home away from home

Szerdán 7-kor kelt Dani. Mostanában előfordult néhányszor, hogy nem keltett fel, amikor felébredt, hanem elszüttyögött az ágyában. Most is ez történt: magamtól ébredni, és egy aztán meglepetésképpen egy jókedvű, hasaló kisfiút találni az ágyában kb ilyen lottó ötös-feelingnek felel meg, nagyon jól indult a nap. Összekaptam őt, lezuhanyoztam, hajat mostam, reggeliztünk, két körben levittem az autóba a már összekészített cuccokat (a akut beteg, megmentésre váró növényeim, egy csomó kinőtt babaruha, a fehérneműim, téli cuccaim, pelenkázószett stb), majd levittem Danit is, és elgurultunk Vácra. Nekem mióta saját autóm van, a vezetés egyenlő a szabadsággal, most pedig, hogy gyerekem van, az autózás abszolút énidő: csak én, a gondolataim, a suhanó táj és a meglepetés zenék a Spotifyon. A Dunakanyarban már sárgállanak a repceföldek, nem tudom megunni. 

Otthon még be sem álltam a kocsival, de Apa már ki is vette Danit, és nekem egy darabig nem is volt más dolgom, mint hogy elmajszoljam a kakaós csigát, ami a konyhaasztalomon várt, meg hogy ücsörögjek a kutyával a fal mellett a padon, ahova mindig begyűlik a meleg, ha süt a nap, és ahonnan legjobb kilátás nyílik anya kertjére, ami most tele van tulipánnal, nárcisszal és aranyesővel. Kipakoltunk egy játszóteret meg egy napernyőt a fűre Daninak, és tulajdonképpen hosszabb-rövidebb megszakításokkal egész nap ott bandáztunk. Apával készítettük egy tervet, és megbeszéltük, hogy hétfőn eljön és segít bababiztossá tenni a lakást, a falhoz erősíteni a szekrényeket, felfúrni a falra a tévét, hogy kiiktathassuk a TV-állványt, eltüntetni minden vezetéket stb. Ebéd után én is aludtam Danival egy órát, aztán 5 körül indultunk haza, felpakolva friss, a nagynéném kertjéből származó virággal, tojással, szörppel, lekvárral, uborkával. Mindig fennáll a kísértés, hogy ilyenkor találkozókat beszéljek meg, de most nagyon pihentető volt, hogy nem volt semmi dolgom. Ha újra jó idő lesz, megyünk még. 

could have been worse

Azt talán nem is meséltem, hogy múltkor jövök fel az autótól, az egyik karomban a gyerek a susi anorákjában, rajtam a kis rövid, pöttyös, susi dzsekim, a kettő egymáson iszonyúan csúszik, úgyhogy izomból kell tartani, hogy ne csússzon le a derekamról, a másik kezemben egy nagy papírszatyor tele cuccokkal, és akkor egyszer csak lent, az előtérben kiszakad a papírszatyor alja, az összes cucc kizuhan, egy hatalmas üveg, anyukámtól hozott birsalmalekvár pedig minden közepén szétplaccsan a kövön. Biztos ismeritek a tehetetlenség és a düh keveredését, ami ilyenkor úrrá lesz az emberen, kb ilyen fuck this shit, I'm leaving, és arra is emlékszem, hogy ott abban a pillanatban annyira haragudtam Barnira, hogy miért kell nekem ezeket egyedül csinálnom, de ha ott van az ember karjában egy cuki kisbaba, aki érdeklődve figyeli az eseményeket, akkor az ember egy jóízű káromkodás helyett megpróbál inkább nagy levegőket venni, hiszen tulajdonképpen semmi baj nem történt. Már meséltem, hogy anya ilyenkor azt szokta mondani, hogy nem érdemes a kifolyt tejbe belesírni, és ez nekem is egy egészen jól működő life hackem. Úgyhogy felvittem a babát, kezet mostam, levetkőztettem, megitattam, adtam neki valami játékot, és akkor indultam el menteni, ami menthető. Nem mondom, hogy őszinte volt a mosolyom, ahogy szedegettem ki a lekváros üvegszilánkok közül a kajákat, de végül egész olcsón megúsztam. Például mi van, ha mondjuk egy forgalmas út közepén, a zebrán szakad ki a szatyor? Na ugye. Amúgy én vagyok a hülye, mert tök jó nagy textilszatyraim vannak, és van is néhány az autóban, én meg itt nyomulok a régi, elnyűtt papírtáskáimmal. 

