Kind of high

Ma reggel ébredéskor meglepetten tapasztaltam, hogy az influenza-szerű tüneteim huss eltűntek. Tény, hogy mindent megtettem a dolog érdekében, de nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy ennyivel megúsztam, és nem döntött le a lábamról a kór. Ennek örömére elmentem ma este edzeni, csak én, egyedül, ki akartam izzadni magamból minden rosszat. Örülök, hogy egy hónap sportolás után ilyen szépen felvette a testem a ritmust, hiányzik, ha kimarad 1-2 nap, és minden dilemma nélkül, simán összepakolom a cuccom és elindulok egy hosszú nap végén is. 

Szóval futottam, lépcsőztem, izzadtam, közben ezerszer meghallgattam, hogy love never felt so good, pedig hát sajnos épp semmilyen szerelmet nem érzek. Szeretem ilyenkor nézegetni a sportoló embereket, kicsi ez a város*, sok mindenkit ismerek is, de azért van egy csomó velem egykorú, ismeretlen arc is, főleg fiúk. És nem tudom, hogy ez az adrenalin, vagy az endorfin miatt van, de sportolás közben sokszor kerülök filozofikus hangulatba, mint ahogy most is. 

Ma voltam fodrásznál, a fiúnál Gödön, aki egy tanítványom nagybátyja, nálam kicsit fiatalabb, jó arc. Minél többször megyek, annál jobb a viszonyunk, már-már baráti, és ma, ahogy végeztem, kikísért a kocsihoz, és még ott is dumáltunk kicsit, nem tudom, ez minden vendégnek jár-e, de jólesett. Aztán picit vásároltam, mert elfogytak a reggelihez a cuccaim, és mivel ilyen irányban is képzünk gyerekeket, bizonyos üzletekben az eladók sokszor mostani, vagy volt diákjaink, és most is összefutottam néhánnyal, örültek nekem, beszélgettünk. Hazafelé beugrottam a bátyámékhoz, mert útba estek, csak pár percre, megbeszéltünk valamit, aztán már jöttem is. Itthon kutyát sétáltattam-etettem, majd mentem tornázni, ahol a több ismerőssel is találkoztam, majd beszéltünk az edző csajjal, hogy kivel mizu, sajnos Phoebe barátnőm is lebetegedett, de jövünk hamarosan. Itthon a kanapén a macska az ölembe telepedett, és ott durmolt, míg a bátyámmal beszéltem skype-on, tanácsot kért valamiben, és most is itt fészkelődik, míg a posztot írom. Kerek volt ez a nap.

Ha belegondolok, van egy csomó ember, akik manapság a mindennapjaim részei, akiket imádok, örülök nekik, színesebbé teszik az életemet (a gyerekek, a kollégáim, még a portás is a suliban, aki minden nap megkérdezi, hogy bicajjal jöttem-e, de már rájöttem, hogy egy szupercuki ember), szóval a 90%-uk az életemnek csak 2-3 éve szereplője, van, akit csak 1-2 hónapja ismerek, és mégis, olyan jó, hogy vannak nekem, szeretem őket, számítok rájuk, számíthatnak rám. Phoebet, aki most kvázi a legjobb barátnőm, csak kb 3 éve ismerem, előtte évekig számomra ismeretlen rajongóként ült a koncertjeinken, aztán meg abban a kocsmában volt pultos, ahová a barátaimmal jártam. Most meg... Fura, nem? És nézegetem a srácokat a teremben, van akivel már köszönünk egymásnak a közös izzadás apropóján, nem ismerem a történetüket, és nem tudom, hogy komolyabban részesei lesznek-e az én életemnek**, keresztezik-e az utam, de rajtam nem múlik. 

És ott van a csomó ember, akik fontos szerepet játszottak az én sorsomban, a fiú, akihez hozzámentem feleségül, aki a testi-lelki társam volt, és 4 éven keresztül kicsit meghaltunk mindketten, ha csak egy napot külön kellett töltenünk, most pedig azt sem tudom, hol jár - és őszintén, nem is érdekel. Elengedtem. Mint az exeimet, vagy sok másik barátomat is, akik fontosak voltak, de már - ilyen-olyan okokból kifolyólag - nem azok. Fura az élet, hogy emberek jönnek-mennek az életünkben - miért pont úgy, miért pont akkor, miért kapnak pont ők bizonyos szerepeket? 

Volt egy fiú néhány éve, én akkor friss házas voltam, ő épp elhagyta a feleségét (long story). Megismerkedtünk, egy közös projekt kapcsán sokat beszélgettünk, és valahogy nagyon természetes volt az egész, emlékszem, mondtam is neki, hogy olyan furcsa, hogy eddig nem találkoztunk. Ő szerelmes lett belém, és bennem is megmozdult valami, de hát én fülig szerelmes voltam akkor a férjembe, meg sem fordult a fejemben, hogy bármi legyen. Ő viszont csinált egy (számomra) fura dolgot: megnézette egy hozzáértő emberrel (?) a közös horoszkópunkat. És azt a választ kapta, hogy nekünk fontos dolgunk van egymással, sokkal erősebb kötelék van köztünk, mint közte és a(z ex) felesége közt, akivel együtt volt 10 évig, és közös gyerekük van. Ő nagyon hitt ebben, de én nem álltam kötélnek persze. De bevallom, sokat eszembe jutott, jut ez a dolog, hátha tényleg így van? Tényleg meg van írva, a csillagokban, vagy a tenyerünkben, vagy nem tudom, hol, hogy bizonyos emberek szerepet kell, hogy játsszanak az életünkben? Akár kicsit, akár nagyot? És akkor mi van az idióta társkereső oldalakkal? Rajtuk keresztül kijátsszuk a sorsot? Vagy pont segítenek, hogy rátaláljunk azokra, akikre amúgy bonyolultabb lenne ráakadni? Hmm. Pedig esküszöm nem szívtam füvet:). 

A lényeg, amire végül az edzés végére jutottam, hogy ha az ember egyedül van, az arra is jó, hogy nyisson, hiszen több ideje és energiája van arra, hogy találkozzon, ismerkedjen, barátkozzon, és szuper szociális élete legyen. Én ezt most maximálisan ki akarom használni.

*Az edzőteremben, ahová járok, azzal terrorizálják a személyi edzőket, hogy töltsenek fel a FB oldalra a vendégeikről meg magukról képeket, szelfiket meg videókat, mintegy motiválásképpen, és az edzőnk megkért, hogy had toljon fel egy képet rólunk is. Helyes fotó lett, jól nézünk ki rajta mindketten, épp egy páros gyakorlatot csinálunk, meg aránylag messziről fotózta, szóval nem ordít róla, hogy mi vagyunk, úgyhogy jóváhagytuk, senki nem fog felismerni, betaggelni meg nem akart a leányzó. Na persze a kölykök másnap azzal fogadtak a suliban, hogy láttuk a tanárnőről a fotót az edzőterem oldalán! Mondjuk sose kerüljek cikisebb helyzetbe, mint hogy látják, hogy edzeni járok, so what. 

**Mint ahogy a vizslás fiút is ebben a teremben szúrtam ki először, ITT írtam is erről, aztán milyen fontos szereplője lett Milonka kalandjainak, még ha nem is úgy, ahogy először szerettem volna.