au revoir

Ma felmondtam a suliban. Két kolléganőm már beadta a felmondását előttem, és az igazgatónőnk szörnyen lekezelő volt velük, inkorrektnek nevezte őket, úgyhogy én is ilyesmi reakcióra számítottam. Viszont igyekeztem szépen becsomagolni a dolgot, és amikor bekopogtam hozzá, elmondtam, hogy vár rám Budapest, muszáj fejlődnöm minden értelemben, elmeséltem, hogy mennyire jó ez a suli, ahova megyek (ismerte egyébként), hogy sajnálom ezt az egészet, hiszen tudja, hogy jól éreztem itt magam és nagyon szerettem ebben a suliban tanítani, remélem, találnak az osztályomnak egy jó osztályfőnököt, és ne haragudjon, hogy ilyen helyzetbe hozom őt is és a sulit is. És halál kedvesen, mosolyogva mondta, hogy nem haragszik, mert mindenkinek azt az utat kell járnia, amire vágyik. És amúgy tényleg. 

Azt gondoltam,hogy ez az egész érzelmileg sokkal megterhelőbb lesz, de valószínűleg így a legtökéletesebb az időzítés, hogy holnaptól vár rám két hónap szabi, júliusban egy csomó utazás és nyaralás, és tele van a fejem a rengeteg rám váró izgalommal. Meg hát közben annyi ember asszisztálta végig az összes lépésemet, támogatott és bátorított végig, meg hát itt az fiú, aki maximálisan társam abban, hogy felborogatom szinte az egész életem, és legalább annyira lelkes mindennel kapcsolatban, mint én.

De ma este írtam egy hosszú levelet a gyerekeknek, mert nem akartam, hogy mástól tudják meg, és azóta egyfolytában sírok. Írtak ők is, a szülők is, annyi cuki üzenetet kaptam, annyi jókívánságot, leplezetlen szeretetet... Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Pilla írta, hogy szerinte néha muszáj, hogy változások legyenek az életünkben, olyanok, amik kimozdítják a helyükből a dolgainkat, és ez nem csak rám vonatkozik, hanem a gyerekekre, vagy akár az igazgatónőnkre is. Biztosan így van. És nagyon nagy örömmel nézek a változás elébe, de közben csak remélni tudom, hogy az utódom majd legalább annyira szereti ezeket a gyerekeket, mint én. Nagyon fognak hiányozni. 

helen dardik