hullámok

Valakinél olvastam egy mémet, vagy képet, vagy mi volt, hogy "ahhhh, majd a jövő hét már lazább lesz - mondogatjuk magunknak, míg meg nem halunk". Félek, hogy ez tényleg így lesz. 

Nagyon intenzív ez az időszak a suliban, sok új csoportom van, és itt, mivel nem a 'nagykönyv' szerint mennek a dolgok, a legtöbb döntés ránk van bízva. Csak most túl sok döntést kell hoznom egyszerre, túl sok az új dolog, a feladat, és borzasztóan aggódom, hogy nem úgy kellene, nem úgy kellett volna, nem jól csinálom, nem vagyok kompetens. Nagy stressz fejben tartani, melyik csoport melyik, melyik kollégával vagyok párban, melyik könyv, hol tartunk, melyik gyerek kicsoda. Plusz becsatlakoztam az Erasmus programba is, ahol van 3 nagy projekt, és minden részlete új számomra. 

Valamelyik nap már totál elegem volt a készülésből, későn volt már, délután fél 6 körül, kiléptem az épületből, és ott állt egy fiú, akit tanítok, és számomra új, rám köszönt mosolyogva, hogy szia Milonka, nekem pedig, bár tudtam, hogy ismerem, fogalmam sem volt, hogy ki ez a fiú, hogy hívják és melyik csoportomban van. És akkor úgy éreztem, hogy ennyi volt, megtelt az agyam, megőrülök. 

Tegnap reggel álltam a villamosmegállóban, és nem jött a villamos mondjuk 2 percig, ezért átmentem a buszmegállóba, de a busz se jött hosszan, közben elment 2 villamos, ezért visszamentem a villamosmegállóba, és azonnal jött a busz, ami után futottam, de nem értem el, és akkor majdnem sírtam. Szóval kicsit összecsaptak a hullámok a fejem felett, azt hiszem.

Kedden ültünk itt az egyik nagyon cuki kolléganőmmel, és meséltem neki, hogy visszajárok újra és újra lecsekkolni az óraterveimet, hogy tutira jó lesz-e úgy, már magamat kergetem ezzel az őrületbe, és mondta, hogy ő is ugyanígy van ezzel, miközben a gyerekek magasról tojnak az egészre, kb könyvük sincs, semmi. Szerintem ha eltelik pár hét, majd lelazulunk, minden automatikusan megy majd a saját kis csapásán, és tudatosul bennünk, hogy semminek nincsen tétje. Nagyon várom már. 

Egyébként jók az órák, és utólag mindig tökre érzem, hogy minden jól van úgy, ahogy van, mert a gyerekek boldogok, fejlődnek és jó a hangulat. Sokszor bejárnak most megnézni az óráimat, volt bent nálam tegnap két fejlesztőtanár megnézni a kicsiket, és az óra végén odajöttek, és nagyon megdicsértek, ami miatt kis híján elsírtam magam, annyira jólesett. 

Beszélgettünk erről egyébként Mamintivel, és megbeszéltük, hogy nekünk, tanároknak is kellene szupervízió, hogy megbeszélhessük valakivel a konkrét eseteket, ha valami dilemma van, vagy egyszerűen csak ha nem érezzük jól magunkat valami miatt. Én amúgy sokszor fordulok a kollégákhoz, és mindig jó érzés, ha kapok egy kis együttérzést, vagy tanácsot, de most úgy érzem, valami nagyobb horderejű asszisztenciára lenne szükségem. Amúgy van is nálunk ilyesmi, majd lehet, hogy élek is vele.