JAJ

Fú, ma délutánra elképesztően nyűgös lettem. Egyébként tök sokszor mondják a srácok, hogy milyen csodálatraméltóan jól viselem a terhességet, egy szavam sincs, de szerintem ez csak azért van, mert én úgy általánosságban pozitívabb és kevésbé panaszkodós vagyok, mint mások. De ma úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem van, kezdve azzal, hogy szar, puha a matrac, amin alszunk, és fáj tőle a derekam, folytatva azzal, hogy tegnap óta nem bírok kávét inni (gyanítom, hogy az otthoni nespressómmal semmi gond nem lenne, de valahogy ezt a kotyogós kávét nem bírom meginni), nem kívánok semmilyen kaját, nem esik jól semmi,  nem érzem itt otthon magam, nem fér el rajtam/bennem a pocakom, kezdenek elharapózni a házban a poloskák, és kivétel nélkül mind rajtam landol/mászik/sziesztázik blaaaablaabla. Én is érzem, hogy ezek ilyen mondvacsinált okok, és nagy valószínűséggel a hormonok játszanak velem, de ma este elmondtam Barninak, hogy úgy érzem, kemény 3 hónap vár még ránk. 

Ma elmentünk kicsit kirándulni megint, így hétköznap délelőtt tényleg sehol senki, csak a napsütés meg mi. Nagyon szép helyeken jártunk, de már másodszor futok bele, hogy egyszerűen sehol nincsenek olyan helyek, ahol a terhes nők (vagy a gyerekesek, vagy bárki) használhatnák a mosdót, nincsenek kávézók, nyilvános wc-k, semmi nincsen nyitva, és nálam ez olyan, mióta terhes vagyok, hogy ha pisilnem kell, akkor az nem tűr halasztást - így már másodszor kellett a természet lágy ölén megoldanom a helyzetet, kb mint tini koromban időnként, ami így nagy pocakkal, hogy úgy mondjam, nem a legideálisabb (bocs a TMI-ért, meg hát tudom, miért nem maradunk otthon).

Olyan is volt ma, hogy sétáltunk egy márvány, lekerekített élű lépcsőn lefelé, nekem pedig megcsúszott rajta a tornacipőm, és elkezdtem leszánkázni rajta. Barninak valami volt a másik kezében, és a felém lévővel próbált elkapni, és ahogy estem lefele, csak arra emlékszem, hogy hangosan, kétségbeesetten kiabál, hogy JAJ JAJ JAJ JAJ JAAAAJ, és ezen azóta is megállíthatatlanul nevetek, ha eszembe jut, hogy én esek el, én ütöm meg magam szépen csendben, és ő kiabál, hangosan, kétségbeesetten, hogy JAJ JAJ JAJ JAJ JAAAAJ. Egyébként azon kívül, hogy lehorzsoltam a sípcsontom (na hogy az hogy került alám, ne kérdezzétek), nem lett semmi bajom, viszont azóta is sok vidám percet okoz, ha visszagondolok rá. Nyilván nagyon cuki, és iszonyúan aggódik miattam. Olyan is volt egyébként, hogy a wampon voltunk vele és az anyukájával még a terhességem elején, még 3 hónapos sem voltam, és leesett a vércukrom, rosszul lettem, és mondtam, hgy én most leülök, és azonnal hozzon valami cukrosat inni, anyukája addig ott maradt velem. Fogalma sem volt, mi történik, de ahogy kértem, elrohant és beállt valami szörpös sorba, amit szépen, udvariasan kiállt (a világ legjólneveltebb pasija az enyém, amin akkor sem tud változtatni, ha én közben halálomon vagyok), és mesélte, hogy miközben előtte azon filozofáltak a vásárlók, hogy levendula, vagy citromszörpöt igyanak-e, azon gondolkodott, hogy ha most megszülök, honnan szerzünk ilyen picike babaruhákat. Imádom. 

Szóval amúgy nagyon vidáman telik az idő, de ma ezerszer nehezebb volt a bőrömben lenni, mint szokott. Egyébként valószínűleg sokkal jobb nekünk itt, mint otthon, a 35 m2-es kis fészkünkben lenne, de itt sem fenékig tejfel az élet.