Nagyon nehéz ez az egész blogolás-ügy nekem. Mindig nagyon szerettem a nehézségeket is kiönteni ide, de mióta tudom, hogy sokan a valódi világomból - organikus (nem a blogvilágból származó) barátok, család - is olvasnak, nehezemre esik olyan dolgokról írni, amik valóban kikívánkoznának belőlem. Persze, nyilvánvaló volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik egy nyilvános felületen, meg hát nem is én vagyok a NASA, nincs itt semmiféle titok, csak már nem jut eszembe itt igazán megnyílni. Persze rejtély, hogy miért esik jobban ismeretleneknek kiönteni a szívem, mint a környezetemnek, de nem én vagyok az első, aki felismerte ezt a problémát, ugye. Most pedig bebizonyosodott, hogy az új sulimban is van, aki olvas, vagy legalábbis tudja hogy blogolok, és gyanítom, hogy ez egyre inkább így lesz - sőt, ma láttam rá jelet, hogy a gyerekek közül is van, aki képben van. Na, szóval lényeg, hogy a szexuális vagy kábítószeres kalandjaimat nem tudom itt ezután megosztani, annak meg, hogy időnként elmesélem a hétvégémet, nem tudom, mennyi értelme van. Biztos számít az is, hogy óriási események nem történnek velem.

A munka mellett sokszor csak arra vágyom, hogy hazaérjek a minilakásunkba, és nyugis kis családi életet éljünk. Már nem stresszelek a tanításon és az óráimon, szépen folydogál minden a maga medrében, nagyon szeretem, örülök, hogy váltottam, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy minden kb az ölembe hullott. Reggel bemegyek időben, hogy tudjak készülni, vannak lyukasóráim, és a szünetek is elég hosszúak, hogy  rá tudjak hangolódni a következő órámra. Délután viszont azonnal eljövök, amint végeztem, - erről viszont már hallottam, hogy van, aki rossz szemmel nézi, mondjuk ez engem nem zavar. Még mindig nincsenek magántanítványaim, pedig már lenne kedvem hozzájuk (csak még nem tettem semmit, hogy rámtaláljanak), így spórolok, mert a luxi dolgokra nekem mindig csak a plusz munkákból telik. De most nem hiányzik semmi, szóval nem bánom.

Elkezdtem bicajjal járni suliba, ami óriási, instant javulást hozott az életminőségembe. Majdnem 9 km-re lakom az iskolától, de a budai rakparton tekerek végig a Margit hídtól, átmegyek a Szabadság hídon, és még ott kavargok kicsit, mindezt ma reggel 25 perc alatt tettem meg. Csodálatos érzés mozogni, szabad levegőn lenni, kimelegedni, szabadnak érezni magam. Hazafelé pedig jobbra-balra tekergek, megállok, ahol kedvem tartja, elintézem, amit kell, nem függök senkitől, semmitől. Mióta beköltöztem, zavart, hogy milyen kevéssé veszek részt a város életében - mostanra ez teljesen elmúlt. Ráadásul nem vagyok fáradt, mikor hazaérek, ami medzsik. Hétfőn hazagurultam, megpuszilgattam a pasim, átöltöztem elmentem edzeni, és utána még Pilláékhoz is elmentünk társasozni - pedig egy átlag délután csak annyi erőm szokott maradni, hogy magunkra zárjam az ajtót, és otthon lődörgjek. Viszont mindenki csesztet, hogy vegyek sisakot, mert ez nem Vác, meg hát ugye én időnként tekerek az Üllőin, meg a körúton is, ha úgy alakul, amiről érzem, hogy gáz, úgyhogy már rábólintottam, a héten szerzek egyet.