Positivity

Nemrég Tamko írt egy nagyon kedves posztot az optimizmusom kapcsán, mint írja, szeretné ezt eltanulni tőlem. Tegnap pedig Zavarnál láttam, hogy említi a blogom, "erő merítés és okulás céljából", gondolom, ő is a pozitív gondolkodásra gondol, mint követendő példára. Biztosan igazatok van, és én is észreveszem magamon, hogy ilyen szempontból más vagyok, mint sok körülöttem lévő ember, tényleg teljesen hiányzik belőlem az önsajnálat és a rosszindulat is, nem szoktam keseregni olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni, és nagyon tudok örülni az apró dolgoknak - amiért egyébként megkaptam már, hogy felszínes vagyok. Én szerintem szerencsés csillagzat alatt születtem, értem ez alatt azt, hogy normális, jó fej családom van, akiktől örököltem ezt a gondolkodásmódot, a párkapcsolati mizériáktól eltekintve nem volt különösebb tragédia az életemben, szeretem a munkám, van hobbim, és nincsen hitelem. 

Sokan tudjátok, hogy tavaly nyáron vége lett a házasságomnak egy teljesen értelmetlen, rajtam kívülálló ok miatt, derült-égből-villámcsapás-szerűen, egyik napról a másikra. Engem is ugyanúgy agyoncsapott a dolog, mint ahogy bárki mást megviselt volna, őrületes csalódás volt, jó ideig nem tudtam elfogadni ami történt, úgy fél évig nyugtatókkal tudtam csak aludni, feketének, kilátástalannak láttam a jövőm, és volt olyan, hogy úgy láttam, ennyi, nincsen értelme az életemnek. Mindent szinte nulláról kellett újrakezdenem, mert külföldről költöztem haza, a lakásomba, szüleim mellé, nem volt munkám, nem volt jövőképem, várt rám egy válás. Aztán csináltam sok mindent, lassan újraépítettem a dolgaimat, elkezdtem dolgozni a suliban, lettek magándiákjaim, pörögtem sokat, és csak olyasmiket csináltam, amiről úgy éreztem, nekem jólesik. Szépen lassan jobban lettem, aztán ott volt a hosszú nyár, ami szerintem végleg meggyógyított, és jött az augusztus, mikor megismerkedtem ezzel a fiúval, a többit meg már tudjátok. Nem tudom, mi volt a titok, talán az, hogy türelmes voltam magammal, vagy az, hogy végül nem vesztettem el a reményt, de most azt gondolom, hogy az ember bármiből, tényleg, bármiből fel tud állni, és újra meg tudja találni önmagát.

Nem csak Tamkonak jutott eszébe, hogy ezt a képességet, továbbadhatnám másoknak is, hanem nekem is. Hiszen kívülről nézve mások problémája annyira egyszerűnek, könnyen megoldhatónak tűnik, nem? Így próbálkoztam ezzel, tanácsot adni, barátoknak, bloggereknek, vagy csak elmondani, hogy kívülről ezek a megoldhatatlannak tűnő problémák hogyan festenek. Lehet, hogy egyszerű lélek vagyok, de azt gondolom, hogy ha valami nem jó az ember életében, azon változtatni kell. Persze, sokszor nem megy, tudom én, mert a családtagjainkat nem válogathatjuk meg, az anyagi problémákat megoldani nagyon nehéz, stb. De annyi olyan helyzet van, ami szerintem megoldható, vagy csak az is segítene szerintem, ha az ember kicsit másra koncentrálna és könnyebben venné a dolgokat. Vagy kilépne szar kapcsolatból (ami a mániám, hogy inkább egyedül, mint egy kilátástalan, boldogtalan, energiavámpír kapcsolatban), vagy keresne más munkahelyet, vagy találna egy önmegvalósítós hobbit, sportolna, vagy igyekezne örülni annak, ami van, ahelyett, hogy azon sírna, ami nincsen, vagy azon, hogy minden milyen szar - mint ahogy a diákjaim, a gyönyörű, fiatal, gondtalan tinik is sokszor gondolkodnak az iskolában, ahol tanítok. 

És rájöttem, hogy nem, nem tudom átadni ezt a képességet. Mert mindig azt a választ kapom, hogy ja, igen, igazad van, DE. Mindig ott van az a de. Ez van, nem megy másképp. Nem tudok, és nem is akarok változtatni, mert, mert DE. Értitek, nem akarom én az észt osztani, nem vagyok egy Coelho, sőt, már nem akarom megváltoztatni a világot vagy a barátaimat sem, tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, tanácsot is csak akkor adok, ha kérik, és elfogadom, ha valaki negatív, és sajnálja önmagát. Mert kicsit azt hiszem, hogy ez a tulajdonság, a pozitív gondolkodás nem tanulható. Nekem legalábbis senkit nem sikerült megtanítanom rá. 

katt