Rainy day, lovely people

Nos, igen, teljesen jó jellemzi az őszi szünetemet, hogy egyetlen egyszer sem jött az ihlet, hogy leüljek blogolni. Nagyon aktív volt ez a 9 nap, jó és rossz értelemben egyaránt. Barnit szinte csak a hosszú hétvégén láttam, rengeteget dolgozik, és ha este hazaér, vacsorázik, és szinte azonnal elalszik mellettem a kanapén, mondjuk nem csodálom, 5-kor kel minden nap. Mindketten nagyon rosszul alszunk egyénként mostanában, illetve úgy, hogy felébredünk 5, fél 6 körül, és utána már csak forgolódunk, ő a munkáján agyal, én pedig, azt hiszem, átveszem tőle a vibrálást. Mondjuk ez arra jó, hogy miután rájövünk, hogy nem tudunk már aludni, tudunk igazi, otthonos, összebújós reggeleket tartani, és a szabadnapjaink is jó hosszúak - elsején reggel 8-kor már a Pastramiban bundás kenyereztünk. 

Volt 1-2 borzalmas napom, voltam otthon is, és nem volt jó. Sokszor érzem, hogy szeretnék igazán jó gyerek, jó testvér, jó nagynéni, jó gazda lenni, és mikor tudatosul bennem, hogy nem vagyok, nem tudok megfelelni az elvárásoknak, legalábbis ha közben élem az életem, és nem szakadok szét, akkor semmiképpen, az pokoli érzés. Egyébként erről, a leválásról, a saját életről rengeteget beszéltem anno a pszichológussal, és sokat segített, hogy megértsem ezeket a (mellesleg teljesen természetes és normális) folyamatokat, de azért időről időre durván megvisel. 

Az edzőterem mellett eljárok mostanában futni, ami a lelkemnek, meg a béka segge alatt lévő állóképességemnek is nagyon jót tesz. Mi a hegy aljában lakunk, és nem ismerem túl jól a fölöttünk lévő környéket, úgyhogy fel szoktam futni a Gül Baba utcán, és tekergek a gyönyörű utcákban, belebámulok a szép, buja kertekbe, és elképzelem az ott élők életét. Sokkal jobban szeretem ezt, mint a futókört a szigeten. Kirándulni is voltunk, megnéztük az alcsúti arborétumot, nagyon szép tényleg, de nekem a Pilis, vagy a Börzsöny ennél többet szokott adni. Nagyon jólesik mozogni és a természetben lenni, de ezzel együtt sem könnyű a fejemben lenni mostanában.