Fú. Hát, nem annyira van kedvem a dolgozáshoz, éhes vagyok és nincs kajám, nagyon szeretnék egy kakóscsigát (ezer éve nem ettem). A vesebeteg kisfiúnak kilökődött az új veséje és nagyon szarul van, a srác pedig, akiről meséltem, hogy elszökött, mint kiderült, az agresszív családjától, és aztán küzdöttem érte egy csomót, szóval ő egyszerűen senkinek nem kell, pedig van családja, nagyszülők pl, de azt mondják, hogy nekik ő idegen, nem kell nekik, senki nem akarja elvállalni a gyámságot, és az a baj, hogy a fiú is kezdi elengedni az egész dolgot. Nagyon szomorúnak és tehetetlennek érzem magam.
Már senki nincs itt a városban, mindenki vagy beköltözött Budapestre, vagy szétdolgozza magát, így már szinte nincs is pajtim, akivel esténként lehetne inni egy fröccsöt. De most itthon van a barátnőnk Párizsból, úgyhogy a héten már másodszor kavarodtunk össze, hogy megnézzük a parton a naplementét, igyunk valamit (van a helyen Sauska rosé), és megbeszéljük az élet nagy dolgait - illetve csak a mi saját kicsi ügyeinket, de nagyon jó érzés kibeszélni mindent. A legjobb az egészben, hogy az ügy nem igényel komolyabb szervezés, csak ráírok, hogy naaa, egy bambi a parton? - és egy óra múlva már koccintunk is.
Ilyenkor kell valami, ami kicsit jobb kedvre derít, ezért a mai szoknyám, anyukám műve a terveim alapján elkészítve:
:-( sajnálom mindkét fiút, annyira kemény az élet(ük)
VálaszTörlés