Tegnap volt az utolsó ülésem a pszível. Pont egy csomó más dolog foglalkoztat, úgyhogy nem annyira agyaltam rajta, hogy vajon milyen lesz. De a héten előfordult, hogy bepörgettem valami teljesen értelmetlen gondolatmenetbe magam, amivel már magamat is idegesítem, és ez olyan gyakran megtörténik, hogy eldöntöttem, hogy például ezt még elmondom neki. És elmondtam, egy olyan szorongást, amit még soha senki másnak, és nagyon jó érzés volt - ahogy szavakba öntöttem, valahogy nem tűnt már olyan súlyos problémának. És mondott néhány megnyugtató szót, pozitívakat, anélkül, hogy ítélkezett volna, inkább igyekezett megérteni, hogy miért gondolkodom így. Nem elemeztük túl a kérdést, de segített, hogy elkezdjem elengedni.
Most őszintén szólva kicsit sajnálom, hogy vége, és nem lesz már meg a lehetőségem, hogy olyasmiket is elmondjak, amiket magamnak is nehezen vallok be, valakinek, aki kívülálló, józan gondolkodású, és azon igyekszik, hogy segítsen nekem. De az egyik tanulság, amit elviszek magammal, az az, hogy kommunikáljak bátrabban és nyitottabban, és ez valószínűleg ilyen szempontból is érvényes. Nekem összességében az a benyomásom, hogy az emberek önzőek, és nagyon szeretnek magukról mesélni, hálásak érte, ha van hallgatóságuk, de nagyon ritkán tapasztalom, hogy őszintén kíváncsiak lennének a másikra - azaz rám, vagy egyáltalán eszükbe jutna bármilyen szinten, hogy a másik is szívesen mesélne, már ha bárki megkérdezné, hogy hogy van. Nekem általában nagyon nehéz megnyílnom - valószínűleg ez az egyik oka, hogy blogot írok, hogy mesélhessek magamról - szinte soha nem kezdek el én magamtól mesélni, csak ha a másik kérdez, és úgy érzem, őszintén érdekli, mi van velem. Ha pedig igen, az nekem nagyon nagy erőfeszítés és ezért ez eléggé ritkán történik meg.
De még mindig tök jó a helyzetem, mert tudom, hogy egy csomó embernek nem igazán vannak barátai - nekem vannak, és talán megpróbálhatom elmesélni nekik, ha valami nyomaszt, vagy valami jó. Akkor is, ha nekem ez amúgy pokoli nehéz.
Nagyon furcsa számomra, hogy itt a suliban például még mindig alig ismernek, Annán kívül, akivel már kétszer is voltam iszogatni, és a sulis ügyeken túl is érdekeljük egymást, szinte senki nem tud rólam olyasmit, hogy van-e párkapcsolatom, vagy milyen filmeket szeretek, vagy van-e kutyám, vagy hogy milyen ember vagyok, ha épp nem dolgozom - annak ellenére, hogy nagyon jó a kapcsolatom egy csomó mindenkivel, segítenek mindenben és kedvesek. A múltkor az egyik nagyon cuki kolléganő a konyhában, mikor kettesben voltunk, megkérdezte, van-e gyerekem - és azonnal bocsánatot kért, hogy ilyen tolakodó volt ezzel a kérdéssel, pedig nem is tudja, mennyire örültem neki. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy rajtam is az látszik, hogy zárkózott vagyok, és elvagyok a kis dolgaimmal, meg az órákra készüléssel mindig. Lehet, hogy kellene szerveznem valami sörözést.
Sokan vannak úgy vele szerintem, hogy kíváncsiak,de tapintatból nem kérdeznek magán dolgokat. Talán pont azért, mert a másik fél sosem mesél magáról és a környezetéről azt sugallva, hogy "semmi közötök hozzá". Érted. :) És így szépen elmennek egymás mellett megtartva a távolságot, pedig...
VálaszTörlésPontosan en is ezt erzem. Szeretik ha meghallgatjak oket, de onzo modon a beszelgetopartner nem erdekli oket. Felem konnyen megnyilnak az emberek es jo hallgatosag vagyok, ezert sok energiavampir vesz korul. Ma mar en is lepattintom ezeket az embereket. Sajnos ez a mentalitas valtasom azzal jart h en is zarkozotta valtam. Nem vagyok depis alkat de mar nagyon kiabrandult vagyok az emberekbol.
