je propose encore un verre

Barni kb egy hónapja újra dolgozik, így megint sokat vagyok egyedül Danival. Sokat nyomulunk, ha épp nincs orkán erejű szél és gyilkos hideg, átjár szomszédolni az alattunk lakó idős házaspárhoz, meg hetente egyszer Anyuéknál alszik, de azért időnként számolom a napokat az oviig. Barni tulajdonképp azóta itthon volt, hogy ideköltöztünk, és így tökéletesen összeszoktak Danival, ez amúgy lehetetlen lenne, amikor dolgozik és csak esténként van itthon. Már nincs az, hogy mindenhez kellek, és ő jellemzően csak mondjuk játszik vele, hanem teljes értékűen, 50-50%-ban oszlik el köztünk a gyerek, még aludni is felváltva szoktunk vele délután, vagy esetleg mindhárman elájulunk úgy két órára. És hát persze az ő kapcsolatuk minősége is teljesen megváltozott, annyira sokszor látom, hogy össze vannak bújva, Dani neki is ugyanúgy mondogatja, hogy nagyon szeretlek, Apa, most szerintem tökéletesen egyenértékűnek lát minket. Tök jó lenne így élni, jó nehéz lesz megszokni, hogy megint csak esténként csatlakozik be hozzánk, de hát ez van. Meg jót is tesz Barninak, hogy újra dolgozik, hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a melójába és nagyon szuper visszajelzéseket kapott már most, büszke vagyok rá. 

Az egyetlen hely, ahol abszolút nem lehet rá számítani egyébként, az a konyha, ugyanis megdöbbentően fogalmatlan, ha ételekről van szó. Például ha eszik valahol valami jót, halvány gőze sincs utólag, hogy mi volt benne, kb körülírni sem képes. Vagy volt olyan, hogy lasagne-t csináltam, amit imád, épp a ragu készült hozzá, odahajolt, megnézte, látszott rajta, hogy nem érti, mivel hogy a lasagne nem így néz ki, és megkérdezte, hogy de egy ponton majd a tésztát is belekevered?? Értitek, a kedvenc kajájáról még az sincs meg neki, hogy darált hús van rétegezve tésztával. Ilyenek, hogy besamel, vagy paradicsomszósz... Hagyjuk is. Pedig én imádok kajákról beszélgetni, és nem zavartatom magam, elmesélem neki, hogy ez most azért lett ilyen finom, mert én így és így csináltam (például a rakott krumplit besamellel csináltam, mert nem volt itthon tejföl, nagyon-nagyon krémes és finom lett), kedvesen, kisség üveges tekintettel meg is hallgat, de fogalma sincs, miről magyarázok. Ő, akinek a családjában kivétel nélkül mindenki, de mindenki mesterien főz. 

És ha már kaja: sokszor csináltam a télen császármorzsát, amit szerintem én életemben alig ettem néhányszor, igazából utána is kellett néznem, hogy mi az pontosan. Úgy indult, hogy tervezzük, hogy elmegyünk a Szépilona Bisztróba, amit felújítottak és nagyon dicsérik, hogy szuperhangulatos és nagyon jól főznek. Állítólag nagyon jó a császármorzsájuk, és itt kaptam fel a fejem, hogy az amúgy mi is? Na, és kiderült, hogy van a hamis császármorzsa, ami tulajdonképpen palacsintatészta, amit beleöntesz a serpenyőbe, vajon erősen kevergetve, nyomkodva megpirítod, porcukor, baracklekvár és kész is. Ezt elkészítettem jó párszor, magunknak, vendégeknek, nagy sikere van mindig. Aztán ezen fellelkesülve kiderítettem, hogy az igazi császármorzsa sem egy nagyon bonyolult dolog, majd némi kísérletezés után rájöttem, hogy nekünk úgy ízlik a legjobban, vagy hát úgy lesz a legjobb halmazállapotú, belül lágy, kívül pirosra pirult, ha fele lisztet, fele grízt használok hozzá. 

Ez pedig az aldis répás tortilla lepényke darabokra vágva és serpenyőben roppanósra pirítva, mártogatóshoz szoktuk enni, annyira finom és édeskés.