Maradjunk annyiban, hogy Barninak nem elég egyetlen (esős) vasárnap a pihenésre, nekem pedig nem elég arra, hogy egy hosszú, nyögvenyelős hét után ne legyek egyedül a babával. Így aztán hétfőn egyedül, hullafáradtan álltam neki teljesen átpakolni a lakást, hogy szép, szellős, rendezett és vonzó legyen a nappali és a konyha is a fotókon. Közben persze Danit is muszáj volt szórakoztatni, és közben kitalálta, hogy bár hulla fáradt, nem alszik, amire nagyon ráfeszültem, mert csináltam volna a dolgom, fú, borzalmas volt. De legalább a képek szépek lettek, és tartottam egy hatalmas szelektálást-rendrakást-elpakolást, hogy ne legyen annyi minden elöl, sokkal letisztultabb, tip-top most minden. Barni, mikor este befutott, egy csodaszép, rendes lakást, egy teljesen felpörgött, boldog kisfiút és egy iszonyúan frusztrált Milonkát talált itthon. Úgy sajnálom, nyilván jó lenne kipihenten, kedvesen és jókedvűen üdvözölni, és nem ráönteni minden nyűgöm, de hát kicsit kivagyok, ez van. 

Ma reggel végre kapott oltást, utána még hazaugrott a cuccaiért, mert két napot megint vidéken dolgoznak-alszanak, és mikor indult és búcsúzkodtunk, ilyen nagyjelenet-szerűen elsírtam magam a karomban a babával. Tudom, hogy Barninak is iszonyúan nehéz ez a helyzet, legszívesebben mindig velünk lenne, de ez van, tudtam, tudtuk mindig, hogy ilyen a munkája. Tudom, nem könnyítem meg a helyzetét az ilyen jelenetekkel, sőt, láttam rajta, hogy a szíve szakad meg, de egyszerűen nem látom a végét annak, hogy ennyit vagyok egyedül, hogy ennyit van távol, hogy ennyire nincsen segítségem, hogy hétvégente csak egy napot van velünk. Tudom, hogy majd jön a jó idő, meg megkapja mindenki a második oltást, és majd lehet kicsit szabadabban létezni, de még nem tartunk ott, és nekem mindig a mai nap nehéz, nem a távoli holnapi. 

Még este leszervezte, hogy ma apukája vigyázzon Danira 2 órát, és örülök is ennek, sőt, a nap is süt, úgyhogy a mai nap biztosan jobb/könnyebb lesz, és már nem is fogom érteni ezt a mostani kifakadást. Holnap meg lemegyünk Vácra anyuékhoz.

Gecco, de jó a kecód!

Fényképezem a lakást a lakáshirdetéshez:

Eközben a lakás többi része:

Remélem, a gyerek is előkerül majd valahonnan a cuccok alól. 

Közben eszembe jutott a Gecco de jó a kecód nevű oldal, ahol vállalhatatlan, botrányosan szar fotókkal ellátott, borzalmas lakásokról szóló lakáshirdetéseket gyűjtöttek össze. Imádtam!

friday night, baby

Fú, de kemény nap volt ez, pedig semmi különös nem történt, 7-kor keltünk, sokat játszottunk, sétáltunk, egyszer egy órára tökegyedül bealudt az ágyában játék közben, este fél 8-kor pedig percek alatt kidőlt, szóval minden tök jó volt, mégis, alig bírom nyitva tartani a szemem. Minden tiszteletem a gyermeküket egyedül nevelő szülőké. Szeretnénk még egy gyereket, ha összejön, de Barni munkája mellett azért ez nekem kőkemény így is, nem hogy úgy. Na mindegy, ezt mára elengedtem, kilakkoztam a körmeimet, kialszom magam, holnap délelőtt pedig pár órát a nagyszülőknél lesz Dani, szusszanhatok kicsit, este pedig, ha minden igaz, befut Barni is, és lesz egy vasárnapunk együtt lenni. Azért ilyenkor kicsit örülnék, ha valami hétköznapibb munkája lenne.

