balcsi love

Mielőtt összeismerkedtünk, én néhány évente egyszer jutottam el a Balatonhoz. Anyuékkal gyerekkoromban szintén így, az üzemi üdülőkbe (Tungsram és Senior) mehettünk el nyaranta egy hétre, és volt, hogy épp úgy alakult, hogy végig 15 fok volt. Mindig imádtam a Balatont, de inkább reménytelen, nosztalgikus, romantikus vágyódást éreztem iránta, mert soha nem volt az enyém, ha értitek, hogy értem. Az enyém a Duna volt, mondjuk tudom, hogy az is csodás. 

Én most ezt, hogy Barniéknak van ez a kedves kis házikójuk egy gyönyörű helyen, 50 méterre az egyik legjobb strand titkos bejáratától, hogy van kedvenc naplementés helyünk és kávézónk, hogy a strandon a büfében nem kell sorban állnom és van számlánk, és van bácsi a kikötőben, aki bármikor elvisz minket vitorlázni, én bizony fel se fogom. Én azt gondolom, hogy a Balaton mindannyiunké, és szörnyen szomorú, hogy egyre kevesebb része van, ahol nem a kormányközeli arcok építenek yachtkikötőt meg teniszpályát épp, szinte alig van olyan partmenti telek, ami nincsen magánkézben, hogy a szabadstrand ritka, mint a fehér holló, és hogy egy átlagos család számára egy balatoni nyaralás szinte megfizethetetlen. Annyira jó lenne, ha egy kis balcsi időnként mindenkinek elérhető lenne.