2017. május 7., vasárnap

Orgona ága

Késői gyerek vagyok, a két bátyám 7 és 10 évvel idősebbek nálam. A szüleim igazából nem akartak harmadik gyereket, de anya újra terhes lett, és annyira szerettek volna kislányt, hogy kockáztattak, hátha. Óriási fogadások mentek a családban a születésem előtt, és nagy volt az öröm, hogy lány lettem. Alig, hogy megszülettem, apukám, aki egy gyárban dolgozott műszerészként, kapott egy lehetőséget, hogy külföldön dolgozzon - nem is akárhol, hanem Indonéziában. Akkoriban nem nagyon volt lehetőség utazgatni, pénzünk sem volt egyáltalán, meg hát 1978-at írunk, a politikai helyzet sem nagyon tette lehetővé - a külföldi munka pedig a legtöbb ember számára elérhetetlen volt. Dél-Kelet Ázsia pedig... Á. Apa megbeszélte anyuval, aki rábólintott, pár hónapról volt csak szó ugyanis. Apa elutazott, anya itthon maradt egyedül a 3 gyerekkel, én ugye miniatűr, és mivel telefonunk nem volt, csak levélben tudtak kommunikálni. Az sem volt zökkenőmentes, mert hiába írt apa rendszeresen, volt, hogy egy csomó ideig nem jött semmi, majd egyszerre megérkezett 5 levél. Az idő meg csak telt, a munkával nem készültek el, a pár hónapból fél év lett, 6 hónap, 7, 8 hónap... Közben olyan sztorik, hogy anya fürdet engem a konyhában a kiskádban (fürdőszobánk nem volt, melegíteni kellett a vizet), majd megjelenik az egyik tesóm, tartja az állát, és ahogy elengedi, az egész álláról lefittyed a bőr és ömlik a vér - bicajbaleset, ugye. És akkor nagymamát szerezni, eljutni a kórházba... Nem lehetett könnyű egyedül. 

Aztán decemberben, mikor úgy 1 éves voltam, apa megüzente anyának, hogy maradhatna még. 3 évig. De hogy utánamehetne ő is, velünk együtt. Anyának egy hónapja volt, hogy elintézzen mindent, papírokat, oltásokat, beszerezze a tankönyveket az iskolából, hogy a fiúk kint is tudjanak tanulni. Január volt, mikor elindultunk, ahogy a nagybátyám vitt ki minket a repülőtérre, akkora hó volt, hogy autók helyett csak hatalmas hóbuckák parkoltak az utak mellett. A repülőn nem egymás mellett kaptunk helyet (!), amibe anya nem ment bele, úgyhogy négyen két helyen ülve tettük meg az utat Budapesttől Szingapúrig, majd Jakartáig, amit a nagyobbik bátyám végighányt, én pedig anya ölében ültem végig. Apa a reptéren várt minket, mi mindannyian kabátban szálltunk le, pedig ott majdnem 50 fok volt. Hazavittek minket, lepakoltunk, minket elraktak aludni, majd anya egy órán keresztül zokogott apának a stressztől, a kimerültségtől és a megkönnyebbüléstől, és hogy ezt soha többé ne tegye meg vele. 

Végül 2 évet éltünk kint, ami szerintem a család legboldogabb időszaka lehetett, 2 év nyaralás a földi paradicsomban. Én mondjuk sajnos semmire nem emlékszem belőle, pedig olyan izgi dolgok voltak, hogy a gyerekeknek gumicsizmában kellett szaladgálniuk a skorpiók miatt, ha kinyitottad a konyhaszekrény ajtaját, akkor nem pókok, hanem csikcsakok, kicsi gyíkok slisszannak el minden irányba, a helyiek megcsipkedték a fehér embert, mert állítólag szerencsét hoz, ami nem túl kellemes élmény, és mivel Indonézia sokáig holland gyarmat volt, a TV-ben csupa Superman és Batman volt, és a boltok is tele voltak olyan cuccokkal, amikről Magyarországon még 10 évig csupán álmodni lehetett. A fiúk angol iskolába jártak, közben anya kitartóan, fegyelmezetten vette velük a magyar sulis anyagot, és itthon végül vizsgáztak, nem is csúsztak évet, a saját osztályukba kerültek vissza mindketten. Anyagilag ez az út helyrerázta a családot kicsit, lett autónk, hifink, menő tévénk, olyan dolgok, amire addig nem sok esélyünk volt. Később apa nagyon sokat utazott még külföldön, de mi már nem mentünk többet vele. Tudom, hogy anyának nehezek voltak ezek az időszakok egyedül, 3 gyerekkel, akikkel mindig volt valami ügy, de soha nem hallottam panaszkodni emiatt.