Köszi az érdeklődést azoknak, akik írtak, nem raktam fel a lakáshirdetést, mert nincs még alaprajzunk (hétvégén lesz), nincsenek fotók (kéne gyerek nélkül pár óra elpakolni, hogy ne legyen tele minden cuccal, játékkal meg családi fotókkal, lehetőleg napfényes időben, és akkor be lehetne szépen fényképezni), meg nem tudjuk az árat (egy ingatlanos barátnőnk ígérte, hogy segít kitalálni, talán vasárnap eljön), talán hétfőre meglesz minden. Illetve még azt nem tudjuk, hogy hogyan fogjuk mutogatni a lakást, én mondtam, hogy majd idejönnek és megmutatom, de Barni szerint úgy, hogy a gyerek itt van, semmiképpen, majd szombatonként mi (D ügynök és én) elmegyünk pár órára valahova, és addig ő megmutogatja a lakást. Mondjuk egyrészt hova mennénk, másrészt ő szombatonként is dolgozik mostanában, szóval nem értem, hogy gondolja. Én annyira úgy vagyok vele, hogy haladjunk már, de nélküle nem olyan könnyű elintéznem a dolgokat, ő meg egyszerűen nem ér rá.

Ma este felugrottak Barni szülei és hoztak egy jénai rakott krumplit (örök hálám), úgyhogy eldöntöttem, hogy holnap délelőtt, míg Dani náluk lesz, nem bevásárolni fogok, főzni, takarítani, meg a többi felelősségteljes, háziasszonyos dolgot, amiket ilyenkor szoktam, hanem mondjuk kiruccanok Szentendrére inni egy kávét, elmegyek futni, vagy esetleg spontán találkozom valamelyik barátnőmmel. Decisions, decisions. 

(Aztán persze annyira ismerem magam, gondolom, az MDF piacra fogok menni, berakok egy mosást, meg pimpelgetek valamit a lakáson. )

cicifix

Kiszelektáltam az igencsak elhanyagolt fehérneműs fiókomból az összes (amúgy halálosan kényelmes, de nem valami szexi) kismama-bugyit, szoptatós melltartót, elnyűtt fehérneműket stb, egy csomót elviszek Vácra, hátha lesz még rájuk szükség, a nagyon nyúzottakat kidobom - nem sok minden maradt. Valamelyik nap Barnira hagytam Danit délután egy kicsit, letöltöttem a Glamour appot és elszaladtam melltartót venni magamnak. A Women's Secretben két gyönyörű csipke együttest vadásztam, az egyik halványzöld, a másik mustársárga (annyira szeretem ezt a színt). Vicc egyébként, hogy nekik a tavaszi kollekciójuk egy percig sem volt a boltokban elérhető, most meg már le van akciózva, fél áron van minden. Nekem ezek annyira kényelmesek, szinte próbálnom sem kell (azért szoktam), kicsi mellekre hatalmas náluk a választék (és annyi csodás szín van!) - nem mondom, hogy a legjobb minőség, de leárazáskor brutál jó áron megvehetőek, így néhányat váltogatni szoktam, és évekig kitartanak. Szeretem.

Viszont akartam olyan melltartót is, ami még ezeknél is kényelmesebb, és már egy ideje szemezek a Sloggi melltartókkal, csak ott nem vagyok képben, muszáj egyeztetni az eladókkal, és általában sokan vannak, ami elijeszt. Most viszont senki nem volt (amúgy az egész Mammut kongott az ürességtől), úgyhogy nekiálltam próbálni... És úristen. Ismeritek Zero Feel, teljesen varrás nélküli, pihe-puha melltartókat? Konkrétan olyanok, mintha egy felhő venne körül, és közben nagyon szépen formáznak. Nekem egyébként ránézésre nem annyira tetszettek, de miután felpróbáltam néhányat, már egészen másképp néztem rájuk - igazából pont annyira kényelmesek, mintha nem lenne rajtad melltartó, csak közben nem lobog a cicid a szélben. Úgyhogy itt is vettem kettőt (egészen szépeket, egy ilyet, meg egy fehér nem csipkét, mint a képen, itt az volt a cél, hogy fehér póló alá is jók legyenek, amúgy nincs normális Sloggi oldal?), és most újra boldogan húzom ki a fehérneműs fiókomat.

