Mikor már eléggé terhes voltam ahhoz, hogy otthon maradhassak teljesen jogszerűen, akkor pont elkezdődött a vírusos őrület, és nekem iszonyú lelkiismeret-furdalásom volt attól, hogy cserben hagyom a kollégákat és a gyerekeket, és a lábam lógatom, miközben ők vért izzadva tanítják digitálisan a gyerekeket. Rendszeresen a sulival álmodtam. Azóta volt egy nyári szünet, majd szeptemberben nélkülem indult a tanév, amire 5 éves korom óta nem volt példa, így ez nagyon furcsa volt. Viszont ahogy belejöttem a babázásba, úgy csillapodott a bűntudatom is, és azt hiszem, mostanra tűnt el teljesen, nem is gondolok a sulira szinte egyáltalán. Semmihez nem hasonlítható érzés, hogy időnként nem tudom, milyen nap van, nem kell készülnöm, szorongnom a következő nap/hét miatt, vagy hogy nem kell számolgatnom, hogy hány hét van még a nyári szünetből. És hogy nagyjából azt csináljuk, mármint Dani és én, amihez kedvünk van.
Barni elkezdte árulni a szomorú sorsú autóját, a múlt héten kapott egy céges autót, hogy azért tudjon dolgozni, én pedig visszakaptam a sajátomat, így újra enyém a világ. Tegnap reggel elautóztunk a bátyámékhoz Sződligetre - az utóbbi néhány évben, mióta itt lakom Budapesten, kevés minőségi időt töltöttünk együtt, általában csak beugranak anyuékhoz ők is kicsit, mikor mi is ott vagyunk. Hiányoznak. Mindketten elég nagy szabadságot élveznek abban, hogy hogyan osztják be az idejüket, ami szuper, mert mondjuk este, munka után én már nem nagyon tudnék menni a babával. Délelőtt érkeztünk, beszélgettünk, babáztunk, apu is beugrott, ebédeltünk, sétáltunk, nagyon jó volt. Jó lenne, illetve jó lesz majd kevesebbet ülni itthon, és helyette sokat csavarogni így mindenfelé - én így érzem kereknek ezt az élethelyzetet. Csak jöjjön már az az oltás.
És már a tavasz is közeleg! 😀🍓🍒
VálaszTörlés