Because I'm happy

Kedden összevesztünk azon telefonon, hogy kérdeztem, hogy minek ül otthon Budapesten, ha lemondták az összes programját, miért nem jön ki hozzám, ő meg ezen kiakadt, úgy érezte, hogy számonkérem, hogy miért nem rohan egyből hozzám, mintha neki nem lehetne más dolga. Én persze nem számonkértem, hanem csupaszerelemből sajnáltam őt, hogy egyedül ül otthon, miközben mi vágyakozva gondolunk rá a kis vidéki rezidenciánkon, ahol ő is sokkal boldogabb szokott lenni, mint a fővárosban. Illetve nem is igazán vesztünk össze, csak én megsértődtem, egész este rosszkedvű voltam és csalódott, hogy hogy tud így félreérteni, és másnap kábé nem kerestem - tudom, gyerekes. 

Aztán sokat dolgoztam szerdán, otthon is, majd elvittem a blökit, és találkoztam az egyik barátnőmmel meg a pasijával a borjurtában, és dumáltunk, meg megittunk fejenként négy (!!!4négy!) forraltbort. Aztán hazafelé persze virágos hangulatban rájöttem, hogy milyen hülyeség, hát annyira szerencsés vagyok ezzel a fiúval, úgy szeret, bármit megtenne értem, én meg itt hisztizek, úgyhogy gyorsan felhívtam, dumáltunk meg röhögcséltünk, és nagyon jó volt, mesélt a napjáról, meg hogy még kicsit olvas, aztán lefekszik aludni, én meg meséltem a forralborozást, meg a szuper beszélgetést, meg hogy milyen idilli így szerda éjszaka a szép főtéren andalogni hazafelé a szaglászó-szaladgáló kutyival. És azt is megbeszéltük, hogy hiányzunk egymásnak.

Letettük, én elgondolkodva sétáltam tovább, majd néhány perc múlva látom ám, hogy szalad szembe egy nagy fekete kutya, akinek villogó van a nyakörvén, pont, mint a pasim kutyájának szokott, és kellett pár pillanat, míg rájöttem, hogy jaaaa, ez konkrétan ő, és akkor már előttem csóvált tiszta erőből - mögötte meg a pasim sétált vigyorogva. És belebújtam a karjaiba, és akkor nem volt nálam boldogabb ember a világon. Most se nagyon van, pedig eléggé másnapos vagyok.