Nem is emlékszem, mivel töltöttem a vasárnapot... Illetve de, tudom: filmeket néztem, olvastam és aludtam. Kb. enni és kutyát sétáltatni másztam ki a takaró alól, meg ha elfogyott a gyömbér-menta teám. Közben nagyon örültem, hogy folyamatosan esik, illett a vaníliás gyertyáimhoz meg az egyik álomból a másikba eséshez.
Mára viszont programom volt már reggel: Gabesszel már ezer éve tervezgetjük, hogy megnézzük a Word Press Photo kiállítást, és most írt, hogy lemaradunk, ha nem sietünk, ma van az utolsó nap. Úgyhogy beállítottam az órát fél 8-ra, fölszedtem Phoebe-t fél 10 körül, és indultunk. Egy órát sorban kellett állni az esőben, ami nem volt olyan jó, mert fáztunk, és az esernyő alól kilógó testrészeink eláztak, de igazából volt értelme a szakaszos beengedésnek, mert bent nem volt olyan nagy tömeg, mint szokott. Tavaly alig fértünk oda a képekhez, de most egészen szellősen voltunk (mondjuk nem értem, miért hangyafasznyi betűkkel kell a leírást mellékelni a képekhez). Nagyon érdekesek a fotók, és fontos tájékozódni és belelátni, hogy milyen megdöbbentő dolgok történnek a világban, de a sajtófotó kiállítás kapcsán mindig eszembe szokott jutni, hogy vajon mennyire etikus mások szenvedésének (a legtöbb képnek ez a témája) megörökítéséből és publikálásából óriási pénzösszegeket besöpörni.
Utána hármasban elmentünk a Madalba, ahol ettünk sütit és ittunk kávét (illetve én egy forró csokit). Mondjuk ez is milyen, hogy megdöbbenünk a világ borzalmain, utána meg beülünk kevergetni a 800 forintos kávénkat és éljük tovább a kis üvegbúra-alatti világunkat. Phoebe és Gabesz most találkoztak először, nagyon jó érzés összeengedni a barátaimat, sokat vihogtunk. Aztán hazafuvaroztam mindenkit a zuhogó esőben, némi Bonobo-aláfestéssel, otthon megebédeltem, bemásztam a takaró alá, olvastam, majd aludtam. Csak egy órát, de utána olyan világbékével ébredtem, hogy nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet. Aztán este még elmentünk szaunázni a lányokkal.
Most valahogy helyrerakódott a kajálásom, nem is pörgök rajta annyira, meg nem is vagyok olyan kívánós. Vettem pomelót, ananászt (ezt fagyasztva tartom a hűtőmben) meg gránátalmát, a héten ezeket ettem vacsira, és érzem, hogy ez tök jó nekem.
És a hangyafasznyi betűket képesek ráadásul a két kép belső sarkához tenni... Sokkal ésszerűbben is el lehetne rendezni, de én is mindig megnézem. El is szoktam keseredni ennyi szörnyűség láttán, bár most a Máté Bence képei picit helyrebillentettek :)
VálaszTörlésNekem is ilyesmik jutottak eszembe a World Press Photo kapcsán, hogy azért fizetem ki a belépődíjat, hogy megnézzem, hogy fulladnak vízbe a menekültek, majd arrébb lépjek egy másik képhez... Kicsit képmutatónak érzem magam. De közben meg a fotósok hozzájárulnak a probléma tudatosításához és a rászorulók támogatásához, szóval higgyük azt, hogy jó helyre ment a 2100 Ft.
VálaszTörlésUi.: <3 pomeló <3
A férjem nyomorpornónak hívja a World Presst. Nekem erős kifejezés, de valahol igaza van.
VálaszTörlésNekem megint eszembe jutott erről, amit nemrég megkaptam, hogy bizony, luxusproblémáink vannak. :D
VálaszTörlésMiközben nagyon nem, de nem lehet mindenki Teréz anya.
Másrészről pedig azt gondolom, hogy pont nem a megfelelő réteget érintik meg ezek a képek, mert akik olyan helyzetben vannak, hogy befolyásuk van a világ folyására, azokat ezek a képek vagy nem érdeklik, vagy pontosan ez a céljuk.:(
Tehetetlen luxus-strucc vagyok tehát, de nekem is megvannak a saját kis vulkánjaim, amiket naponta ki kell pucolnom. (Ez utolsó mondat egy kicsit elvont lett, bocsánat.)