food for thought

Amin nagyon kivagyok, hogy nekem a terhesség után egyszerűen nem tért vissza az étvágyam. Biztosan olyan kisgyerekes ügy (is) ez, hogy állva bekapod a vajas kifli maradékát, oszt' jól van, a lényeg, hogy a gyerek egyen, de eskü, én nem ez a típus vagyok, én szeretek/szerettem enni, megadni a módját, csinosan tálalni, főzni, kitalálni, bevásárolni hozzá. Nem vagyok éhes, nem kívánok semmit, főzni sincsen kedvem, nem érdekel a kaja (azért nem írok már ételekről itt sem), csak letudom az evést. Nem azért, mert nincsen időm/energiám, mert lenne. A héten főztem curryt, tegnap paradicsomlevest, ma sütöttem spárgás quiche-t, de egyikért sem tudok lelkesedni, az imént betoltam három mandarint (mondjuk az meglepő módon csodálatosan finom volt), ennyi volt a vacsi. Barni anyukája felhívott, hogy mondjam meg, mit kívánok, megfőzik nekem holnap, és nem tudok olyat mondani, ami kicsit is lelkesítene. Nem is jutnak eszembe olyan ételek, amiket enni/szeretni szoktam (a Khan-os nyári tekercsen kívül). Mi történik?

just the two of us

Barni vidéken dolgozik, a Balaton-felvidéken, így ma és holnap a nyaralóban alszanak az öccsével együtt (ők munkatársak, illetve ebben a projektben B az öccse főnöke), így szombatig kettecskén vagyunk a babával. Danit egész nap szórakoztatni iszonyúan intenzív, jön-megy, pörög, 2 másodperc alatt van ott bárhol, mindenre rámegy. Nagyon szeret labdázni és elképesztően lelkesen tolja, bármennyi ideig képes labdázni, nagyon cuki. Viszont így, hogy a remény sincs meg, hogy délután befut Barni, borzasztóan fárasztó a nap, agyilag, fizikailag, mindenhogy. Hiába alszik kétszer is kb egy órát, én nem tudok vele, pedig össze szoktunk bújni olyankor, de nem tudok elaludni. Majd ma lefekszem 9-kor. Tényleg (ezt magamnak mondom). 

Tegnap meglepetésvendégem volt, Violet ugrott fel egy kávéra tök spontán, annyira örültem neki! Olyan kár, hogy ez már nem létező műfaj, nem? Amúgy is, minden barátom annyira elfoglalt, hogy mindenkivel hetekre előre le kell beszélni bármilyen programot, na nem mintha én olyan lazán fel tudnák ugorgatni bárkihez. Bár szerintem még így gyerekkel is spontánabb vagyok, mint a legtöbb ismerősöm. Dani 5 percig megbabonázva bámulta Violet-et, mielőtt le tudott lazulni, szegény, nem annyira van hozzászokva, hogy emberek jönnek hozzánk. Pedig ha tudná, micsoda bulikat látott ez a lakás, mielőtt ő megszületett! Nagyon hiányzik a szociális életünk. Múltkor Barnival kártyáztunk este, és tök spontán ciccentett egy sört meg töltött nekem egy pohár fehérbort, sőt, még egy szál cigit is elszívtunk az erkélyen. Egészen be voltunk sózva, szinte nem is emlékszünk, milyen bulizni, mintha egy másik élet lett volna. 

Sokkal jobban érzem magam mostanában, mintha kicsit kezdenék visszatalálni önmagamhoz - úgy értem, a terhesség előtti Milonkához. Már csak naponta 3-4x szoptatok, és újra jók rám a terhesség előtti melltartóim, amit én nagyon vártam: vicces volt, hogy három méretet nőttek, de én alapvetően kismellű nő vagyok, és most már tudom, hogy szeretek is az lenni. A múltkor, mikor a várban sétáltunk, láttam egy nagyon csinosan felöltözött, idős nőt, tudjátok, kicsit  ilyen skandináv stílusú, nagyon letisztult, egyszínű, jó minőségű ruhákat viselt kutyasétáltatáshoz, én meg a szokásos, téli, sportos-kényelmes, karantén-anyuka cuccaimban voltam (mint mindig), Ekkor úgy döntöttem, elég volt, vissza kell találnom a csinos Milonkához. Itthon kicsit átnéztem a szekrényemet, és nem meglepő módon a fiók legfelső két rétege (ahonnan kb kizárólag öltöztem az elmúlt 1 évben) alatt kincsek rejtőznek. Elképesztően jó érzés volt a régi formámban krúzolgatni a babával, sőt, többször sminkeltem is a héten, a hajam megnőtt és kivételesen tök jó a formája is, többen megjegyezték, hogy jól  nézek ki, szóval jó érzés most tükörbe nézni. 