VálaszTörlésIlonka, nem találkoztunk sokszor, de nekem is mindig az volt az érzésem, hogy nálad van egy határ, tovább nem mehetek. Nem is tudom, miért kérdeztem a legutóbb tőled egy baromi személyes, magánjellegű kérdést... miután feltettem, legszívesebben leharaptam volna a nyelvem :))
VálaszTörlésPedig szerintem mi nagyon sok személyes dolgot megbeszéltünk már, én is sokat meséltem neked nagyon privát dolgokról is. És én egyáltalán nem bántam azt a kérdést!:) Biztosan érezni a zárkózottságom, de én nagyon szívesen mesélek magamról, amire a blogom a legjobb tanú:).
TörlésDe érted, van különbség a között, hogy 'milyen pózokban szoktatok szexelni', vagy hogy 'mesélj, hogyan érzed magad a jelenlegi élethelyzetedben' stb. Nekem olyan terészetes, hogy ha beszélgetek valakivel, egy csomó kérdést felteszek, és aztán odafigyelek, hogy a másik mit mesél, de valahogy sok embernél ez nem alap. Meg egy jó beszélgetésnél ennek az oda-vissza egyensúlynak természetesen kellene történnie, nem?
Az mitől függ, hogy meddig tart egy terápia? Ti pl. így egyeztetek meg előre vagy eljött az a pont, hogy a pszi (vagy te) azt mondta, hogy most így rendben vagy és vége?
VálaszTörlésMaminti írt erről (is) egy csomót, csak sajnos zárt a blogja, de ha erre jár, lehet, h idemásolja neked, vagy elmondja. Általában van valami terv, hogy mi a cél, és h kb mennyi idő/alkalom kellene rá, hogy eljussatok odáig - nekem is volt ilyen, június közepét beszéltük meg heti egy alkalommal. De közben nagyon szépen haladtunk, és volt 1-2 nagyon konkrét előrelépésem, cél, illetve feladat, ami teljesült, és attól úgy éreztem, hogy rákerültem a jó útra. Az, amiért mentem, már régen nem aktuális, ahelyére került, és a végén volt 1-2 alkalom, hogy úgy éreztem, hogy már olyan dolgokról beszélgetünk, amik nem olyan fontosak, illetve a barátnőimmel is remekül meg tudom beszélni őket ingyen. Ezt elmondtam a nőnek, és ő is úgy látta, hogy hozzásegített ahhoz, hogy minden a jó úton halad az életemben, tanultam egy csomó mindent, amivel talán innen bizonyos dolgok könnyebbek lesznek, és boldogulok majd szépen. És akkor tartottunk még 3 alkalmat, ami ilyen levezetés volt kb, és au revoir.
TörlésEz egy nyitott dolog, bármikor visszamehetek, és ha úgy alakul, hogy úgy érzem, hogy kell a külső segítség, akkor vissza fogok menni. De most hirtelenjében minden tök jó:).
akár 1-2 alkalomra is vissza lehet menni, valami egészen konkrét problematikával, ezt kifelejtettem
TörlésKöszi!
TörlésOlvasom Mamintit is és tényleg, most, hogy mondod volt róla szól. Na el is olvasom megint. Én jövő héten kezdem, csak ezért kíváncsiskodom :) Nagyon jó olvasni amit írtál, ezt szeretném én is majd elérni.
Én is azt éreztem, amikor utoljára voltam, és lezártuk, hogy baromira fog hiányozni, hogy elmesélhessem neki azt, amit eddig másnak sose mertem például. Vagy hogy az álmaimat kielemezzük. Ebben annyira nem hittem, de csomó nagyon érdekes dolog kiderült a tudatalattimból, nem is gondoltam volna.
VálaszTörlésPont a napokban gondolkodtam róla, hogy pár alkalomra visszamennék a közeljövőben..
