Ma csak a 4. órára kellett bemennem, két hét alatt ez az egyetlen ilyen később kezdős napom van, amúgy 8-ra járok. Phoebe-vel megbeszéltük, hogy ennek örömére reggel elmegyünk edzeni, kértünk időpontot az edzőnktől, és 8-kor a teremben találkoztunk. Külön teremben nyomtunk köredzést, az edző lány rácsatlakoztatta a telefonját a nagy hangfalakra, és iszonyú jó zenékre (Belgára például) toltuk, mondjuk volt olyan pillanat, hogy azt gondoltam, most hányni fogok, de végül életben maradtam és kurvajó volt. Most nagyon lelkiismeretesen járunk. Aztán szaunáztunk, pihiztünk, majd együtt tekertünk egy darabig a full tavaszi napsütésben, és mondtam Phoebe-nek, hogy annyira lenne kedvem kivenni egy szabadnapot, elszívni egy spanglit és csavarogni vele.
De persze bementem dolgozni, és régóta a legjobb napom volt, cuki kölykök, hatékony, vicces órák, bariskodó kollégák. Egy csomó mindent elintéztem, dolgoztam egy fél órát az igazgatóhelyettessel is, akit imádok, majd az utolsó óra második felében olyat játszottunk az egyik osztállyal, hogy van valami sztori, valaki meghal, és eldöntendő kérdésekkel (persze mindent angolul) ki kell találni, hogy mi történt, egy csomót nevettünk, végül én jöttem rá a megoldásra, és az egyik fiú mondta, hogy "good job, Watson", pacsiztunk, és akkor nagyon szerettem az életemet. Mondjuk azóta is.
Lenne kedvem minden nap 10-re járni, sokkal kipihentebb és energikusabb lennék, még úgyis, hogy itthon is tanítok késő délutánig. Viszont természetesen holnap reggel 5:50-kor kelek, úgyhogy megyek fogat mosni.
Amúgy már meséltem itt Indonéziáról, mert emlékszem, hogy valamelyik olvasóm írt akkor, hogy az ő pasija is élt kint gyerekként, és hátha találkoztunk, de nem. Azért majd írok erről egy posztot.
Amúgy már meséltem itt Indonéziáról, mert emlékszem, hogy valamelyik olvasóm írt akkor, hogy az ő pasija is élt kint gyerekként, és hátha találkoztunk, de nem. Azért majd írok erről egy posztot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése