolvastam a Kilenc történet felét, ami az egyik kedvenc nyári olvasmányom, és még aludtam is egy órát. Ő meg csak feküdt ott, nézte a vizet, szerzett egy kis színt a hófehér fővárosi testére, majd elvittem egy helyre, ahol a világ legfinomabb túrógombócát lehet enni (ezt Tamko is bizonyíthatja). Aztán még otthon nálam kapott egy kávét, és mielőtt hazaindult, azt mondta, hogy nem is emlékszik, mikor tudott így leereszteni, kikapcsolni, és hogy ez itt olyan, mint a Hamptons.

Lehet, hogy szanatóriumot kellene nyitnom.