szia Néne!

Tegnap délután meghalt a nagynéném. Tudom, hogy neki sokkal jobb így, és már a nyári műtéte óta nem volt kedve az egészhez, sokszor elmondta, hogy bárcsak vége lehetne, és megértem őt. Sosem jutott ez eszembe, de most azt gondolom, hogy nagyon sok olyan eset van, mikor el kellene, hogy dönthessük, hogy már nem akarunk tovább szenvedni, mert ilyen méltatlanul befejezni az életet... Ez pokol. Nem olyan régen láttam megint a Bakancslista című filmet, amiben Jack Nicholson rákos, nagyon szarul van a kemó után, és mondja magának a tükörben, hogy 'és most valahol valaki boldogan hal meg szívrohamban'. Tudom, persze, hogy a családnak az is borzasztó.

Sokat gondolok rá, és tudom, hogy a gyerekkori emlékeimből fog megmaradni a fejemben, mint az én megállíthatatlan, folyton beszélő, energiabomba néném, aki annyi géppuska-puszit adott, hogy annyi nincs is a világon, és időnként annyira akart adni valamit, hogy azt mondta, mikor indultunk haza, hogy hát nézz körül nem tetszik valami?, amin mindig nagyon nevettem. És örülök, hogy volt az az időszakunk kettesben, a stroke-ja után, amikor rengeteg időt töltöttünk együtt, együtt tanultunk újra beszélni, sokat nevettünk, és nekem megint lett egy kicsit nagymamám.