ezt most először mondom ki hangosan

Nyáron egyszer késő éjjel értem haza Budapestről, tele voltam jókedvvel és energiával, nem volt kedvem egyenesen hazamenni, úgyhogy leszálltam a vonatról a bicajommal együtt, és kicsit tekeregtem a forró, pezsgő városban. A főteret szeltem épp át, mikor, ahogy átfutott a szemem az egyik éttermen, észrevettem, hogy néhányan eszeveszetten integetnek nekem, és három kolléganőm volt (az egyik már csak ex), akik össze szoktak járni, és hívtak, hogy üljek le hozzájuk. Csatlakoztam, rendeltem egy mojitot, dumáltunk. És akkor azt mondta az egyik csaj, hogy ő mindig csodálkozva néz engem a suliban. Erre teljesen értetlenül néztem rá, hogy ezt hogy érti. És azt mondta, hogy nagyon kilógok az iskolánkból az energiámmal, a pozitív világlátásommal, a folyamatos mosolyommal, a profizmusommal. Hogy sosem érti, miért itt tanítok, ebben az épphogy futottak még kategóriájú iskolában, hogy szerinte én bárhol, a legjobb iskolákban is megállnám a helyem, és hogy furcsa neki, hogy nem váltok. Nekem ez addig soha nem jutott eszembe, mert nagyon jól érzem itt magam. Látom a sulink gyengeségeit, de szerintem az a lényeg, hogy az osztályteremben, meg a folyosón mi történik, és abból én, főleg, mivel az összes osztállyal, akiket tanítok, imádjuk egymást, igyekszem kihozni a maximumot. A kollégáimat is nagyon szeretem, legalábbis legtöbbjüket, nagyon befogadtak, és a régi rókák is sokszor elmondják, hogy mennyire örülnek, hogy itt tanítok. 

De azért ezen, amit a kolléganőm akkor mondott, és amire a többiek is bőszen bólogattak, nagyon sokat gondolkodtam akkor, és azóta is. Egy csomó mindenkinél  (a tapasztalt kollégáimnál, a szüleimnél, a barátaimnál) rákérdeztem, hogy mit gondolnak, és mindenki azt mondja, hogy így van. Hogy ameddig még fiatal vagyok, és lelkes, addig menjek, mert ennél dolgozhatnék sokkal jobb helyen is. Egy csomó féle szempontból. Mondjuk anyukám azt mondja, hogy de hát ő úgy látja, hogy nagyon szeretem ezt az iskolát, jól érzem magam, és hogy akkor miért váltanék, mert hát honnan tudom, hogy más hely jobb lenne. És jól látja amúgy, de én valahogy ilyen furán működöm, hogy mindent szeretek, és mindenért lelkesedem, akkor is, ha közben időnként tele van a faszom. Mert ugye a kis dolgokat, meg a mikrokörnyezetemet én kontollálom, így az csillámpónis. De a feltételek (értem ez alatt például az iskola vezetésének a kompetenciáját és hozzáállását, a velünk való bánásmódot, valamint a gyerekanyagunkat) lehetnének ezerszer jobbak, és akkor nagy eséllyel szárnyalnék, főleg szakmailag. Mert itt azt egy csomó dolog miatt nem tudok. 

Lehet, hogy majd ha kipihentem magam, másképp fogom látni a dolgokat, de ebben a tanévben eddig jópár olyan dolog történt, amitől egyszerűen úgy érzem, hogy én ezt nem akarom hosszútávon csinálni - nem a tanítást, vagy a közoktatást, hanem... A pattanásig feszült idegeket, a fájó gyomrot, a motiválatlanságot. Lehet, hogy ezt a sulit én nem akarom. 

nikao