Azt hiszem, az oltás is megdobta a kedvem, nyilván fogalmam sincs, hogy mekkora védettséget ad, és mennyire segít hozzá ahhoz, hogy majd egyszer újra a régi életünket élhessük (főleg, hogy az ország nagy része nem fogja beoltatni magát), de mégis, egyszerűen megnyugodtam tőle. Barni mondjuk még mindig nem kapott, annak ellenére, hogy őt néhány évvel ezelőtt agydaganattal műtötték, és még a bátyámék is oltásra várnak, na meg ugye mi lesz a gyerekekkel, de szépen lassan talán mindenki megkapja. Mindenesetre iszonyúan hálás vagyok, meg hatalmas csodának is tartom, hogy eddig megúszta a család. 

Egyébként el is akartam mesélni, hogy hogyan történt, nem is az oltást magát, hanem hogy milyen barátai vannak Barninak. Szóval volt korábban két köröm az oltással, egyszer elküldtek a Sotétól, egyszer meg hiába autóztam ki a 16. kerületbe, kiderült, hogy aki szoptat, az nem kaphat Astra Zenecát. Ezzel én le is mondtam a dologról, hogy majd biztos hónapok még, mire kaphatok, de hát ez van, mit van mit tenni, az a típus vagyok, aki elfogadja a sorsát. 

Erre szerda délután épp Danival sétáltunk valahol a III. kerületben, mikor felhívott Barni egyik barátja, Andris, hogy a húga épp most kapott oltást a Városmajor utcában, 1 éven aluli szoptatós anyukák (értitek, na) soron kívül mehetnek. Mindez du fél 5-kor, mi otthon sem vagyunk, 6-ig tart az oltás, Barni vidéken dolgozik, ki tudja, mikor ér haza. Mondja Andris, hogy ő szívesen eljön velem, és vigyáz Danira, míg én bemegyek, majd sétálnak. Mondom oké, szuper felszedlek nemsokára. Hazarohantam, beraktam a babát meg a babakocsit a ház előtt álló autóba, felrohantam a zárójelentésért (itt azért vizionáltam, hogy a gyerekvédelem bekopogtat majd emiatt), és a telefon után 20 perccel már Andrisék előtt parkoltunk le. Ő kijött, mondta, hogy majd ő vezet, és mivel azon a környéken nem könnyű parkolni, meg csúcsforgalom is volt, lehet, hogy ő majd autózik Danival, míg bemegyek. Kiszálltam a klinika előtt, mondom, majd hívlak, ha kész vagyok. Elhúztak, még pont elkaptam Dani döbbent tekintetét a hátsó ülésen, hogy anya hova megy, én hova megyek nélküle, és ki vezeti az autót, majd abban a pillanatban arra is rájöttem, hogy a telefonom a kocsiban maradt. Jó, ezt el is engedtem, majd lesz valahogy. 

Az oltóponton minden flottul ment, iszonyúan kedvesek voltak az arcok, a katonák, a nővérek, a dokik, legszívesebben megölelgettem volna mindenkit, kb fél óra alatt végeztem. Kijöttem, na mondom most hogy legyen, szerencsére fel tudtam hívni Andrist az órámról. Ő leparkolt valahova, kicsit messzebb, de mivel nem indult az autó, szerencsétlen azt hitte, hogy pont alatta robbant le, pedig csak indításgátló van az autóban. Végül sikerült elindítania, mire odaért, én már vacogtam, annyira fáztam: nem tudom, hogy ennyire gyorsan beütött az oltás, vagy csak ennyire sok és gyors volt ennyi történés egyszerre, mármint gondolom, ahhoz képest, hogy amúgy mennyire eseménytelen jelenleg az életem. Hazafelé már kicsit le tudtam engedni, röhögcséltünk, Barni már náluk várt, Andris felesége túrós tésztát csinált nekünk vacsira, Dani legnagyobb örömére mindenkivel labdázott, engem pedig hagytak, hogy nyugodtan megemésszem a történteket. Végül semmi bajom nem lett az oltástól

Na és azon gondolkodtam, hogy ilyen barátokat akarok, és ilyen barát akarok lenni én is, mint Andris: aki mindent félredobva ugrik, hogy elvigye a haverja csaját, ha tök spontán alkalom nyílik rá, hogy beoltsák őt. Andris Barni legjobb barátja, olyan, mint a testvére, de Barni az összes barátjába rengeteg energiát fektet. És amikor a szülinapján meg szokott jelenni 50 ember, akkor tudom, hogy ezzel az 50 emberrel ő napi, heti, havi szinten beszél, találkozik, és ez az 50, sokszor teljesen máshonnan jövő ember Barni miatt már tőle független barátságokat is ápol egymással - ez olyan szép, nem? Nyilván az ő barátságait is megviselte az elmúlt egy év, de pl sokszor úgy viszi el Danit sétálni, hogy valakit, akit régen látott, elhív magával, hogy tudjanak kicsit dumcsizni. És tudom, hogy ha újra lehet bandázni, a következő szülinapján megint ott lesz az az 50 ember. 

