Ocean drive

Azon is gondolkodtam, ahogy jöttem haza a meghiúsult kaland után, hogy mennyire unalmas az életem. Persze most csalódott vagyok, és minden relatív, tudom... De néha meghallok egy olyan zenét, ami valami miatt szíven talál, és akkor nagyon-nagyon-nagyon nem itt akarok lenni. Szinte érzem az óceán illatát, érzem a forró szelet a barna bőrömön, elképzelem a naplementét, a vidám, világító mosolyú, gondtalan, könnyed gondolkodású embereket körülöttem, a széles utakat, a színes autókat, a pálmafákat, a zenét az éttermek teraszán. Szeretnék több életet élni, hogy reménykedhessek, hogy valamelyikben egy ilyen helyre születek. Vagy nagyon szeretnék rengeteg pénzt és szabadidőt, hogy annyit utazhassak, amennyit nem szégyellek.

 

Az esküvőnk után elköltöztünk Európa egyik legszebb tópartjára. Az is milyen fura, hogy ott éltünk két évig, és a férjemet ez teljes mértékben hidegen hagyta, pedig minden irányban hihetetlen helyek voltak körülöttünk... Állandó kritika volt felém, hogy én mindig menni akarok, nem bírok megülni a fenekemen. Hát, nem tudom. Rosszul esett, hogy erre úgy tekint, mintha a hibám lenne, pedig a kíváncsiság és a kalandvágy szerintem a boldogságvadászat természetes módjai. Szeretek menni, ez tény, sokszor eszembe jut, hogy csak egyszer élek, azokra a napokra, mikor sorozatokat nézek itthon, nem fogok emlékezni, nem fogok mesélni róluk a gyerekeimnek. Már ha lesznek gyerekeim, mert az a baj, hogy, ezt csak zárójelben mondom, ezt is kezdem mostanában teljesen elengedni. Nem szomorúan, csak kezdem elfogadni, mint tényt. 

Unalmas az életem? Dehogy. Egy csomó mindenkinek sokkal, sokkal unalmasabb. Magyarország egy iszonyúan inspiráló, motiváló, izgalmas közeg, még ha időnként egy szürke porfészeknek is tűnik, ahol kedd délután nem járnak a vonatok, és nem keresünk elég pénzt, hogy utazhassunk. Én éltem olyan helyen, ahol mindenkinek megvan mindene, ahol az emberek legnagyobb problémája, hogy milyen legyen a következő autójuk, vagy hogy hol töltsék a téli nyaralást. Ők sem boldogabbak, mint mi, csak másmilyenek a gondjaik. Sajnos nem vagyok szupermodell, aki kontinensek közt repked, és januárban Jamaikán süti barnára  nap, ez van. De majd nyáron, ha befúrom a színesre lakkozott körmű lábujjaimat a víz alatt lapuló kavicsok közé, és ezredszer is megnézem a Visegrádi vár irányába lebukó napot, ahogy tiszta erőből suhanok a bicajomon Kismaros és Nagymaros közt, miközben csorog a melleim közt az izzadság, fülemben valami nagyon vidám zene szól, és tudom, hogy este a haverok várnak valamelyik teraszon, a kedvenc pincérem pedig kérés nélkül hozza a Nyakas Irsai hosszúlépést, ha majd nézem, ahogy a kutyám szalad előttem séta közben, vagy egyszerre ugrunk be a lányokkal a Bánki tó selymes vizébe, az pont olyan szabadság lesz nekem, mint ha valamelyik óceán partján fújná a szőke hajamat a szél. 

De most január van, és nem tudom elmondani, mennyire szürkének látok mindent magam körül. Azért fogok érte tenni, idén különösen sokat, hogy izgalmas legyen az életem, és legyen majd mire visszaemlékezni.