uncsi karanténposzt

Azért is nehezen ülök le blogolni, mert már nem nagyon találok olyan pózt, amiben kényelmesen ülök, és a laptopot valahogy magam elé tudom helyezni. Olyan pici a lakás, hogy nincsen ebédlőasztalunk, csak pult bárszékekkel, amit nem annyira szeretek, és igazából csak evésre (meg hazaérkezéskor a kezünk ügyében lévő tárgyak rápakolására) használjuk. Meg van az erkélyen egy picike asztal, de ott meg odasüt a nap, és nem jól látom a képernyőt. Úgyhogy most a kanapén ülök törökülésben, párnákkal megtámasztott derékkal, meg, az ölemben egy párna, úgy, hogy a hasamat egyáltalán ne érje el, és így egy darabig jó, aztán ebben is el szoktam fáradni. Egyébként nem is azért várom, hogy majd nagyobb lakásba költözzünk, mert nagyobb helyünk lesz, szerintem tök jól elvagyunk így is, hanem mert nagyon vágyom egy ebédlőasztalra, legalább olyan basicre, mint amilyenem Vácon van. Ez a lakás annyira kompakt, hogy az sem fér el.

The pult

Kicsit rendre szoktat a karantén, mert szombaton mindig (már amikor nincs épp világjárvány) úgy tervezem, hogy jóóó korán kelek, és fél 8-kor már a tőlünk 100 méterre lévő piacon alkudozom az újkrumplira meg a pünkösdi rózsára, de aztán mégiscsak jobban esik sokáig fetrengni az ágyban, zuhanyozni meg hosszan inni a kávém, aztán örülök, ha 11 körül sikerül elcsattognom és a maradék árut levadászni a nénik pultjain. De most, hogy 9-kor konkrétan a rendőrök hessegetik haza a 65 éven aluliakat, tényleg muszáj felkelni időben, és jobb, ha nem az utolsó pillanatban érkezik az ember, mert hosszan kígyózó sorok állnak mindenhová, és időbe telik megszerezni, ami kell. 

Egyébként lassan olyan vagyok, mint anyukám, itt is vannak már kedvenc árusaim, van paradicsomos nénim, virágosom (aki ma az összes bimbós babarózsát eladta, mire odaértem, úgyhogy fuck him), titkos eper- (bocsánat, szamóca-) forrásom, húsos bácsim, meg kedvenc péklányom. A szamóca például úgy volt, hogy általában tartok a hűtőben egy kilós fagyasztott epret, ami mondjuk a turmixokba megy, és epret csak enni veszek, tejszínhab mellé, túróhoz, vagy csak úgy magában. Viszont hiába szépek, legtöbbször semmi ízük (ezért kell a tejszínhab), és csak kicsi mennyiséget érdemes venni, mert 1-2 napon belül megrohad. Viszont múlt héten az egyik helyen volt egy bácsinál egészen aprószemű szamóca (ez volt kiírva), ami egyáltalán nem volt szép, sőt, sorban állás közben el is bizonytalanodtam, de aztán mégis csak vettem egy fél kilót. Itthon lecsumáztam, megmostam, és este két kisvilla társaságában magunk mellé raktam kártyázáshoz. És Barni nem hitte el, hogy nem raktam rá cukrot, olyan mézédes volt, megettük mind a fél kilót pillanatok alatt. Ma is visszamentem, már másfél kilóért, és képzeljétek, a bácsi azt mondja, ez még csak a fóliás szamóca, és most jön majd a szabadföldi, ami még édesebb és finomabb lesz. In a nutshell: a korlátozásoknak köszönhetem, hogy 9-re már mindenféle földi jóval tele a hűtő a konyhapult. 

Amit egyébként még meglepően jól megy, az az, hogy minden reggel összerakjam magam: zuhany, szempillaspirál (anélkül albínó vagyok, ugye), kicsi parfüm, aránylag csinos, de kényelmes itthoni szett (ami nem olyan könnyű, mivel szinte már csak a pasim melegítőnadrágjai kényelmesek). Az is segít, hogy azért legalább naponta egyszer el szotunk menni valahová, és akkor felöltözöm rendesen. Nagyon szép rend és tisztaság van, a virágok meglocsolva és gondozva, a polcok két naponta letörölgetve, a ruháink kimosva (mondjuk Barni maga Mosó Masa, úgyhogy ezzel nekem nem kell foglalkoznom), az erkély ragyog. És érdekes, hogy minél nagyobb rend van, az még inkább azt váltja ki belőlem, hogy még rendezkedjek, és olyan helyeken is rendet rakjak, ahol egyébként nem tartanám olyan fontosnak. Én nem hiszem, hogy valaha lett volna ennyi időnk és energiánk ilyen patent állapotban tartani ezt a minifészket, és valószínűleg nem is lesz ilyen többé soha.