A Balatonon a fiúk (Barni és az öccse) születésük óta otthon vannak, és a múltkor kicsit értetlenkedtem nekik, hogy hogyan lehet az, hogy egy csomó ismerősüknek van vitorlása, de mi még sosem hajóztunk ki, pedig én nagyon szeretek vízen lenni. A srácok szeretik, ha én boldog vagyok, így szombaton délután összeszedtük a cókmókunkat, és kikutyagoltunk a (háztól 100 méterre lévő) kikötőbe, ahol a szép, fehér vitorlásán már várt minket az egyik hajóskapitány. Engem szépen előre tessékeltek, és felálltam a fa lépcsőre, amiről át kell mászni a hajóra. A hajó ebben a pillanatban pont távolodott a parttól, túl nagy lett köztem és a fedélzet közt a távolság, ezért megfogtam az árbocot, hogy közelebb húzzam magamhoz a vízen, és könnyebben át tudjak lépni. Ebben a pillanatban kifordult alólam a kicsi fa szerkezet, és én szépen, lassított felvételben bepottyantam a part és a hajó közé.
Nekem valami miatt sokszor eszembe jut, amikor bringázom, vezetek, vagy főzök például, hogy mennyire a sors kezeire vagyunk bízva, egyetlen rossz mozdulat, egy szerencsétlen véletlen, és eltörhet valamid, összetörheted magad, vagy akár meg is halhatsz, kb önhibádon kívül. És hát elég egy törött csukló, vagy törött láb, hogy az ember hónapokra meg legyen lőve. És ahogy estem lefelé, emlékszem, hogy végigfutott az agyamon, hogy baaaaszd meg neeeeeee máááár, nem akarok megsérülni, nem akarom, hogy bajom legyen.
Végül nem lett, mert megtartottam magam, kicsit lógtam ott, majd a fiúk, miután szépen biztonságba helyezték a sörüket, kihalásztak. Sikeresen felszálltam a hajóra, és miután mindenki megnyugodott, vagy két órán keresztül szeltük a habokat, napoztunk és fürödtünk. Mondjuk a bal térdhajlatom azóta is fekete, szóval azért megütöttem magam, de egész szépen megúsztam az ügyet.
Valamelyik nap pedig autóval mentem haza Vácra, lenéztem, hogy állítsak a klímán, és mire felnéztem, már csak az előttem haladó autó szélsebesen közeledő fenekét láttam. Satufékeztem, és sikerült időben megállni, de azért eléggé leizzadtam. Milyen picin múlik...
Remélem, ti jobban vigyáztok magatokra!
Ez meg itt a kisállat:
Igen, igen, elég lepillantani a rádióra és kész is a baj. Én kiütést kapok azoktól, akik úgy vezetnek, hogy közben nem az utat nézik, hanem az anyosulesen ülő szemébe, hosszan.
VálaszTörlésA "miután szépen biztonságba helyezték a sörüket, kihalásztak" ez azért elég vicces :)))
Nekem mindig vannak időszakaim, amikor a kelleténél picit jobban rástresszelek erre a kérdésre. Bármikor bármi történhet, ezért is vallom, hogy akármilyen nagy a harag, úgy kell elaludni, hogy megszeretgeted a másikat vagy hogy nem szabad köszönés nélkül elindulni, bármilyen mérges is vagy.
VálaszTörlésOlyan törékeny az élet...
VálaszTörlésÖrülök, hogy épségben megúsztad - és a sörök is ;)
A kutyus meg hát <3
♥️ (most nem tudok ennél értelmesebbet írni)
VálaszTörlés