To tell you the truth

Teljesen magam alatt vagyok egy ideje. Mondhatnám úgy is, hogy árnyéka vagyok önmagamnak. Nyűgös vagyok, rosszkedvű, össze-vissza eszem minden szart, legfőképp édességet, tudatosan megveszem a salátát, elhelyezem a hűtő frissen tartó fiókjában, majd amikor totálisan összeplöttyedt, felbontás nélkül kidobom. Napi tizenórákat alszom, fáj a hátam, de megmozdulni nem vagyok képes, se jóga, se edzés, csak a fenekemet növesztem. Április 20. a szakdolgozat határideje, és bár már agyalok rajta, még nem sikerült megnyitnom a fájlt (jó, mondjuk nem nulláról indulok, a nagyja csak összeollózás és kiegészítés lesz, de akkor is). Írás helyett (két alvás között) egyik könyvet olvasom ki a másik után, de mivel mással kellene foglalkoznom, ez sem ad sok örömöt, inkább csak bűntudatot. Bunkó vagyok és flegma azokkal, akik közben minden kívánságomat lesik, semmi se jó, olyanokba kötök bele, hogy de én nem ezt akartam volna reggelizni, és komolyan meg vagyok sértődve, hogy mit találok a tányéromon kvázi nyusziformában elrendezve. A rosszkedvemet pedig teljesen logikus módon drága és szükségtelen tárgyak megvásárlásával próbálom enyhíteni, és aztán borzasztóan csodálkozom, ha nem érzem magam tőlük jobban, a számlámon pedig egyre kevesebb pénz található. És sajnos nem napokról beszélünk, mert hetek óta tart ez az érthetetlen állapot. Egy pillanatig nem figyeltem oda, és undok, lusta hisztikirálynő lett belőlem. Nem, nem vagyok depressziós. Nem tudom mi van. Nem vagyok a helyemen.