nem értem

Pénteken jó sokat kellett dolgoznom az ügyön, hogy vállalható állapotba hozzam magam a színházra, de hát így is én voltam A Kisírt Szemű Lány, akinek nem tetszett a mindenki által istenített darab, úgy látszik, hogy nem leszek maradéktalan Pintér Béla rajongó, de azért kíváncsi vagyok a többire is, mert a Bajnok viszont kilóra megvett.

Szombaton nem mentem el a tantestületi kirándulásra, mondjuk amilyen állapotban voltam pénteken, ezen a kollégák közül senki sem csodálkozott (ezt a válasz-üzeneteikből tudom). Helyette szanatóriumoztam, azaz délig ültem a teraszon a napsütésben a nyíló lilaakác alatt (dat illat!!!), bariztam anyuval és apuval, dobáltam a kutyának a gumimalacát. Anyuék ugye végighallgatták péntek délután, ahogy vígasztalhatatlanul bömbölök órákon keresztül, és apu erre leült velem szemben szombat reggel, és elmesélte, hogy neki is volt a Tungsramban olyan helyzet, mikor annyira megalázva és tehetetlennek érezte magát (édes, drága Apukám), hogy úgy érezte, az egyetlen megoldás, ha feláll, de aztán mindig megoldódott minden, és utólag úgy érezte, hogy jól jött ki a helyzetből. És elmesélt néhány olyan cuki, de szívszorító történetet, hogy tényleg tudatosította bennem, hogy lehetetlen úgy hosszú éveket lehúzni valahol, hogy időnként ne legyen pokol. És persze, tudom, hogy aztán elmúlik, megoldódik, el is felejti az ember, és tudom, hogy túlérzékeny vagyok (most valamiért), és valószínűleg túlreagáltam, mert fáradt vagyok és elegem van, de most egyszerűen nem látom magam bemenni az óráimra, mintha mi sem történt volna. És lehet, hogy holnap másképp fogom látni, de most úgy érzem, hogy váltanom kell. 

Legviccesebb amúgy, hogy ma reggel az osztályom olyan cuki volt velem, mintha az égvilágon semmi nem történt volna. Elképesztő. 

Ti a következő osztályfőnöki órán tennétek erről említést? Hogy rosszul esett, ahogy viselkedtek? Az a baj, hogy mivel úgy gondolják, nekik van igazuk, ugyanoda lyukadnánk ki. Vagy engedjem el, és lépjek tovább én is? 

asszem ez pont rámfért