Hiányoznak a barátaim.

a nagy hidratálókrém poszt

Annyira régen halogatom a posztot, amit ígértem a krémekről, hogy már saját magamtól is valami nagy dolgot várok, pedig igazából csak nagyon bejött két hidratálókrém, és gondoltam, megmutatom. Az egyiket @okosszepseg oldalán találtam, őt biztosan sokan ismeritek, szerintem sok nő arcápolási rutinja változott meg alapjaiban az ő tanácsai alapján. Én nem csinálok mindent úgy, ahogy ő mondja, sőt, de azért tanultam tőle egyet s mást én is, többek közt azt, hogy nem mindenkinek ugyanaz válik be, ismerni kell a bőrünket, és figyelni kell, mit szeret. Nos, ami az én bőrömet illeti, eléggé száraz, ezért az arcápoló rutinom legfontosabb pontja az alapos hidratálás. Nekem a könnyű krémek sokszor nem elegek, ezért általában éjszakai hidratálót használok nappalra is, vagy nagyon száraz bőrre valót, azt érzem elég táplálónak. 

Tessék, két csodás, gyógyszertári hidratálókrém, nekem mindkettő nagyon bejött:

• WELEDA SKIN FOOD LIGHT

Imádom a Weleda márkát, még a popsikrémünk is Weleda. A Skin Food krémet anno akkor találtam, mikor Barni a hidegtől és stressztől kirepedezett, kb vérző kezeire kerestem megoldást, és kb minden külföldi oldal ezt ajánlotta. Nagyon jól működött, de túl zsíros ahhoz, hogy B napközben tudja használni, nincs utána mondjuk egy órája, hogy beszívódjon. Viszont már van Skin Food Light, ami ugyanazt tudja, csak nem olyan zsíros. Engem kilóra megvett, legszívesebben fürödnék benne, és igen, arcra, kézre és testre is jó. Az illatát is nagyon szeretem, de elég erős, gyógynövényes illat, biztosan van, akit ez zavarhat. 

• CeraVe Moisturising Cream

Ezt a hilauronsavas hidratáló krémet száraz és nagyon száraz bőrre találtam okosszépségnél. Hatalmas tégely szuper áron (177ml kb 3500ft), csodálatosan puha és hidratált tőle a bőröm. Illatmentes, gyógyszertárban kapható. 

hinta palinta

Na, hát úgy tűnik, mégiscsak korai volt felrakatni a nyári gumikat az autóra. Nem tudom, mostantól mikor érdemes ezzel foglalkozni, júniusban, hogy már biztosan ne legyen hó és fagy? Pedig olyan megtévesztő, ha kinézek az ablakon, a gyönyörű, színes virágaimat látom, meg a fűszernövényeket, amik dús bokrocskákként burjánzanak, ennyit számít, hogy mindig itthon vagyok, és naponta kétszer átnézem őket, hogy mindenki jól érzi-e magát. Néhány méterrel hátrébb pedig már rügyeznek a fák, és szemben a park is egész szépen zöldell már. 

Valamelyik nap a Tabánban voltunk sétálni, és megláttunk egy kicsi, teljesen üres játszóteret. Már régóta szemezek ezekkel a baba-hintákkal, amik tök jól fixálják az ülni épp hogy tudó gyereket is, és most itt volt a remek alkalom, hogy kipróbáljuk: azt a boldog nevetgélést! Csak 3-4 percig lökdöstük kicsit, meg én közben fogtam a kapucniját, biztos, ami biztos, de azóta már itt nálunk is megálltam vele picit hintázni séta közben, amikor nem nagyon volt más. A mi játszónkon van egy 'fészek' hinta is, az tényleg szuper ilyen pici babával is, imádjuk (ez nem ilyen 'gyerekem van' T/1, nekem is nagyon bejön, nem csak neki). 