Én egy kicsit azóta is érzem a családomban azt a napsütést, amit 2 év alatt mindenki magába szívott ott kint. Vagy anélkül is ilyen mindenki? Nem tudom, de nálunk nincs, nem volt soha veszekedés és panaszkodás, persze, emlékszem konfliktusokra, rossz napra, sírásra, az egyik bátyámnak volt egy öngyilkossági kísérlete szerelmi bánat miatt, és volt más baj is, de alapvetően mindenki életvidám, elfogadó és támogató, és nagyon össze tudunk fogni, ha kell. És ennek az egésznek anya a szíve, mert ő ilyen, ezt láttuk, ezt tanultuk tőle. Hogy felesleges belesírni a kifolyt tejbe, ha van valami probléma, azt meg kell próbálni megoldani, és aztán megy az élet tovább. Nyűglődni, szenvedni, panaszkodni apró dolgok miatt soha, senkit nem hallottam a családból. 

Anyukám varrónő volt, ami nagyon kemény munka, gyönyörűen dolgozott és nagyon szorgalmas volt, ma is nagyon aktív és dolgos. Emellett nagyon tájékozott, okos és jó fej, bármiről lehet vele beszélgetni, de ami a lényeg, nagyon kedves és gondoskodó. Nekem anya a példaképem, és tudom, hogy mázlim van, hogy ilyen kiegyensúlyozott mintát kaptam tőle. Szeretném azt hinni, hogy kicsit én is olyan vagyok, mint ő.

bicaj és kutya, ugye

19 megjegyzés:

  1. az nem nyuszi? :O
    de aw, igen :)

    VálaszTörlés
  2. Azta, mik ki nem derülnek! :) Nagyon szépen írtad meg, Ilonka!

    VálaszTörlés
  3. <3 jaj de jó, már úgy vártam, hogy írj erről az időszakról! és mindig annyira szeretem, amikor a családodról írsz. nagyon nagy bizalom, szeretet es a másik szabadságànak nagyfokú tisztelete (ahogy én látom) - ez annyira szuper, és sajnos elég ritka.

    VálaszTörlés
  4. Hat kulsoleg eszmeletlen a hasonlosag, es gondolom az eletigenlesed, az apro dolgokban megtalalni a szepseget is tole van!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyébként külsőleg nem rá hasonlítok, hanem apura. Sajnos:)

      Törlés
  5. Hű,azt az utazást valahogy el tudom képzelni.Hát nem lehetett semmi.Nekem már reggel oviba indulás miatt is gyomorgörcsöm van...:D
    Az állas sztorit pont így hallottam én is itthon,kiskád nélkül.;) Én voltam,szintén bicaj.Annyi eszünk már volt ezek szerint gyerekként is,ha leszakad az állunk,fogjuk míg hazaérünk.:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez valami ösztönös skill lehet😉 Abba az útba bele sem merek gondolni. Ebből is látszik, h az anyukák mindenre képesek!

      Törlés
  6. 💟
    Milyen napsugaras, finom írás!

    VálaszTörlés
  7. De aranyosan írtad, anyák napja:) és egy picit irigykedem, mert anyukám már nincsen velünk, de annyira ráismertem a leírtakból, hogy mosolyogtam amíg olvastam, köszönöm!

    VálaszTörlés
  8. Boldog anyukadnapjat, Milonka <3

    VálaszTörlés
  9. Bárcsak ilyeneket gondolna majd rólam a lányom...

    VálaszTörlés
  10. jaj de jo volt ez, te! mennyit számít honnan jött az ember :) nálunk mindenki mindig panaszkodott :( mindenért

    VálaszTörlés