A zuhanás

Írtak nekem a blogger lányok, hogy 3 napra Zebegénybe költöznek kutyástul, találkozzunk. Úgy volt, hogy nem fog menni, de aztán tegnap délutánra mégiscsak sikerült egyeztetni, és este 6-kor találkoztunk a Kerékbárban, ami egy gyönyörű, nagyon hangulatos hely a parton, már a múltkor is meséltem róla. Szóval bepakoltam a kiskutyát a hátsó ülésre, végigautóztuk a meseszép, nyaralás-hangulatú, vízparti útvonalat, amit annyira szeretek (szerintem az ország egyik legszebb helye), és 6-kor már egy limonádé mellett vártuk a csajokat a plüsskutyával. Megérkeztek, dumáltunk, ettünk hamburgereket, megállapítottuk, hogy minden este ott kellene vacsizni, aztán mielőtt elindultunk volna, még meg akartuk csodálni kicsit a naplementét, meg akartam csoportképet is csinálni. Álltunk a korlátnál, nevetgéltünk, aztán Lajka meg a kis pulim kissé összekaffogtak, ő meghátrált, amivel az volt a baj, hogy a korlát alatt egy 4-5 méteres fal volt csak, a mélyben pedig a kavicsos part, és ahogy hátrált, leesett. Nekem még sosem volt ilyenem, de szerintem hasonló érzés lehet, mikor azt látod, hogy a gyerekeddel történik valami, mindenesetre lassított felvételben néztem végig, ahogy lezuhan. És aztán sír, és sántít.

Mondjuk van egy ilyen szupererőm, hogy ha baj van, hihetetlenül zen leszek azonnal, úgyhogy nem pánikoltam egyáltalán, csak elsétáltam a lépcső felé, ő pedig már szaladt is fölfelé hozzám, három lábon. Megtapogattam a lábát, érzékeltem, hogy nem tört el, mert nem szólt semmit, kicsit megölelgettem, és ennyi volt, 5 perc múlva már nem is sántított, csak nagyon haza akart menni. Míg fizettem, be is ült az autóba a sofőrülésre, a lányok szerint, ha ott a kulcs, haza is vezet. 

Hát ilyen kalandjaink voltak. A helyet még mindig nagyon ajánlom, de kutyákkal és kisgyerekekkel óvatosan!

ez nem a tragédia után történt, itt csak simán szundikált a napon