missing

Voltam otthon egy napot, sokat családoztam, még a kisebbik bátyáméknál is voltam néhány órát, a barátaik is ott voltak, náluk persze ezek gyerekes összejövetelek. Nagyon jól elvagyunk, egy csomót meséltek a terveikről, épp házépítésben vannak, meg gyerekeztünk, de nekem annyira fura, hogy rólam nem kérdeznek, pedig tudják, hogy beköltöztem Budapestre, összeköltöztem Barnival, új munkám van... Szerintem ez annyira érdekes szitu, én minden részletre kíváncsi lennék, de ők valahogy nem, semmi. Egyszerűen nem értem. Régóta ez van köztünk, és mostanra elfogadtam ezt a kvázi egyoldalú kommunikációt, de időről időre megint rácsodálkozom. Bizonyos dolgokat nyilván elmondok magamtól is, de ha nem ilyen irányú a társalgás, nem fogom elmondani, hogy milyen a lakás, hogy oldjuk meg a dolgokat, milyen kétségeim vannak, vagy hogy hogy érzem magam.

Anyuékon úgy láttam, hogy ez így nagyon jó nekik, hogy ha kicsit is, de jövök. Kaptam egy csomó praktikus tanácsot, hogy mit vigyek, ne halmozzunk cuccokat stb. Együtt ebédeltünk, reggeliztünk, sokat ücsörögtem náluk, meg szerintem egyszerűen a tudat, hogy látnak, mesélek, elég nekik. 

A kutyával madarat lehetne fogadni, miután hazamegyek, látszik rajta, hogy megnyugszik, járkál utánam, alszik, sokszor összebújunk. Viszont mikor látja, hogy már pakolok, átmegy anyuékhoz, és bármennyit simogatom, nem lehet farkcsóválásra bírni. Ez nagyon nehéz, még ha tudom is, hogy jól el van velük is, nagyon szeretik, ott a kert, a házőrzés, a gyerekek napi szinten, de hát igen, én lennék a lényeg. 

Tegnap délután autóval jöttem be, mert kelleni fog a héten, hoztam egy csomó cuccot, vasalót, konyhai dolgokat, ruhákat, sok mindent. Este eszembe jutott, hogy elpakoltam egy tábla csokit is, elkezdtem keresni, és rájöttem, hogy a narancssárga hátizsákom, ami annyira tele volt, hogy alig bírtam behúzni a zipzárját, otthon maradt, de csak a csoki hiányzik, szóval nem tudom, mit pakolhattam abba a hátiba.