Amikor az exférjemmel anno Genfbe költöztünk, csak pár évre terveztünk ott maradni, és arra gondoltam, ha egyszer tovább állunk, milyen jó érzéssel gondolunk majd Svájcra meg a Genfi tóra, hogy milyen boldogok voltunk ott. Aztán a többi már történelem: kurvára nem az jut eszembe Genfről, hogy milyen boldog voltam ott, hanem hogy milyen nagy csalódás ért. Mondjuk én hiszek abban, hogy a rossz emlékeket felül lehet/kell írni jókkal, és Barninak kint is él az egyik legjobb barátja, kb két utcányira onnan, ahol laktunk, van róla szó, hogy elmegyünk valamikor egy kicsit csavarogni, a Cailler csokigyárba, Annecybe meg a Cern-be. Bár igaz, hogy ha utazhatnánk, akkor valószínűleg kb bárhova máshova mennék, ahol még nem jártunk, szóval mindegy is. Mindenesetre nem félnék attól, hogy szembenézzek a múltammal megint, az exférjemnek meg kívánok minden szépet és jót, remélem, megtalálta a boldogságát.
De Barnival a frankeles (a Frankel Leó utcában volt a lakásunk) emlékeinket, az első közös otthonunkat, a mini házibulikat, a Pata Negrás vacsikat, a nagy világmegváltásokat az erkélyen, aztán a karantén-életet, a terhességet, az első babázást, a végtelen babakocsi-tologatást a környéken már senki nem veheti el tőlünk.
Itt is tök jó most egyébként, vagy hát mi a kismacival jól érezzük magunkat, csak Barni elégedetlenkedik, mert most olyan helyszínen dolgoznak, hogy 2 és fél óra az út oda, meg ugyanennyi vissza, és ez azt jelenti, hogy napi (minimum) 5 órát vezet, és ezt nem bírja olyan jól, meg is értem. A másik helyszínük a Veli Bej fürdő, ami a frankeles lakásunktól konkrétan 2 percre lett volna, nem is értem ezt az időzítést.
Mondjuk nem tudom, hova vezet az, ha még huzamosabb ideig itt lakunk, ugyanis valamelyik nap azt vettem észre, hogy az a gatyám, amit még terhesen is hordtam egy ideig, szorít és kényelmetlen. Mondjuk nem csoda: anyukám minden reggel hoz nekünk két túrós táskát (mert a gyerek szereti, mondjuk mindent szeret), az egyiknek megeszi a felét Dani tízóraira, a maradék másfelet pedig, hogy ne vesszen kárba, megeszem én. (Egyébként életemben akkor voltam a legnehezebb, mikor új melóm volt, és a nyelvsuli bejárata egy csodás pékség mellett nyílt, én meg minden reggel vettem egy kakaós csigát. vagy kettőt.
Most pedig én is azt csinálom, amit - gondolom - a legtöbb anyuka, hogy tökre odafigyelek, hogy a gyerekem meg a válogatós, sokat dolgozó férjem jókat egyenek, én viszont kb betömöm a gyerek maradékát, valami kekszet a kávé mellé, egy túró rudit, vagy ami épp a kezem ügyébe akad, meg sok szénhidrátot csinálok, mert azt mindketten szeretik. Iszonyúan szarul eszem most, és úgy látszik, meg is van az eredménye. Egy hónapja vettem egy bérletet az edzőterembe, és akkor voltam utoljára (helló, 14 ezer forintos edzés). Tegnap már nem volt érvényes, de tanultam az esetből, most csak napi jegyet vettem. Mondjuk közben volt esküvőnk is, az meg nagyon intenzív időszak volt, de hát na. Sajnos étvágyam sincs különösebben, főzni sincs kedvem, nem tudom, mi van velem, össze kell szednem magam kicsit. Megint megfogadtam, hogy a heti egy jóga mellé (azt azért tartom) visszaillesztem az edzéseket, mert hülyeség, hogy ha van 1-2 órám, akkor vásárolni megyek, vagy takarítok.
Olyan hosszú utat tettél meg te is, nagyon érdekes az élet.
VálaszTörlés