long and sad and hopeless

Lehet, hogy ezt a posztot most egyáltalán nem kellene megírnom, mert minek nyavajogni, de csak kikívánkozik belőlem. Nehéz eldönteni, hogy csak most vagyok ennyire magam alatt, és ezért látom ilyen sötéten a dolgokat, vagy tényleg ez van, de nagyon nem voltam jó helyen a héten. A rendes munkám mellé bevállaltam az erasmust is, ami a héten ment, volt 12 külföldi vendégünk, és nekik kellett szervezni mindenfélét, a szállástól kezdve a speckó kaján keresztül a programokig mindent, plusz kísérgetni is kellett őket mindenhova. Ezzel amúgy nem is volt baj, mert nagyon jó kis csapatban dolgozunk, és igazán nekem való feladatokat kaptam, az ajándékok kitalálását és szervezését, a fővacsi leszervezését (a Kőlevesben voltunk, és telitalálat volt, köszi, Violet), meg három délelőttnyi programot. Mindent nagyon élveztem, de közben a sulit is csinálni kellett, intézni magam helyett helyettesítéseket, készíteni anyagokat stb, és aztán minden délután program, csütörtökön a szokásos konferencia estig. A végén (mondjuk még holnap is tart, szóval vasárnap lesz csak vége) pedig nem az volt a benyomásom, hogy milyen izgi, pezsgő, sikeres hét volt, hanem leginkább a hátam közepére kívántam ezeket a programokat, miközben az amúgy takkra betáblázott dolgaimra (magántanítványok pl, ami miatt egy csomó pénzzel is rövidebb lettem) és a magánéletemre egyáltalán nem marad idő. Az egyetlen csoda, hogy valahogy akkora kitartás van most bennem, hogy így is elmentem kétszer edzeni hajnalban, ez mondjuk büszkeséggel tölt el.

Úgy érzem, hogy nem szabadna a suli és a 2-3 magántanítvány mellé (ez is kérdés, hogy megéri-e) plusz munkákat vállalni, mert minden kötelező tennivaló, ami ezen felül van, azoktól a dolgoktól veszi el az időt, amitől amúgy boldogabb lennék. Nem normális, hogy hazaesem és zuhany-fogmosás után bedőlök az ágyba. Nem normális, hogy nincs időm meglátogatni a szüleimet. Nem normális, hogy nincs időm takarítani, bevásárolni, és a dolgozat-javítás gondolatára elkezd fájni a gyomrom. Nem normális, hogy mindig valami melón gondolkodom. Arról már nem is beszélve, hogy annak ellenére, hogy igyekszünk az icipici együtt töltött időben odafigyelni egymásra, kedden elmentünk vacsizni az Alessioba, ami számomra egyet jelent a romantikával, és ma is sikerült együtt ebédelnünk meg egy órát kirándulnunk, a Barnival folytatott telefonbeszélgetéseink nagy része abból áll, hogy mondogatjuk egymásnak, hogy hiányzol. 

Szóval nem esett jól ez a hét, és bár akkor is voltak kétségeim, amikor megkerestek vele, most már tudom, hogy nem kellett volna elvállanom. De hát nem tudok nemet mondani. 

És mi az, amire nincsen időm egyáltalán, pedig nagyon jólesne? Elmenni valamelyik  szomszédos melegvizes fürdőbe, jógázni, moziba, színházba és múzeumba menni, Pillával beülni valahova dumálni, úszni, kirándulni, meglátogatni a szüleimet, kitakarítani, fodrászhoz menni, olvasni, filmet nézni, társasozni. 

Ma pedig, teljesen out of the blue, kaptam egy emilt egy lánytól, aki cukin feldolgozta egy régi számunkat, és kér, hogy rakjuk össze a zenekart és zenéljünk újra, mert szükség lenne ránk ma is. Mintha nem is én lennék, akinek ilyen élete is volt, milyen messze van, úristen. 

Remélem, holnap kicsit napsütésesebben látom majd a dolgokat.