Tegnap a játszón odajött egy kislány (3 körüli lehetett talán? fogalmam sincs, hogy ezek a kis méretű emberek mennyi idősek lehetnek), bemutatkozott (valami olyan fura neve volt, amiről tudtam, hogy biztosan nem bírom majd megjegyezni, Zsolna talán?) megkérdezte, hogy a kisbabát hogy hívják, fiú-e vagy lány, és hogy jöhet-e velünk beszélgetni, míg hintázunk. Úgy negyed órát voltunk együtt, kérdezgetett Daniról, végig irányította a beszélgetést. Utólag azon gondolkodtam, hogy ez a kiscsaj sokkal talpraesettebb, mint én valaha voltam/leszek, hogy odajön, és tök lazán új barátokat szerez, ilyen skillt én is akarok! 

Ezek pedig annyira tetszenek! Mindkét nagymamám gyönyörűen hímzett, és Mami, anyu anyukája engem is megtanított kicsit, bár szépen sosem ment. Lehet, elkérem anyutól a hímzőfonalakat. 

more info

Mielőtt további indulatokat váltana ki az előző posztom: az egy szem "eszem-iszom-dínom-dánom" 5 főt jelentett, ebből Barnit és az unokatestvérét is két naponta tesztelik és szigorú elővigyázatosság mellett dolgoznak, a szülei duplán be vannak oltva, én pedig nem járok sehova. Magyarázkodás vége. :D

húsvét

Ahogy autóztam haza Vácról csütörtök este, elkezdtem iszonyúan szorongani azon, hogy megfelelően felkészültünk-e a húsvétra. Nem tudom, ez honnan jön, kinek akarok megfelelni, meg mit jelent az, hogy megfelelően, de még gyomrom is megfájdult az idegeskedéstől, egészen tudatosan nyugtatgatnom kellett magam, hogy minden rendben van, szuper lesz az ünnep, az a lényeg, hogy tudjunk pihenni, a babának legyen mindene, és kész. 

Egyébként is úgy indult az egész, hogy Barni unokatestvére (akinek nincsen családja, se barátnő, se gyerek,a szülei gyerekkorában meghaltak, szóval tényleg csak Barniék vannak neki) kérte Barni szüleit, hogy valamelyik nap menjünk ki hozzá Leányfalura mindannyian és töltsük ott a napot, ő süt-főz, megvendégel minket. Mondták Barni szülei, hogy arra gondoltak, hogy legyen nála a szombat, és náluk legyen hétfőn a hivatalos, NAGY, fél napos, húsvéti eszemiszom, dínomdánom. Én erre mondtam, hogy ez nekünk azt jelenti, hogy pénteken tudunk kicsit pihenni, viszont szombaton (Leányfalu), vasárnap (Vác) és hétfőn (Barni szülei) is turnézunk a babával együtt, ami neki is, nekünk is borzasztóan fárasztó, meg (ezt nem tettem hozzá) egyszerűen nem vágyunk erre. Barni mondta, hogy hát legyen Leányfalun a hivatalos muri, mindannyian ott leszünk úgyis, de mondta az apukája, hogy NEM, az náluk lesz. 

Végül nagyon diplomatikus módon másnap beszéltem Barni anyukájával, és végül ő meggyőzte az apósomat, hogy jó lesz ez így, nem kell két közös zabálás, az én szüleim pedig most kibabázták magukat, nem akarnak (-unk) nagy, össznépi húsvétot otthon, meg ők hiperlazák az ilyesmiben, úgyhogy szerintem Vácra most nem megyünk. A sonka-menün mi már túl vagyunk, vettem a Lujzában egy málnás-fahéjas babkát elvinni Leányfalura, és akkor ennyi. 

Pénteken végül igazi, hagyományos, nagypénteki menüként thai-t rendeltünk, majd elmentünk kirándulni a Pilisbe, Barni feltolta a babakocsit (meg benne Danit) a Boldog Özséb kilátóhoz, le a kalappal előtte, rengeteget vihogtunk közben, kicsit aggódtunk, hogy egy ponton szétesik a babakocsi. Utána autóztunk míg Dani aludt, este pedig végre tudtunk kicsit lazítani úgy, hogy tudtuk, most három napig nyugi lesz. 

