2014. december 23., kedd

Disgrace

Pénteken voltunk színházban, a Mundruczó-féle Szégyent láttuk a Trafóban, hát, basszus, súlyos. Én meglehetősen pillelelkű vagyok, egy jó adag empátiával megpúpozva, egy nehezebb témájú film után is képes vagyok álmatlanul forgolódni alvás helyett. Ebben a darabban kendőzetlenül tolták az arcunkba a válogatott kegyetlenségeket, és komolyan attól féltem, hogy kihallatszik, milyen hangosan dobog a szívem, és azt kívántam, hogy bárcsak ne kellene ott ülnöm, bárcsak ne kellene néznem. Én tudom, hogy a világ nem csak pihe-puha, hóban szaladgáló kiscicákból áll, de mondjátok már meg nekem, hogy én, Molnár Ilonka, mit tanulok ebből, miért leszek ettől jobb ember? Igen, értem, kirángat a valóságból (-ba?), és szembesít a világ és az ember mindennapi, elképesztő gonoszságával és kegyetlenségeivel is, megmutatja, hogyan (nem) tud valaki a húsába égett szégyennel együtt élni, talán el is gondolkodtat (bár szerintem én gondolkodom ezen épp eleget), de a darab képi világa, a folyamatos meztelenséggel és a durva erőszakkal együtt szerintem tökéletesen öncélú. Én ezt nem akartam volna, a pasim ugyanígy nem. És ez volt a Trafó karácsonyi záródarabja - hát, nem tudom. Ti láttátok? Mit gondoltok? Valamit nem értek, esetleg rosszul értek?


1 megjegyzés:

  1. Ugyan a darabot nem láttam, de hasonlóról tudok beszámolni. Régen jobban viseltem a hasonló darabokat, de ma már nem bírok megnézni az ilyesmit...azt hiszem megcsömörlöttem. És a saját életemben is volt már annyi szenvedés és fájdalom, hogy szabadidőmben már olyat szeretnék inkább ami feltölt. Biztos nagyon csőgondolkodás ez most, de ez van. A szépre vágyom, eleget tudok már a sötét oldalról, köszönöm.

    VálaszTörlés