Home is where the fridge is full

Valahogy ez a kapcsolat pillanatok alatt nagyon bensőséges lett - persze még meg kell tanulnunk egymást beengedni a saját életünkbe, de szerintem jó úton járunk. Nem akarok sokat mesélni róla, illetve még nem érzem úgy, hogy megtehetem - de az szerintem nagyon érdekes, hogy én mit tanulok magamról ebből az egészből, mármint az, hogy hogyan látom magam a kapcsolatunk tükrében, és erről szívesen mesélek is. 

Szóval én tudtam magamról, hogy az a típus vagyok, aki könnyen teremt otthont. Mindenki azt mondja a lakásomról, hogy magával ragadóan otthonos, és legszívesebben azonnal beköltözne. Ilyen volt a svájci lakásunk is, szép, meleg, színes, egyedi, praktikus, kényelmes, hívogató. És amikor elmentünk két barátnőmmel a Balatonra 2 napra, ott is úgy berendezkedtem, mintha förevör odaköltöztem volna, a lányok csak néztek rám döbbenten, ahogy helyezgettem el a ruháimat a szekrényben, meg a kis cuccaimat az ágyam körül. Nekem fontos, hogy bárhol vagyok, otthon érezzem magam, és ez valószínűleg kiterjed a körülöttem lévőkre is, ezért (is) van valószínűleg, hogy a kicsik nagyon szeretnek nálam lenni, vagy hogy eljönnek a csajok egy hétvégére, és látom, hogy olyan természetesen érzik magukat, mintha otthon lennének. 

De azt most nagyon jó látnom, hogy bár még csak egy hónapja vagyunk együtt, már most észrevenni a kezem nyomát a lakásán, és nem csak azért, mert átköltöztettem pár cuccom, hogy ne kelljen mindig előre gondolkodni, meg mindent cipelni magammal. Jó hallani, hogy mindig elmondja, hogy mennyire jól, otthon érzi magát nálam, velem, a lakásomban. Én ehhez a fiúhoz kaptam még egy vizslát és részidőben egy 5 éves kisfiút is, a kutya instant, kölcsönös szerelem, a kisfiú pedig... Már járt itt nálam néhányszor, és már előre leadja a rendelést, hogy süssek neki banánkenyeret, amikor jön, és bekuckózva, boldogan nézi a Micimackót a kagylófotelből, míg mi összebújva durmolunk a kanapén, de mintha világ életében hozzám járt volna Micimackót nézni meg banánkenyeret enni. Plusz arra a kérdésemre, hogy jön-e máskor is, legutóbb is nagyon határozott IGEN volt a válasz, szóval szerintem nem lesz itt gond. Szeretek velük lenni. 

De - meglepő módon - a legeslegjobban azt szeretem, hogy bevásárolhatok és főzhetek. Mondjuk eszembe jutott a múltkor, hogy miután hazaköltöztem a férjemtől, zokogtam anyuéknak (többek között) azért, mert nekem most már nincsen kinek főznöm, és akkor ők azt mondták, hogy nekik bármikor főzhetek, és szépen megígérték, hogy bármit rakok eléjük, ők mindet szó nélkül meg fognak enni, és ehhez azóta is becsületesen tartják is magukat. De aztán megszoktam, hogy csak magamnak csinálok ezt-azt, legtöbbször üres a hűtőm (most ősszel valahogy nagyon motiválatlan voltam ilyen irányban), és random eszem, ami a kezembe akad (leginkább szendvicset a büféből). Azt viszont nem gondoltam volna, hogy én erre ennyire vágyom, és hogy nekem ekkora örömet okoz feltölteni a hűtőt, kitalálni, hogy mit főzzek, előszedni a régi, bevált receptjeimet, ételt tenni az asztalra és együtt enni. Persze tudom, hogy más, ha az ember naponta etet egy kisebb hadsereget, és valószínűleg ő is kell hozzá, a lelkesedése, a hálája, az öröme. Ma egyedül volt otthon a kissráccal, küldött képet a vacsijukról, a szépen, a tőlem kapott színes futóval megterített asztalról, és azt írta, hogy olyan jó érzéssel áll neki mindig főzni, mióta engem ismer. És nekem ez olyan jó. ♥