2017. április 17., hétfő

If you can't be kind, be quiet*

Van két halálosan cuki nagynéném, akik mindketten 80-on felül vannak és együtt élnek, ők szoktak minket egy évben kétszer, karácsonykor és húsvétkor meghívni és terülj-terülj asztalkámat prezentálni. Ez a két ebéd az év legviccesebb családi mosolya szokott lenni, mivel mindketten rendkívüli humorral megáldott, óriási formák, nagyon szeretjük őket. Az utóbbi néhány évben az egyikük meglehetősen lerobbant, nem borzalmasan, csak úgy magához képet. Alzheimerje van, amit mi kétkedve fogadtunk, mert annyira nem tűnt vészesnek a helyzet. Viszont most az utóbbi 1-2 hónapban, sőt, mondhatom, az utóbbi pár hétben teljesen összeomlott, mindez megfejelve egy nagyon komoly csontritkulással, hogy már a fejét sem nagyon bírja tartani - mondjuk ezt sem értjük, hogy hogyan romolhatott le ilyen gyorsan az állapota. Mi amúgy aránylag sokat találkozunk, és mivel a legendás húsvéti ebéd már nem megy, így meghívtuk őket ebédelni mára, de szörnyű volt, szegénynek már a széken üldögélni is is óriási kihívás. 

Na mindegy, csak azért mesélem ezt el, mert ezt a nagynénémet az unokatesómék, vagy is a saját fia és az ő családja gyönyörűen kitúrta a saját lakásából, úgy, hogy a mai napig neki kell fizetnie egy olyan lakásnak (az ő nevén lévő) számláit, ahol amúgy az egyik unokája lakik, és ahol ő évek óta nem járt, ezért kell a húgánál laknia. Először csak használták, aztán lenyúlták az autóját... iszonyú ronda sztori. Iskolapéldája annak, hogy milyen ember NE legyél.

Megint van olyan blogger sztori, hogy valaki ír egy levelet, dióhéjban kb annyi, hogy helló, dögölj meg, a kurva anyád, csak ez szépen, változatosan kifejtve, hogy mit nem kedvel ő az adott bloggerben (akit természetesen nem ismer, és az illető semmit nem tett ellene), és hogy milyen kedves dolgokat kíván neki, mindez olyan undorító stílusban, hogy nem hiszitek el. Ezután a blogger értelemszerűen bezár, és az a csoda, ha nem hagyja abba örökre a blogolást (meg hogy nem hagyja abba mindenki a blogolást). Elképzelem, hogy évekig (!) olvasok valakit, aki borzasztóan unszimpatikus, és annyira utálom, hogy megnyitom a gmailt, regisztrálok egy kamuemailt, hogy persze kedves tettem névtelen maradjon, és írok neki egy szemétségektől fröcsögő, gonosz emailt, amitől az illető szerintem hetekig nem tud majd aludni. És küldés. És, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten hátradőlök, hogy mennyire szuperül telt a mai nap is. 

Én  asszem alapvetően naiv ember vagyok és pozitívan állok mindenkihez, és bár én sem szeretek mindenkit, vannak sztorik, amikre egyszerűen nem tudok mit mondani. Ha kicsiben ez megy, amíg vannak emberek, akik kihasználják a saját anyukájukat, nagymamájukat, amíg van, aki veszi a fáradtságot, és levelet ír azért, hogy fájdalmat okozzon egy ismeretlennek, addig  nem csoda, hogy az megy a politikai életben, amit nap mint nap olvasok.

Itt volt ma az egész család, 12-en vagyunk ilyenkor, plusz ugye ma a két nagynéni is. Miután kiütöttük magunkat úgy 10 fogásnyi kajával meg sütivel és hazavittem a mamákat, kiültünk a nagy asztal köré a napsütésre és activitiztünk vég nélkül, este a mosolyráncaimon láttam, hogy vigyorgás közben kicsit le is sült a képem. Valamennyire megnyugodtam, hogy nálunk ez megy, itt vagyunk egymásnak ennyien, és mindenki okos, elfogadó, támogató és cuki, és, ami a lényeg, senkinek nem jut eszébe bántani a másikat. Szerintem ennyit tudunk tenni, hogy nem dobjuk el a szemetet az utcán,  összeszedjük a kutya után a kutyaszart, kiállunk a jó ügyért, a legjobb tudásunk szerint elvégezzük a munkánkat, szeretjük és boldoggá tesszük a körülöttünk lévőket, akik pedig nem szimpik, azokat békén hagyjuk. 

*tenkjú, Zsofff

7 megjegyzés:

  1. Nem tudom, Milonka, ezek döbbenetes törtenetek, es szerintem mindenki tud legalabb egy ilyen horror-sztorit. En meg szerencses vagyok, mert a csaladban nincs ilyen szivszaggato törtenet, de peldaul egy gyerekkori baratnöm bantott meg egyszer ugy (vagyis sokszor, de ez tette be a kaput), teljesen feleslegesen, tiszta rosszindulatbol, hogy azota semmi kommunikacio.
    Most itt van az anyukam, megneztuk egyutt a Sörgyari capricciot, es te jutottal eszembe Mariskarol, akit mindenki imad, aki igazi hedonista, mindennek örul, es keblere öleli a vilagot. De Hrabal vilaga annyira vedett es kicsi, a mi valosagunkban meg egy Mariskat is megtalalja ´neha a rosszindulat.

    VálaszTörlés
  2. a bloggert ért támadás miatt én is majdnem posztot fogalmaztam, egyszerűen annyira szomorú, hogy vannak ilyen emberek. de tényleg: miért? soha nem fogom megérteni (szerencsére).
    na nem mintha a saját családtagunkat kitúrjuk a lakásból dolgot megérteném. :/

    VálaszTörlés
  3. Hát igen,ilyen sztorikkal mindenki találkozik,ez is bizonyítja milyen sok van sajnos.:(
    A munkahelyemen van néhány dög akik mást sem tesznek csak másokat szapulnak.Persze mindig van 1-2 követőjük is akik benneragadnak ezekben a "barátságokban" mert félnek,hogy ők is szét lesznek cincálva.Akkora a pofájuk egy idő után,hogy körülöttük mindenki kussban van ha ők úgy ohajtják.Nem értem!?!
    Nem értem mi motiválja őket és nem értem a többit miért hagyják,miért tűrik hiszen többen vannak...

    VálaszTörlés
  4. Innen üzenem a bloggernek, hogy szeretjük, és hiányzik!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <3 lehet meghívót kérni, vagy e-mailben a mike.thingz@gmail.com címen vagy kérvényezitek a wp-n a meghívót és megírjátok e-mailben, hogy melyik név tartozik hozzá(d) és aztán ha úgy gondolom, hogy nem troll az illető, hanem régi olvasó vagy fellow-blogger, akkor engedélyezem is ;)

      Törlés
    2. Hű,sejtettem,hogy írni is kell.Most legalább tudom hová.;) Nagyon béna vagyok ezekben a dolgokban szóval ez az én hibám.:D Majd kikupálódok talán mert egyre több blog lett zárt.Sajnos ezen én sem csodálkozom.:(

      Törlés