Ma megvolt Leányfalun a vigadalom, Barni unokatesója rengeteg kajával készült, Barni szülei is hoztak egy csomót, én meg a babkát vittem - öten voltunk olyan 20 embernyi eledelre, nem túlzok. Emiatt is van egy kis rossz érzésem mindig, mert én kifejezetten madárétkű vagyok, Barni pedig az a típus, aki ha létezne olyan tabletta, amit ha beveszel, jóllaksz, nagyon szívesen élne vele, nem mindig, de sokszor. Nem igazán izgatja az evés, mint olyan, szeret néha jókat enni, de gyakran (munkanapokon pl) letudandó feladatnak látja, szükséges kellemetlenségnek. így véteknek érzek ennyi kaját legyártani, amiből rengeteg marad úgyis, pár napig rájárunk, egy idő után már ránézni sem bírunk, aztán a maradék kidobásra kerül. Minek ez a mennyiség, minek 4 fajta (töltött, füstölt, kolbászos stb) sonka, minek 5 fajta süti? Egyébként az én szüleim nem ezt az iskolát képviselik, de mióta Barni szüleit ismerem, teljesen feleslegesnek érzem, hogy én is hozzájáruljak ehhez a pazarláshoz. Úgyhogy végül megnyugodtam.

Egyébként ahhoz lenne kedvem, hogy majd jövőre mondjuk, ha nagyobb lakásunk és több helyünk lesz, nálunk legyen majd a közös ünnep, csak sokkal fenntarthatóbb stílusban. Vagy lehet, hogy érdemes ezt a nagyszülőkre hagyni, ha már ilyen fontos ez nekik, és mindenféle ünneptől függetlenül rendezni vendégségeket nálunk (dodging the bullet of expectations). 

Azért csokinyulakat vettem!

well done

Aránylag reggel indultunk tegnap Vácra, bár csak fél 5-re kellett mennünk az ügyvédhez, úgy voltam vele, hadd élvezzük ki ezt a kora nyarat anyuéknál a kertben. Nem akartam későn visszaindulni a babával már, és tudtam azt is, hogy Barni későn fog hazaérni, így inkább ott aludtunk. Két dolgot felejtettem itthon: a laptopomat (este blogot írni és sorit nézni akartam) és a baba tápszerét. Ráadásul az utóbbi hiányára csak pont este 7-kor jöttem rá, amikor szükség lett volna rá, és amikor nem lehetett már elugrani mondjuk a DM-be pótolni. Naponta egyszer, vacsi után, elalváshoz szokott inni belőle olyan két dl-t, illetve sokszor csak egy részét issza meg, szóval nem azon izgultam, hogy éhes marad, hanem hogy mi lesz a rituáléval. Végül egy pici mézzel édesített mandulatejet kapott, az első furcsálló tekintet után nem volt panasz, de nyilván borzasztóan éreztem magam, hogy ilyen hülye vagyok. 

Annak ellenére, hogy már nem szeretek Vácon aludni (nem szeretem az ágyat, a fűtést, hogy nem érzem már otthon magam) nagyon jól éreztük magunkat, rengeteget voltunk kint, sétáltunk, mindkettőnknek lett egy kis színe. Ezerszer nyugodtabb ott lenni így, mintha csak pár órát maradnánk, és anyuék is tudnak unokázni bőven.

Na és eladtuk a házat! Végül az a házaspár vette meg, akik legelőször hívtak, kb azonnal, mikor felraktam a hirdetést az ingatlan.hu-ra, és ők voltak az elsők, akik megnézték. Nekik az a sztorijuk, hogy 2 éve majdnem megvettek egy eredetileg teljesen ugyanilyen, csak sokkal jobb állapotban lévő, full felújított-kibővített házat néhány háznyira a mienktől, de a tulaj a szerződés aláírása előtti napon visszalépett, mert hogy érzelmileg túlságosan kötődnek a házhoz (ami azóta is üresen áll). Ez hatalmas csalódás volt számukra, és a mi házunkat kb második esélynek látták, konkrét tervekkel érkeztek, szóval nagyon-nagyon akarták. El kellett adniuk a saját (amúgy hatalmas és nagyon szép) házukat, hogy ezt megvegyék, és azonnal sikerült is nekik, szóval elég sok csillagnak kellett együtt állnia a deal-hez. Ráadásul képzeljétek, a nőnek van egy lakber blogja, a felújítást-bővítést kb kihívásnak-projektnek tekinti, és végig fogja dokumentálni, ami nekünk különösen izgalmas lesz. 

Most újra itthon vagyunk, a Mókuska már alszik, jól lefárasztotta a nagy utazás meg a napsütés. Barni nemsokára itthon lesz, és akkor indulhat a hosszú-hosszú hétvége.