Milyen mázlitok van, hogy ilyen jó pszichológust találtatok. Vagy hogy ilyen jó pszichoterápia alanyok vagytok? Én is próbálkoztam most, meg már egyszer úgy 15 éve is, de rettenetes csalódás volt. Akárcsak a kineziológus azzal is próbálkoztam. Tulajdonképpen már nem is értem, hogy miért gondoltam, hogy vadidegen (és ítélkező) embereknek bármilyen mélyebb dolgot kiteregessek minthogy mi a kedvenc ételem (bár a legutóbbinak még azt sem szívesen mesélném el)...
VálaszTörlésJajj, epp par napja gondoltam rad, hogy ezt megmutatom, mert vegig te jartal az eszemben, amig a bevezetot olvastam.
Törléshttps://drive.google.com/file/d/1dCrIGsndfB3IwPolUIcdADPkSbvkj3s0/view?usp=drivesdk
Lécci, lécci, semmilyen szinten ne mossuk össze, vagy tegyük egy polcra a pszichológust a kineziológussal. Nem azt mondom, hogy utóbbi nem lehet jó, vagy nem segíthet, de óriási különbség van a kettő között.
TörlésAzt meg annyira sajnálom, hogy te egy rossz szakemberhez kerültél, aki csak még jobban bezárt, mert szakértő kezek között rengeteget lehet fejlődni.
Szerintem is tok mas a pszichologushoz es a kineziologus de egyik modszerrol sem ereztem hogy hatasos lenne ram.
TörlésKineziologussal nincs tapasztalatom. A pszichologia meg nem varazslat, nem mukodik harom alkalom utan, hogy olyan hu de hatassql legyen. :( Ami az emberben egy elet alatt romlott el, az nem jon helyre egy honap alatt.
TörlésSzerintem ez a kollégákkal haverkodás nem csak azon múlik, hogy ki mennyire kíváncsi, hanem hogy bármennyire is szereti az ember a kollégáit, az mégiscsak munkakapcsolat, és sokan nagyon kényesek a munka vs. magánélet-határra, nem akarják keverni a kettőt, a kollégákkal a melóhelyen, bizonyos határok között barátkoznak, de amikor vége a tanításnak, akkor mindenki a saját baráti köréhez csatlakozik. Nekem is ez a természetes, ugyanakkor a közvetlen kollégáimmal "a négy fal között" bőven sokkal mélyebb a kapcsolatom a kollegiálisnál, és mindent tudunk egymás magánéletéről...
VálaszTörlésEz igaz. Nekem volt olyan kollégám akiről semmit nem tudtam (tudtunk) mert annyira védte a magánéletét. Én mindig meg is bántam hogy milyen fecsegős vagyok, sokszor elhatároztam hogy többet nem mesélek semmit, de nem sikerült betartani.
TörlésMunkahelyen alakulhat úgy is hogy visszaélnek vele, ezért okos védeni a saját szférát - csak nem mindenkinek könnyű.
Nagyon nehéz dolog ez a nyitottság. Én mindig azt érzem, hogy mások sokkal zárkózottabbak, mint én. És leginkább azért szoktam bezárni, mert azt érzem, hogy az én közvetlenségem, nyitottságom túl sok másoknak. A másik amit érzek és ez most nem rád vonatkozik Ilonka, hogy sokan félnek önmaguk lenni, mert mit fognak gondolni rólam? És a másik oldalon elfogadni a másikat olyannak amilyen szintén nem megy. Munkahelyi feladat volt, hogy írjunk egymásnak pár sort, mit szeretek v mit nem szeretek a másikban. Én voltam az egyetlen, aki azt írta le, hogy mit tanult a többiektől, miben különleges a másik. Mindenki más kritikát fogalmazott meg: hangos a zenéd, szétpakolsz az asztalon stb. Hogy nem veszek észre dolgokat azt nem mondom, de nem rugózok rajtuk, nem dédelgetem a sérelmeimet. Elképesztő, hogy milyen beírások születtek, és ezeken milyen jól meg lehetett sértődni - mert persze mindenki kitalálta honnan jött a kritika. Szóval a nyitottsághoz nagyon jó önértékelés is kell és akkor itt értem vissza a terápiához, ami meg segíti ezt.
VálaszTörlés