2018. november 6., kedd

Szombaton jöttünk haza Krakkóból. Sikerült egy nagyon csinos kis szállást találnom, ahol nekünk is, a szülőknek is volt külön szobájuk, este viszont óriási kanaszta-csatákat tudtunk lebonyolítani a nappaliban. Reggelire-vacsorára nem volt gondunk, mert a szülők annyi kaját csomagoltak még otthon, hogy szerintem a kétharmadát hazahoztuk a végén. Ebédelni mindig elmentünk valahova, igyekeztünk minden alkalommal valami szuper helyet találni. Egyszer ültünk úgy be, hogy kipróbáljuk a lengyel specialitásokat is, volt egy nagyon furi leves, meg aztán pirog - ezen mondjuk kicsit besértődtem, mert el kellett dönteni, hogy tejfölt vagy pirított hagymát kérek a hússal töltött tésztacsomagocskák tetejére, és én mindkettőt akartam volna, de nem lehetett, milyen hülyeség.

Nagyon jó volt az egész, Krakkó az egyik kedvenc városom, csodaszép főtér, hangulatos kis utcák, vár, folyó, templomok, színes, egyedi kis boltok, cuki kiskocsmák, minden van. Egyik reggel pedig belefutottunk egy portugál kávézóba, eléggé visszahozta a portugál nyaralás hangulatát, hogy pastel de nata-val és ginjinhával kezdtük a napot. 

Az egyik nap elkirándultuk Auschwitz-ba, arról nem nagyon tudok mesélni, engem eléggé megviselt. Hazafelé viszont megnéztük Árva várát, ami tök random ott állt az út mellett, és úgy nézett ki, hogy abszolút nem csodálkoztam volna, ha szárnysuhogást hallunk, és egy óriási sárkány leszáll valamelyik tornyára. Megnéztük belülről is, szlovák idegenvezetéssel (köszi), nagyon tetszett. 

Viszont úgy tűnik, hogy az ilyen hosszú ideig való alkalmazkodás a nap 24 órájában teljesen más tempójú-érdeklődésű emberekhez, még akkor is, ha nagyon szeretem őket, az számomra extrém sport. Ha elfáradok, akkor egyedül akarok lenni, és ha ez nem lehet, akkor csendben vagyok, nem tudok, és nem is akarok beszélgetni, vagy egyéb mulatozásokban részt venni - mindig is ilyen voltam, ez nálam nem bug, hanem feature. Rossz érzés volt, hogy mikor elfogytak az energiáim, és befordultam kicsit, ebből folyamatosan próbáltak kimozdítani, meg noszogatni, hogy ne legyek rosszkedvű, vagy ha az vagyok, menjek el aludni. Eddig azt gondoltam, hogy mindenkinek joga van introvertáltnak lenni, illetve nem hiszem, hogy jogos elvárás, hogy mindig, mindenki jókedvű és csacsogós legyen, de most komolyan elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire neveletlen vagyok? Vagy csak csodabogár? 














3 megjegyzés:

  1. Vagyunk igy paran.nalunk mar megszokott h. ha barati tarsasaggal megyunk tobb napra valahova, akkor engem tuti egyedul hagynak min.egy delutanra, estere, mert amugy total befordulok, es nem erzem jol magamat, trolla valtozom.Ha kettesben megyunk valahova egy hetre, akkor is kell enido, akarmennyire is szeretem a ferjem.

    VálaszTörlés
  2. "ez nálam nem bug, hanem feature." imádom. #introvertpride Nehogy engedj a kételynek, persze, hogy ez normális :) Csak még nincs eléggé divatban az elfogadása. Majd kivívjuk idővel, szép csöndesen.

    VálaszTörlés