"Az élet nem fair, senkivel sem az"

Amikor Mami, az anyai nagymamám meghalt, a temetés után anyukám sírdogált egy fél napot, majd másnap ugyanúgy csinálta tovább a dolgait, mintha semmi nem történt volna. Ők nagyon közel álltak egymáshoz, mégis, simán tud mesélni róla anélkül, hogy elérzékenyülne. Rákérdeztem, mert nem értettem, és azt mesélte, hogy amikor ők gyerekek voltak, az emberek otthon szültek és otthon haltak meg, ő is többet látott mindkettőből. A születés és a halál is az élet természetes része volt, nem olyan dolog, amiért az emberek kórházba mennek. És így sokkal könnyebb elfogadni is, megérteni mindkettőt. Ma viszont mindkettő medzsik, nem? Érthetetlen, hihetetlen harmadik típusú találkozás. Az egyik nap dolgozik, repül, szeret, aggódik, másnap pedig nincs többé. Az egyik nap még nincs sehol, másnap meg ott gügyög.

Bizonyára sokan ismertétek Kicsi bloggert, vagy a kommentekből, vagy a blogjából, és tudjátok, hogy nem ír több blogposztot. Én egyszer találkoztam csak vele, nem ismertem őt jól, de engem is nagyon megrázott, hogy meghalt. Szerintem mindannyiunknak eszébe jutott ennek kapcsán, hogy milyen illó, múló az élet - közhely, igen, de az első megdöbbenés után ez jut az eszünkbe először. Hogy nem muszáj repülőre ülni,  hiszen mindannyian autózunk, bicajozunk, közlekedünk, eszünk-iszunk... Nem tudom, élünk. Kicsi lehetett volna, lehet bármelyikünk. 

Szerintem Kicsi nem örülne, ha miatta szomorkodnánk. Szerintem annak örülne, ha az, ami vele történt, segíthetne nekünk, hogy madártávlatból lássuk a saját életünket, hogy tudatosuljon bennünk, hogy egyszer élünk, hogy számít, hogy mi történik, hogyan csináljuk a dolgainkat, hogy hogyan érezzük magunkat, hogyan bánunk a körülöttünk lévőkkel - nem csak azért, mert bármikor vége lehet. Hogy nem muszáj sodródni, van rá mód, hogy a kezünkbe vegyük a saját életünket, és minden megtegyünk érte, hogy majd egyszer, ha vissza kell nézni, akkor azt mondjuk, hogy tök jó volt. Így csinálnám megint.